16. Rész: Az erdőben

"- Mi a...? - kérdeztem, és felnéztem..."

De semmit nem láttam mivel az újabb lufi most az arcomon csattant. Letöröltem a pofázmányom és ismét felnéztem, de a huligánok már eltűntek. Biztos a fákon voltak. Viszont a röhögésüket még hallottam. Ismerős volt...
- Mondtam, hogy még kapsz... - suttogta valaki a hátam mögül, de mikor megfordultam csak egy lufi köszöntött. És a srácok ismét eltűntek. De most már majdnem biztos voltam benne, hogy kik azok.
- Csak nem... - kezdte Cinty. - Csak nem Viktorék... - gondolkozott.
- Figyelj! - ragadtam meg a karját. - Vegyük fel a harcot! Siessünk haza! Most! Gyere! - mondtam, és elkezdtem futni, őt is magammal húzva. Gyorsan hazaértünk, nem messze volt a hotelünk az erdőtől. Felmentünk, ruhánk alá fürdőruhát vettünk, és elkezdtük feltölteni vízzel a lufikat, amiket most vettünk a sarki boltban. Nem számoltuk, de jó sok volt. Negyed óra múlva ismét lenn voltunk az erdőben. Viszont most már nekünk is volt fegyverünk.

Egy gurulós kiskocsin voltak a lufik. Levettük a ruhánkat, így csak a fürdőruha maradt rajtunk. Vártunk. Csöndben. Mindkettőnk kezeiben lufi volt, kész a támadásra. Nem kellett sokáig várni, pár perc után földet ért a harcot jelentő lufi. Nagyot csattant a füvön, mi meg odafordultunk ahonnan jött. A fiúk ott álltak. Az az arc amit akkor vágtak mikor meglátták, hogy már mi is fel vagyunk fegyverkezve... az minden kincset megért. Egyszerre döbbentek, boldogak, és félénkek voltak. Döbbentek, hogy mi is készen állunk a csatára. Boldogak, hogy "játszunk" (érett 18 évesek). És félénkek, mivel így már ellenfél is volt. 20 méterre álltak tőlünk, és mi nem kíméltünk senkit! Ahogy megláttuk őket, már tüzeltünk is! Néhány célt ért, néhány nem annyira (főleg az enyémek...). Náluk nem volt több lufi, úgyhogy nem tudtak mást tenni, elfutottak. A meglepetés ereje mindig is erős volt.
- Ezt a kört mi nyertük! - örvendezett Cinty, majd összepacsiztunk. - Te, figyelj. Keressük meg a lufijaikat, és csórjuk el őket! - szőtt ördögi tervet.
- Húú, de gonoszak vagyunk!! Ellenséges területre való behatolásra készülünk! - mondtam "katonásan". Tetszett az ötlet. Elindultunk arra amerre ők futottak, de itt beértünk az erdő sűrűbb részébe, itt már nagyon magasak voltak a fák...

