2013. április 30., kedd

45. Rész: Francia rajzszett

Sziasztok! Itt a következő rész, remélem tetszeni fog! Komizzatok! ;) *Bia*

"Utána viszont hazamentünk, és aludtunk egy jó kiadósat."

Július 21-én 10-kor ébredtem. Kimentem a nappaliba, ahol Vivi nézett filmet. Várjunk csak... mi van?
- Te mit csinálsz? - néztem rá teljesen ledöbbenve. Ott ült a kanapén, és feszülten figyelte az Armageddont. Mi történik itt? Eljött a világvége? Mármint nem a filmben, mert ott valóban eljött... na mindegy.
- Filmet néz! - jött elő a konyhából Tina. Várjunk csak, mi ez? Valami párhuzamos univerzum? Mit csinál itt Tina?
- Szia, te nem itt lakó! - köszöntöttem. - Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt?
- Ne haragudj, zavarok? Csak gondoltam készítek reggelit - magyarázkodott.
- Nem, nem azzal van a baj. Mi történt Vivivel? - mutattam a lányra, aki szerintem lázas lehetett, ha filmnézésre szánta el magát.
- Ja, hogy ő! Nem volt nehéz rávenni! - legyintett, én pedig meg sem tudtam szólalni. Nekem 12 év alatt nem sikerült, Tinának hogy sikerülhetett?
- Mégis... mégis hogy? - préseltem ki magamból a szavakat.
- Tegnap a közelben sétálgattam, és láttam egy kreatív boltot. Tudod, mindenféle vásznakkal meg ilyesmikkel - kezdte Tina. - Volt ott egy irtó király rajzszett, mindenféle spéci cuccokkal. Reggel átjöttem, hogy elmondjam Vivinek, de ő azt mondta, hogy ő is látta és tetszik neki, viszont nagyon drága. Ekkor támadt egy ötletem, hisz megbeszéltük, hogy a filmnézést még bepótoljuk! Alkut kötöttem Vivivel, hogy ha végignézi az Armageddont, akkor megveszem neki a szettet. Gondolkodás nélkül belement - kacsintott Tina. Ez valami családi vonás...
- Bezzeg mikor én évekig nyaggattalak mindenféle ajánlatokkal, azok nem kellettek! - néztem Vivire, aki úgy válaszolt, hogy le sem vette a tekintetét a tv-ről.
- De az egy francia rajzszett! Űberzsír!
- Én ezt akkor sem értem... mindegy. Tina - indultam meg a konyhába -, mi lesz a kaja?
- Nem vagyok valami szakácsmester... Müzli? - mutatta fel a Corn Flakes-es dobozt. És éppen ő az, aki a cukrászművész Krisztiánnal jár. Érdekes...
- Jó lesz, köszönöm. Van tej? - nyitottam ki a hűtőt.
- Ööö... tényleg, tejet is kellett volna vennem! A franc... - nevetett magán.
- Nem mondod komolyan, hogy vettél müzlit, de tejet nem? - röhögtem ki.
- Jól van na! Azt hittem van nektek! - védte magát.
- Honnan lenne? - tártam szét a karom.
- Mit tudom én... minden háztartásban van tej!
- Hát itt nincs. De mindegy, leugrom a boltba, te addig vigyázz Vivire! Még a végén megnéz még egy filmet! - indultam ki a lakásból, és meg sem álltam a sarki boltig.
Ott összekapkodtam pár dolgot (azért tejen kívül más is hiányzott a háztartásunkból) és beálltam a pénztárhoz, ahol elég nagy sor állt.
Már csak egy ember állt előttem, mikor megütötte a fülemet az eladó hangja... ez nem lehet igaz! Ekkora pechem nem lehet! Az előttem álló nő távozott a kasszától, és rajtam volt a sor. Gondoltam erőt veszek magamon, és a szemébe nézek. Feltettem a kosaramat a pultra, és ránéztem. Az eladó felemelte a fejét és mikor megpillantotta az arcom, majdnem kapott egy infarktust.
- Bonjour! - köszöntem, remélve, hogy nem rendez jelenetet.
- Cinthia! Mit csinálsz itt? - kérdezte. Franciául. Ő. Jean.
- Párizs kicsi! Ide jöttem tejet venni. Essünk túl rajta, gyorsan! - sürgettem a fizetést.
- Örülök, hogy látlak! - mosolygott rám, miután felébredt a kezdeti sokkból, és kivette az első terméket a kosaramból.
- Én viszont nem - néztem rá lesajnálóan.
- Most miért vagy ilyen? Hiszen kedveltél...
- Álmaidban talán. A fal színét jobban kedvelem mint téged!
- Na, na! Most miért vagy ilyen? - kérdezte.
- Szerintem ezt magadtól is tudod - nyújtottam át az időközben kiszabott fizetendő összeget. Jean elvette, és miután távozni készültem, előhívta hátulról az egyik kollégáját, és utánam sietett. Kilépett a boltból, és igyekezett lépést tartani velem, miközben folyamatosan magyarázott. Éreztem, hogy balhé lesz, ezért inkább nem a szállásom felé mentem, hanem másfelé. Főleg mivel nem akartam, hogy tudja hol szálltam meg.
- Be kell vallanod, hogy jók voltunk együtt! Be kell vallanod, hogy megkedveltél! - sietett a nyomomban.
- Jók lettünk volna, ha nem lett volna barátnőd, és megkedveltelek volna, ha nem szerettem volna Viktor - válaszoltam neki, anélkül, hogy ránéztem volna.
