29. Rész: Szeretlek!

Sziasztok! Íme, itt a 29. rész! *Bia*

"- Nincs mit. Jó éjt. - köszönt el, én pedig bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyba, és már aludtam is."

Vivi szemszöge:

Felébredtem a 10. napon! Kinéztem az ablakon, és nagyon csábítóan sütött a nap, úgyhogy úgy döntöttem lemegyek a partra egy kicsit sétálni. 9 óra volt, ezért egyedül mentem, senkit nem akartam felébreszteni. Ujjatlan pólóban aludtam, csak felkaptam rá egy buggyosat, és úgy osontam ki, mezítláb. A talpam apró nyomokat hagyott a homokban, amiket a víz el is mosott.

Csak néztem a hullámokat meg az eget. Az egész olyan békésnek tűnt, órákig tudtam volna bámulni a horizontot. Leültem a homokba és hagytam, hogy a víz simogassa a talpam. Aztán hirtelen valaki mellém ült és átkarolt. Ránéztem az illetőre, de nem láttam ki az, mivel megcsókolt. Hagytam, mivel a csókból már tudtam, hogy ki az. Hát persze, hogy Tomi volt.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Csak ülök. Te mit csinálsz itt? - nyomtam meg a "te"-t.
- Téged kereslek. Ma hazamegyek. Délután. Viktor is jön. - nézett rám.
- Jó. - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Figyelj... arra gondoltam, hogy feljöhetnétek velünk. Mégis mit fogtok csinálni nélkülünk?
- Értem, szóval azt hiszed, hogy nélküled nincs élet. - háborodtam fel.
- Én nem ezt mondtam! - ellenkezett.
- De ezt gondoltad! - gyanúsítottam, bár lehet, hogy nem kellett volna.
- Tudod mit? Minek várjunk délutánig? Már most elindulhatunk. - állt fel.
- Jó, menj csak! Nincs rád szükségem! - néztem utána, mikor már háttal volt nekem. Intett egy lazát, úgy, hogy rám se nézett, és bement a házba. Arcomat a kezembe temettem, és úgy éreztem, ott helyben el tudnék süllyedni. Néha olyan hülyeségeken veszekszünk. Tudom, hogy nem akar elmenni, és ő is tudja, hogy én se akarom, hogy elmenjen. Akkor minek a cirkusz? Mondjuk azt tényleg nem értem, miért hiszi, hogy nélküle megáll az élet. Mindegy, ezt most ő szúrta el! "Mégis mit fogtok csinálni nélkülünk?"... mégis milyen hozzáállás ez? Jézusom...

Cinthia szemszöge: 