Mentünk az ösvényen, be az erdőbe, majd ismét kiértünk egy tisztásra. És akkor megpillantottuk a fiúk lufi készletét... hááát... mit ne mondjak... nekik se kell félniük, hogy kifogynak...
- Behatolás! - üvöltötte el magát valamelyik hülye, majd elkezdtek "bombázni". Hát a tervünk nem jött be... mindenfelől csak lufik repkedtek ránk, nem tudtunk hova nézni, hova fordulni, mindenünk vizes volt (még jó, hogy fürdő ruhában voltunk). Aztán hirtelen felkapott valaki (feltételezem, hogy Tomi volt az), és a következő pillanatban meg elengedett, és vízben landoltan! Ez nincs jól! Bedobott egy tóba!! Jézusom! És még ráadásul hideg volt a víz! Kiemelkedtem belőle, és felnéztem a fiúkra, akik kinn álltak a parton.
- Nem vagytok jól... - mondtam nekik. - Ezt miért kellett? - kérdeztem a vízből.
- Amiért ma belöktél! - válaszolta Tomi. Kimentem a tóból, és odamentem a fiúkhoz. De akkor vettem észre, hogy Cinthia nincs velük...
- Cinthiát is bedobtátok? - röhögtem.
- Igen! - vigyorgott Viktor.
- Vész Viktor! Készülj a halálodra! - üvöltötte Cinty a vízből. - Nem lesz kegyelem! - kijött a tóból, és olyan halálos pillantást vetett Viktorra, hogy ő olyat még nem látott. - Fuss! - kiáltotta, és Viktor engedelmeskedett, elkezdett rohanni. Cinty pedig utána.
- Hát ez érdekes volt... - vágott pofákat Tomi, mikor ketten maradtunk. - De úgyse éri utol Viktort.
- Ne becsüld alá! Cinty nagyon gyors, ha akar! És szerintem most akar...
- Majd kiderül. Amúgy... most már kvittek vagyunk. - mosolygott.
- Szerintem én többet kaptam mint te! - ellenkeztem.
- Hát számoljunk. Belöktél a vízbe, lenyomtál a víz alá, és tönkre ment a telefonom. Téged meg egy kicsit megdobáltunk, meg bedobtunk a tóba. Szerintem ez 3:2, nekem. - számolgatott.
- Kihagytad, hogy lehúztál a víz alá! 3:3! Egyenlő! Amúgy meg a telód már biztos kiszáradt! - mondtam, ő meg elővette, és igazam volt.
- Ezt mondtam én is! Hogy kvittek vagyunk! De... várj csak... valamit elfelejtettem.
- Mit? - kérdeztem.
- Hát ezt... - közel hajol az arcomhoz, és ismét megcsókolt. Ma már ez nem is tudom hányadik. De ez más volt. Hosszabb, szenvedélyesebb, érzelmesebb. Soha nem akartam abbahagyni. Ezzel szerintem ő is így volt, mivel már jó pár perce csak álltunk ott és csókolóztunk. Mikor már nem bírtuk tovább, elhajoltunk egymástól. - Nagyon jól csókolsz. - vallotta be.
- De te sem panaszkodhatsz... - néztem a szemébe.
- Vivi, én nagyon megkedveltelek, remélem tudod.
- Én is. Főleg, ha nem dobsz be több tóba. - mosolyogtam.
- Majd meglátjuk...

Cinthia szemszöge:

Csak futottam Viktor után. Igazából persze egyáltalán nem voltam mérges rá, de ez így viccesebb volt. Rohantam utána (elég gyors volt), de egy idő után, láttam, hogy kezd fáradni. Igazándiból azt se tudtam merre megyünk, néha balra kanyarodtunk, néha jobbra. 200 méterre volt tőlem, mikor megállt. Nem értettem miért, csak megállt. Nem fordult hátra, nem nézett rám, csak állt ott, és maga elé bámult. Én is megálltam, és szemügyre vettem, hogy mit néz annyira. A tó volt az, ahova az előbb bedobott, csak ez a másik oldala volt, a szebb, és romantikusabb oldala.