- Nem véletlenül találkoztunk ma! Ezt te is tudod! Együtt kell lennünk, ez nem kétséges! - győzködött.
- Minek kapálózol? Ott van neked Colette, aki pont hozzád illik, gondolom kedvetekre csaljátok egymást! - fordultam be egy számomra fontos utcába. Persze Jean azt se tudta hol vagyunk, vakon követett.
- Csak szeretném, ha beismernéd, hogy bejöttem neked!
- Arra várhatsz! - álltam meg és fordultam felé, mivel megérkeztünk a 22-es ajtóhoz. - Nem is jelentettem számodra semmit, akkor most mit akarsz tőlem?
- Tudod te azt jól... téged akarlak... - suttogta.
- Tudod ki akar engem, de igazán, szerelemből? Például Ő! - mutattam az ajtón éppen kilépő Viktorra. Időközben írtam neki a zsebemben egy sms-t (az évek során kifejlesztettem a képességet, hogy bármilyen üzenetet be tudok írni a telefonomba, miközben az a zsebemben van), hogy jöjjön ki.
- Mit mutogatsz? - mosolygott rám, de mikor megpillantotta a velem szemben álló, kiéhezett Jean-t, rögtön lefagyott az arcáról a mosoly. Gyorsan nyelvet váltott, és úgy folytatta. - Te mit akarsz itt? - nézett rá.
- Összefutottunk a sarki boltban, aztán idáig követett - ismertettem a felállást Jean helyett.
- Bántott? - kérdezte tőlem.
- Csak a jelenlétével meg a szavaival, semmi extra - legyintettem.
- Persze más is történt volna, ha te nem jelensz meg... - motyogta magának Jean, de pechére mindenki hallotta.
- Istenem... - sóhajtott Viktor. - Úgy terveztem, hogy téged nem ütlek ki, de nem marad más választásom - rázta a fejét.
- Mi? - kérdezte Jean, és válaszképp kapott egy jobb horgot. Ez így rendben is lenne, hiszen Viktor ütött már le miattam srácot, csakhogy a tasli tőlem származott.
- *******, az orrom! - dülöngélt az ütéstől Jean, miközben az orrából ömlő vért próbálta felfogni.
- Te ilyet is tudsz? - döbbent le Viktor.
- Hát, ezek szerint... - vontam meg a vállam.
- Na tűnj innen, különben kapsz még egyet! - morgott rá a még mindig szédült fiúra Viktor. Jean nagy nehezen megtalálta, hogy merre van az előre, és sietősen elhagyta az utcát.
- Biztos jól vagy? - kérdezte Viktor mikor leültünk a kanapéra.
- Persze.
- Hogy futhattatok össze a sarki boltban?
- Ő volt az eladó. Gondolom csak ott talált munkát - tippeltem. Mielőtt Viktor reagálhatott volna, megcsörrent a telefonom, úgyhogy felvettem.
- Hol vagy? - szegezte nekem a kérdést Vivi.
- Viktornál... - válaszoltam. Tényleg, a nagy Jean-őrületben el is felejtettem, hogy azzal mentem el a lányoktól, hogy csak leugrom a boltba!
- Ja, kösz! Jó, hogy szólsz, én meg itt szétidegeskedem magam! - szidott.
- Ne haragudj, de összefutottam Jean-al... - kezdtem a magyarázatot, de a név hallatán Vivi rögtön félbeszakított.
- Ha egy ujjal is hozzád ért, leütöm! - mondta harciasan.
- Figyelj, pár perc és ott vagyok, majd akkor megbeszéljük! Szia! - tettem le.
- Elmész? - nézett rám szomorúan Viktor.
- Ne haragudj... de holnap csinálhatunk valamit! Illetve... Jézusom, holnap van az esküvő!
- Mi ezzel a baj? - kérdezte.
- Semmi, szeretem az esküvőket. De apukád nem igazán kedvel...
- Ő a menyasszonnyal lesz elfoglalva - legyintett.
- Te láttad már?
- Nem, de biztosan szép. A jó ízlésemet apukámtól örököltem - kacsintott. Milyen jól hangzana... Vész Kacsingatós Viktor... találó lenne.
- És tényleg csak 20 éves?
- Nem, azt hiszem 22 - gondolkozott.
- Úristen... na de most már tényleg mennem kell, Vivi kiizgulja a szívét a helyéről - pattantam fel, és egy gyors csók után már indultam is.
Pár perc alatt visszaértem a szállásra, ahol Vivit egyedül találtam. Ahogy beléptem az ajtón, rögtön letámadott.
- Mi történt? Hol találkoztatok? Bántott? Miért voltál Viktornál? Mi történt? - faggatott.
- Vivi nyugodj meg! Ő volt az eladó a boltban, aztán követett, de én Viktorhoz mentem, gondolván, hogy balhé lesz. Viktor le akarta ütni, de helyette én tettem meg. Aztán elment. Ennyi - meséltem tömören.
- Huh, akkor jó! - könnyebbült meg.
- De hol van Tina? - érdeklődtem.
- Lement megvenni a szettet - mosolygott.
- Végignézted? Tetszett?
- Nem volt rossz, meglehet nézni.
- Jaj de jó! - vigyorogtam.
- De ez nem azt jelenti, hogy mostantól bármilyen filmet megnézek veled! - figyelmeztetett, mielőtt nagyon megörülnék.
- Jó, jó. Vágom - bólintottam. Tina lépett be a szobába, Vivi ajándékával. Egy nagy lapos doboz volt, benne sok kicsivel, amikben mindenféle rajzeszközök voltak. Vivi rögtön elvette tőle és bevitte a szobájába, de azért a zsírkrétákat még megmutatta. Olyanja eddig nem volt.