Felébredtem (Vivi nem volt mellettem) életem egyik legszebb estéje után. Tegnap nagyon jól éreztem magam, a medúza csípéstől eltekintve. Kimentem a szobámból, és hallottam, hogy a fiúk veszekednek a szobájukban. Az ajtóra tapasztottam a fülem, és hallgatóztam.
- Nem érdekel, hogy te mit akarsz, akkor is hazamegyünk! Méghozzá most azonnal! - mondta erőteljesen Tomi.
- Azért, mert te összevesztél Vivivel, nekem nem kell feltétlenül veled mennem! - ellenkezett Viktor.
- Menjek Párizsba vonattal? Kösz szépen! - sziszegte Tomi. Itt egy kis csönd következett, aztán Viktor megszólalt.
- Jó. Csomagoljunk. - sóhajtott. Hallottam, ahogy előveszik a bőröndöket, majd Viktor újra megszólalt. - Elég hülyeségen balhéztatok...
- Tudom, mi csak azon tudunk. Ez legalább olyan értelmes volt, mint az előző. Csak legutóbb senki voltam, most meg nincs rám szükség... ennyi. - hallottam Tomi hangján, hogy szomorú.
- Sajnálom tesó. - veregette meg a vállát (bár lehet, hogy a hátát, nem láttam, csak hallottam) Viktor.
- Nem kell. Én csesztem el. Ismét. És most nem látjuk egymást 3 napig. Szuper... - mondta enyhe cinizmussal a hangjában. Aztán valaki kinyitotta az ajtót. Pechemre befelé nyílt, én meg mivel az ajtónak voltam támaszkodva, Viktor karjaiban landoltam, aki elég érdekesen nézett rám.
- Ez a második alkalom, hogy kihallgatsz. - utalt arra, hogy egyszer már kihallgattam az egyik próbája után, mikor azt hittem, hogy Tina a barátnője.
- Huppsz... - néztem rá. Viktor úgy tűnt, e felett is szemet fog hunyni, mivel ezt mondta:
- Most megyünk haza. Sajnálom. - csókolt meg, és a fülembe suttogta: - Jó volt tegnap...
- Szerintem is. - vallottam be.
- De figyelj, majd beszélünk. És... Á, semmi. - legyintett és kicipelte a bőröndjét. Már be is pakoltak? Úristen... Tomi is kivitte a sajátját, kikísértem őket, beültek az autóba, de Viktor még utoljára kiszállt, és odajött hozzám. - Vigasztald meg Vivit. Figyelj... én... Mindegy. - nyelt egy nagyot, beült a kocsiba, és elhajtottak. Szívesen néztem volna, ahogy elmennek az utca végéig, és befordulnak, de halaszthatatlan barátnői kötelességeim voltak. Kimentem a teraszra, hogy megnézzem Vivi a parton van-e. Ott volt, úgyhogy leszaladtam hozzá.
- Mi történt? - ültem le mellé a homokba.
- Már el is mentek? - nézett rám szomorúan. - Viktor is?
- Igen.
- Sajnálom. Én csak... á, nem tudom. Csak dühös voltam, amiért itt hagy. De azért ne higgye azt, hogy nélküle nem tudok létezni! Azért az nem igaz! - mesélt.
- Mindent mondj el, szórul szóra! - kértem, és ő engedelmeskedett. Mindent elmesélt, én pedig úgy éreztem, hogy Viktornak van igaza. Tényleg hülyeség az egész. De ezt nem akartam Vivinek mondani, hisz én is felháborodtam, mikor ezt ő mondta nekem. Szóval inkább csak vadul bólogattam.
- Sajnálom. - mondtam végül.
- Én is. - sóhajtott.
- Akkor... mit csináljunk ma? - próbáltam elterelni a figyelmét.
- Napozzunk. Legyünk barnák! - csillant fel a szeme, úgyhogy átöltöztünk, bekentük magunkat naptejjel, és kicipeltük a napágyakat. Én a hátamat süttettem miközben olvastam, Vivi pedig zenét hallgatott a telefonjáról, fülhallgatóval (szerencsére). A könyv nem bizonyult túl érdekesnek, ezért inkább én is zenét hallgattam. Aztán mikor meguntam Olly Murs - Dance with me tonight-ját (hát persze, hogy azt hallgattam), bementem a vízbe, a parthoz közel felfeküdtem a víz színére, és hagytam, hogy a hullámok sodorjanak. De egy idő után kezdtem fázni, ezért inkább újra elhelyeztem magam a napágyon. És a nap további része úgy telt, hogy mikor éhesek voltunk, bementünk és ettünk valamit, utána visszafeküdtünk a nyugágyakra, néha bementünk a vízbe, de nagyjából ennyi. Nem is nagyon beszélgettünk. Kellett egy nap, amikor egész nap csak lustálkodunk. Hisz nyaralunk, vagy mi. Az eddigi 10 nap nagyon gyorsan elrepült, pörögtek az események, és most végre kicsit pihizhettünk. Aztán este hét körül sétálni indultunk a parton, meg kerestünk egy jó helyet, ahol nézhetjük a naplementét. Találtunk egy szép füves helyet, ott leültünk és bámultunk a napot. Nem beszéltünk most se semmit, csak ültünk, némán. Egyszerűen nem akartunk beszélgetni, tudtuk, hogy a másik mit gondol. Néha összenéztünk, és már annyiból megértettük egymást. Aztán 9-kor felmentünk a házba, Vivi a nappaliban ült le, én pedig a szobámban. Megegyeztünk abban, hogy ami eddig a "lányok" szobája volt, az lesz az enyém, és a másik pedig az övé.
10-kor az ágyon ülve gépeztem, de aztán félretettem a laptopot, és a szekrényben kutakodtam, mikor valaki benyitott. Becsuktam a szekrényt, odapillantottam, és elállt a lélegzetem. Viktor állt az ajtóban. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit, csak állt ott és engem nézett. Becsukta az ajtót, és odalépett hozzám.
- Egy dolgot elfelejtettem: szeretlek! - nézett mélyen a szemembe. Abban a pillanatban megállt az idő, és minden eltűnt. Csak ketten voltunk az egész világon. A nyakába ugrottam, és szenvedélyesen megcsókoltam, miközben ezt suttogtam: én is. Viktor felkapott (már megint), és az ágyra fektetett...