Pont előtte állt meg, én meg gondoltam egyet, és őrületes sebességgel megindultam felé, nekimentem, és belöktem magunkat a tóba. Hatalmasat csattant a víz kettőnk súlya alatt.
- Tessék! Visszakaptad! - mondtam, mikor feljöttünk a víz alól.
- Ez nem volt szép... - mosolygott, és elkezdett a part felé úszni. Én követtem, és kiültünk a partra, de a lábunkat belógattuk.
- Mi lesz Colette-el? - kérdeztem a kérdést, ami már rég óta nyomta a szívem.
- Hogy hogy mi lesz? - értetlenkedett.
- Hát... fogsz még vele találkozni?
- Igen. Egy-egy próbán, vagy ilyesmi. Bár nem jön el túl sokszor.
- És beszélni is fogsz vele? - annyira béna vagyok. Hogy kérdezhetek ilyeneket? De szerintem Viktor értette, hova akarok kilyukadni.
- Cinty - fordult felém -, csaltak már meg?
- Igen. Egyszer. Dani... - emlékeztem vissza életem egyik legnagyobb csalódására.
- És miután rájöttél hogy megcsal, beszéltél vele?
- Hát... miután rajtakaptam, utána veszekedtünk. Azután nem beszéltem vele. Soha...
- És azóta megbocsátottál neki? - tette fel az újabb kérdést.
- Nem.
- Akkor érted. Colette annyira megbántott, hogy soha nem tudnék benne többet megbízni. Figyelj. Én tudom milyen érzés, ha az embert megcsalják. Ezért nem foglak téged soha. - nyugtatott meg.
- Jó. Köszönöm.
- Nincs mit.
- Emlékszel, mikor először táncoltunk? - váltottam témát.
- Persze.
- És lassú szám jött... - emlékeztem vissza.
- Ja. Tök véletlen. - mondta, és láttam, hogy arcán egy nagyon halvány, alig észrevehető mosoly jelenik meg.
- Mi az? Nem volt véletlen? - döbbentem le.
- Hát... nem teljesen... - kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta. - Akkor épp Tina bandája játszott... és megkértem, hogy ha úgy látja, jól alakulnak köztünk a dolgok... adjon le egy lassú számot. És... jól látta. - vigyorgott. Ezt nem hiszem el! Azért volt olyan fura... azért nem volt meglepett... ez mindent megmagyaráz!
- Juj. De... miért?
- Még kérded? Cinthia, attól fogva, hogy először megpillantottalak, ahogy beléptél a boltba... - mondta, de belé fojtottam a szót.
- Már akkor észrevettél, mikor beléptem a boltba? Nem csak a pultnál?
- Mi? Viccelsz? Téged nem lehet nem észrevenni! Beléptél, és közben végig csak beszéltél. Vivinek magyaráztál, és folyamatosan nevettél. Végigmentél az összes soron, felpróbáltad a fél készletet, Vivit fotóztad drágábbnál drágább ruhákban... Aztán megtaláltad azt a kék estélyit. Felvetted, és látszott rajtad, hogy teljesen kész vagy tőle. Láttam, hogy le se akarod venni. Nem volt rajta ár, valamelyik kollégám elcseszett valamit, de ez volt a szerencsém. Ha lett volna rajta ár, és tudtad volna milyen drága, nem jöttél volna oda, hogy megkérdezd. Akkor most nem ülnénk itt. - fejezte be. Ezt nem vagyok képes elhinni! Ő figyelt! Én tényleg ezeket csináltam! Jézusom! Teljesen leblokkoltam, amit nem volt nehéz észrevenni, mivel konkrétan nem tudtam megszólalni. Ezt Viktor is észrevette. - Ez miért olyan megdöbbentő?
- Mert... annyira durva, hogy egy olyan srác mint te, velem randizik.
- Most hülyülsz? Gyönyörű vagy! Van humorod! Rendes vagy! De legfőképp... különleges! - nézett a szemembe, majd megcsókolt. Elöntött a boldogság, úgy éreztem ezt nem bírom tovább! A szívem kiugrott a helyéről, alig bírtam levegőt venni, és a már megszokott pillangók is megjelentek... Nem vagyok képes felfogni, hogy Viktor ezt az egészet tényleg komolyan gondolja. Csókunk pár percig tartott, utána újra megszólalt. - Úgyhogy nincs okod megdöbbenni. Fantasztikus vagy!
- Köszönöm! Te is... - vallottam be.
- Tiszta szerencse! - mosolygott. - Na gyere, menjünk vissza Tomiékhoz. - felállt, és nekem is segített. Szépen lassan visszaértünk a tó másik oldalára. De ami ott fogadott nem volt túl biztató. Tomi fel-alá járkált, nagyon ideges volt, Vivi pedig nem tudta mit csináljon, nagyon szenvedett.
- Mi történt? - kérdezte Viktor Tomitól mikor odaértünk hozzájuk.
- Tina most hívott sírva... - mondta Tomi...