Közben Tinának is elregéltem a Jean-ügyet, aki eléggé kiakadt a dolgon, és megígértette velem, hogy soha többé nem megyek abba az üzletbe.
- Lányok - kezdte Vivi mikor leültünk a kanapéra -, hogy lesz a holnap? A készülődés, meg ilyenek.
- Én azt beszéltem a fiúkkal, hogy mi külön készülődünk, és majd ott találkozunk velük. Az megfelel? - kérdezte Tina.
- Persze, az jó. De akkor is... hogy fogunk elkészülni? Haj, meg ilyesmi? - kapcsolódtam be.
- Na jó, figyeljetek. Délben kezdődik, úgyhogy 11-re jó odaérni. Akkor mondjuk elmehetnénk a fodrászhoz, ahol legutóbb is voltunk, 9-re. Utána még lenne időnk sminkelni, meg belebújni a ruhánkba. Ha nem gond, akkor azokat megcsinálhatnánk itt, mert gondolom, hogy a fiúk nálunk lesznek - ismertette a tervét Tina. - Ez így jó?
- Tökéletes! - helyeseltem, és Vivi is bólogatott. Mondjuk azt nem tudom, hogy az ő hajával mi lesz, de oké.
A nap további részét mindhárman máshogy töltöttük, de egy lakásban. Én tv-ztem, meg zenét hallgattam, Vivi gépezett és felavatta az új szettét (rajzolt), Tina pedig hol velem filmezett, hol Vivi éppen készülő rajzát figyelte. Elvoltunk.

2013. április 28., vasárnap

44. Rész: Féltékenység


Sziasztok! Itt a következő rész, a 44.! Jó olvasást! Komizzatok! *Bia*

"Este 11-kor pedig már aludtunk."

Cinthia szemszöge:

Reggel 9-kor ébredtem (20-án), gyorsan elkészültem, és átmentem Viktorhoz. Tegnap azt beszéltük meg, hogy menjek át hozzá, mikor felkelek.
- Szia! - köszöntött, miután kinyitotta nekem az ajtót. Bementem, és leültünk a kanapéra.
- Mit terveztél mára? - kérdeztem tőle.
- Igazából semmit. Egy sétát gondoltam, ha az megfelel - vonta meg a vállát.
- Az jó lesz! - egyeztem bele, így hát elindultunk.
Kézen fogva sétáltunk az utcákon, az esküvőről beszélgetve. Hirtelen egy lány elsétált mellettünk, gyönyörű mosolyt villantva a világ felé, szép sminkkel, nagy szemekkel, és gyönyörű alakkal. Miközben elsiklott mellettünk, elég jól megnézte magának Viktort. És nem mintha a barátom nem pillantott volna felé...
Ó, hogy eddig nem jött elő az én kis mumusom! A féltékenység, ami eddig végzett a kapcsolataim 60%-ával! Az érzés, ami belülről felfal, elemészt, és nem kíméli áldozatait. Mikor az emberben felmerül a másik elvesztésének keserűsége, mellékhatásai pedig az erőteljes kisebbségi komplexus, és a bizalom megszűnése. Jézusom, ez most nem történhet meg!
- Baj van? - nézett rám Viktor. Nagy nehezen mosolyt erőltettem az arcomra, és válaszoltam.
- Nem, nincs! - füllentettem. Viktor elhitte, de én továbbra sem tudtam elhessegetni a gondolataimat. És ez természetesen az egész napunkat tönkre tette, nem tudtam koncentrálni, minden nőnemű lény mozdulatát figyelemmel kísértem, ahogy Viktor tekintetét is. És bár lehet, hogy nem így történt, de én úgy láttam, hogy mindenkit megnézett.
- Na jó, mi bajod? - állt meg velem szemben az utca közepén.
- Mire gondolsz? - tettettem a hülyét.
- Egész nap görcsösen szorítod a kezem, minden lányra, aki elhalad mellettünk, árgus szemekkel nézel, és úgy vibrálsz, mint még soha - magyarázta a viselkedésem. Juj, észrevette?
- Én csak... mi van ha találsz jobbat? - tettem fel a szívemet nyomó kérdést.
- Minél jobbat? - értetlenkedett.
- Nálam jobbat! Jobbat, szebbet, okosabbat, érdekesebbet, különlegesebbet!
- Nem nagyon értem, miről beszélsz... - vallotta be.
- Jaj, istenem! Hogy mondjam, hogy megértsd? Féltékeny vagyok! Féltékeny minden lányra aki elhalad melletted! - böktem ki.
- Pedig nem kéne.
- Ennyivel lereagálod? "Pedig nem kéne"? - döbbentem le.
- Nézd. Nem kell féltékenynek lenned. Nincs okod.
- Tudod mit? Rossz ötlet volt ezt megosztanom veled. Ezt ti, férfiak nem érthetitek! - ráztam a fejem.
- Most honnan jött rád ez a dili-üzemmód? - érdeklődött "kedvesen".
- Mondjuk attól, hogy eddig minden egyes lányt jól szemügyre vettél... - suttogtam, de Viktor tökéletesen értette a szavaimat.
- Te miről beszélsz? Senkit nem vettem szemügyre! - ellenkezett.
- Figyelj, én most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Ez most így egy kicsit sok nekem... - túrtam a hajamba, miközben lassan elindultam.
- Cinthia! Mégis mi sok neked? - kiáltott utánam. - Cinthia!
De én csak mentem, egyenesen, előre. Tudom, hogy hülyén viselkedem, és azt is, hogy talán nem Viktor az oka. Nem tudtam mit csinálni, le kellett lépnem, nem voltam képes a szemébe nézni. Félek, hogy nem vagyok elég jó. Félek, hogy jön valaki más. Félek, hogy mi lesz 10 nap múlva. Félek.

Viktor szemszöge:

Cinthia egyre csak távolodott, de nem akartam utána menni, hisz azt mondta egyedül akar lenni. Csak egy dolgot nem értek... mit csináltam rosszul? Azt mondta, hogy féltékeny. Mégis
kire? Én nem néztem meg senkit, legalábbis nem állt szándékomban...
Hazamentem, remélve, hogy a bátyámat otthon találom.
- Tomi! - kiabáltam fel az emeletre.
- Szobámban! - adta meg a helyzetét. Felmentem, és valóban, ott feküdt az ágyán. - Mi a pálya, tesó? Nem a barátnőddel kéne lenned?
- Vele voltam, egészen addig, amíg ki nem akadt, és el nem ment - ültem le az ágyára, és erre a kijelentésemre Tomi is felült, mivel érdekelte a téma.
- Mit csináltál már megint?
- Most semmit! Egész végig furán viselkedett, aztán kiderült, hogy féltékeny!
- Kire? - kérdezte furán Tomi.
- Hát ez az! Nem értem... azt mondta, hogy féltékeny minden lányra aki elmegy mellettem. Nem bízik bennem...
- Ha egy lány féltékeny, az sok mindent jelenthet! Igen, lehet, hogy nem bízik benned, de szerintem ez eléggé lehetetlen. Bízik ő benned, csak ott a rengeteg rossz tapasztalat. Általában csak azért féltékenyek, mert félnek, hogy elveszítenek. Várjunk csak... azt mondta, hogy féltékeny minden lányra, aki elmegy melletted? - kérdezte, mire én bólintottam. - Ó, akkor tiszta sor. Megnéztél egy lányt! - következtetett.
- Nem néztem meg senkit! - hadakoztam.
- Akkor kérdezem máshogy... miközben sétáltatok, láttál olyan lányt, aki gyönyörű volt, és alig bírtad levenni róla a szemed?
- Persze. Cinthiát! - válaszoltam.
- Jézusom, egy szerelmes sráccal nem lehet beszélni! - rázta a fejét Tomi. - Jó, akkor így kérdezem: láttál olyan lányt, akinek tökéletes volt a sminkje, az alakja, a mosolya, és nem Cinthia volt?
- Hát volt pár ilyen lány az utcán. És persze, rájuk néztem, de nem stíröltem őket percekig, vagy ilyesmi. Rájuk néztem, hisz szembe jöttek velem. De nem jöttek be nekem, kicsit se. Ott sétált velem Cinthia, akinél jobbat nem kívánhatnék - mondtam őszintén.
- És ezt miért nekem mondod? Menj, és mondd meg neki!
- Nem, az nem elég! Kell hozzá egy mód... - kacsintottam.
- Arra gondolsz, amire én? - húzta össze a szemeit Tomi.
- Tuti! Irány a próba! - pattantam fel, és Tomi is hasonlóan tett.

Cinthia szemszöge:

- Biztos vagyok benne, hogy megnézte azt a lányt! - magyaráztam a hitetlen Vivinek.
- Hát... elég lehetetlen, de ha biztos vagy benne, akkor úgy van - vonta meg a vállát.
- Nem tudom. Kezdek elbizonytalanodni... Tudod mit? Mennyi az idő? - pattantam fel.
- Nagyjából 10 lehet... háromnegyed 10! - nézte meg a telefonján.
- Majd jövök! - rontottam ki az ajtón, és sietősen vettem a lépteimet a liftig, onnan pedig a klubig. Beléptem, és a banda éppen akkor kezdett. Viktor idegesen sétálgatott fel-alá, de mikor megpillantott, odapattant a mikrofonhoz, és beleszólt.
- Jó estét, emberek! Az első szám amit hallani fogtok, egy különleges lánynak szól, aki ma valamit nagyon félreértett. Élvezzétek az estét, jó szórakozást kívánok! - pengette meg az első akkordot, és a szám elindult... Nagyjából az első két hang után jöttem rá a szám címére, és a felismerés után a szám elé kaptam a kezem, mivel elöntött a boldogság. A dal minden szavát kívülről tudom, és ha ez nekem szól, akkor eldobom az agyam. Jesse McCartney - She's no you...

http://www.youtube.com/watch?v=gLICf-JY4Cw

They got a lotta girls
Who know they got it going on
But nothing's ever a comparison to you
Now can't you see that you're the only one I really want?
And everything I need
Is everything you do? (hitetlen fejrázás...)

Any girl walk by, don't matter
'Cause your looking so much better (itt kezdődött a mutogatás)
Don't ever need to get
Caught up in jealousy (ujjrázás)
She could be a super-model
Every magazine, the cover
She'll never, ever mean a thing to me!

She's no you... oh, no
You give me more than I could ever want
She's no you... oh, no
I'm satisfied with the one I've got
'Cause your all the girl
That I've ever dreamed
She's only a picture on a magazine
She's no you... she's no you

They got a lot of girls
Who dance in all the videos
But I prefer the way you do,
The way you move (mutatás)
You're more than beautiful
And I just wanna let you know
That all I ever need
Is what I've got with you

Any girl walk by, don't matter (legyintés)
Every time you're looking better
I think your perfect
There ain't nothing I would change
She could be a super-model
Every magazine, the cover
She'll never, ever take my heart away

She's no you... oh, no
You give me more than I could ever want
She's no you... oh, no
I'm satisfied with the one I've got
'cause your all the girl
That I've ever dreamed
She's only a picture on a magazine
She's no you... she's no you

No one's ever gonna get to me
Oh, the way you do
Now baby can't you see
That you're the one, the only one (ismét mutatás)
Who's ever made me feel this way?
Nothings ever coming even close, no
No one's ever been comparable to you

I don't want nothing I don't got
I don't need nothing but you
I can't get more than you give me
So don't stop anything you do (ujjrázás)
Your all that, all that, and then some
You know what, just what I need
And no girl, no place and no where
Could mean a thing to me

She's no you... oh, no
You give me more than I could ever want
She's no you... oh, no
I'm satisfied with the one I've got
'cause your all the girl
That I've ever dreamed
She's only a picture on a magazine
She's no you... she's no you

She's no you
Now can't you see that you're the only one I really want?
I'm satisfied with the one I've got...

Viktor a számot nem tudta befejezni, mert a közönséget teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, felrohantam a színpadra és a nyakába ugrottam.
- Komolyan is gondolod? - suttogtam a fülébe.
- Minden szavát - nézett mélyen a szemembe, majd megcsókolt. Hosszan, szenvedélyesen...
A közönség tapsolt, eléggé tetszett nekik a mi kis jelenetünk. Viktor az egyik félénk srácot odairányította a mikrofonhoz, mielőtt lesétált a színpadról, velem. Megálltunk a bárnál, és ott folytattuk a beszélgetést.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Nincs mit. Ha szavakkal nem érted meg, gondoltam, majd megérteti veled a zene. Amúgy meg rá se néztem egy lányra se!
- Tudom. Csak tudod, az a sok csalódás...
- Tudom. De bennem nem fogsz csalódni, ezt megígérem! - mondta határozottan.
- De mi lesz augusztusban? - néztem rá félve.
- Veled megyek. Itt hagyom Párizst! Nem foglak elveszíteni! - rázta a fejét, és én úgy éreztem, hogy ott helyben ájulok el.
- Képes lennél szembe szállni apukáddal? - kérdeztem döbbenten.
- Persze. Hisz már megtettem... - vigyorgott.
- Menj vissza a színpadra! - utasítottam, mikor megláttam, hogy az imént beállított srác, nem nagyon tudja a szöveget. Viktor nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és már sietett is vissza a bandájához. Egészen éjfélig hallgattam őket, időközben persze Vivi is megérkezett. Utána viszont hazamentünk, és aludtunk egy jó kiadósat.

2013. április 26., péntek

43. Rész: Vásárlás


Sziasztok! Az elkövetkezendő pár napban nem tudom pontosan meghatározni, hogy mikor lesznek fenn új részek. Nyakamon az év vége (gondolom nektek is), és mivel most jönnek a legeslegjobb részek, nem szeretném őket összecsapni, remélem ezt megértitek. Viszont egy dolgot mindenképp megígérek: a blogot NEM fogom abbahagyni! Előre is köszönöm a türelmeteket! *Bia*

"Olyan 1 felé feküdtünk le, azt hiszem."

11-kor ébredtem. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam a plafont. Felültem az ágyban, és Viktort láttam magam előtt. Az ágy szélén ült, nyugodtan, higgadtan. Az ébredésemre elmosolyodott, és kezével megsimította az arcom.
- Felébredtél, álomszuszék? - kérdezte kedvesen.
- Igen - ásítottam. - Mióta vagy itt?
- 10 perce. Vivi mondta, hogy nyugodtan ébresszelek fel.
- De nem tetted - néztem rá furán.
- Olyan édesen aludtál, nem akartalak megzavarni - legyintett.
- Hát, akkor köszönöm! És mit csinálsz itt?
- Csak gondoltam elmehetnénk valahova. Tegnap leragadtunk a képeidnél, és végül nem csináltunk semmit. Ami persze nem feltétlenül baj. De ha van kedved, csinálhatnánk valamit - ajánlotta fel.
- Ez nagyon jól hangzik, de Vivivel tegnap megbeszéltük, hogy elmegyünk vásárolni. Neki nincs ruhája az esküvőre, és ma már tizenkilencedike van. Nekem pedig kell cipő, ékszer... lányos dolgok. De holnap mindenképp veled töltöm a napot! - engeszteltem ki.
- Megbeszéltük! Akkor jó szórakozást! - csókolt meg köszönésképpen, aztán elment. Nem sokkal később Vivi lépett be a szobámba, teljesen felöltözve, útra készen.
- Még nem vagy kész? - döbbent el. - Mire vársz, sípszóra? Gyerünk már! - nyaggatott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, és felöltöztem. Vivi minden lépésemet figyelemmel kísérte, folyton dirigált, látszott, hogy nagyon fel van pörögve.
Délben már az egyik utcán sétálva keresgéltünk üzleteket. Vivinek kell ruha, és mindkettőnknek ékszerek és cipő. Ja, és olyasmiket kell keresnünk, amik azért nem túl drágák, és lehetőleg felvehetők egy esküvőre.

Vivi szemszöge:

Benéztünk a Début-be, hiszen mégiscsak ott dolgozik Tina. Mikor megpillantott minket, nagyon megörült, és rögtön ajánlott egy csomó ruhát. Rengeteget felpróbáltam, közben Cinthia is segített, de valahogy mégsem találtam meg azt, amivel nem tűnök ki túlságosan, de azért nem is olvadok be. Az általam keresett ruha nem akart előkerülni az üzletben, ezért szomorúan elbúcsúztunk Tinától, majd továbbmentünk. Párizs viszonylag zsúfolt volt ezen a délutáni órán, de ennek ellenére normálisan lehetett közlekedni.
A következő üzlet fölött hatalmas tábla hirdette, hogy akció van. Nem tétováztunk sokáig, bemenetünk az üzletbe, és megkezdtük a keresést. Itt az eladók nem voltak túl kedvesek, konkrétan ránk se néztek, de ez nem zavart minket, nyugodtan próbálgattunk. Egy halom estélyit felpróbáltam, olcsót, drágát, rövidet, hosszút, feltűnőt, szolidat... de egyik sem volt jó! Kezdett kissé elegem lenni abból, hogy minden ruha ami tetszik, túl drága, ami pedig megfizethető áron van, nem áll jól. Ebből (és még legalább 5 boltból) is üres kézzel távoztunk. Ez az eladóknak nagyon nem tetszett, mivel felpróbáltam vagy 10 ruhát, és abból egyet sem vettem meg. A legtöbben csak szúrós szemekkel néztek, de a nyakamat tenném rá, hogy az egyik odavakkantott. Milyen kedves...
De aztán a sokmilliomodik üzletben végre találtam egy ruhát, ami tetszett magamon, nem volt túl drága, és megfelelt a "ne tűnjek ki, de ne is olvadjak be" elvárásomnak is. Mikor kiléptem benne a próbafülkéből, Cintynek leesett az álla.
- Úristen! Ez eszméletlen! Szebb leszel mint a menyasszony! - ámult. Ennyit arról, hogy ne tűnjek ki. Amúgy a ruha egy gyönyörű lila darab volt, egy pánttal ellátva, oldalt apró behúzással.


- Mondjuk te se panaszkodhatsz a Gucciddal... - néztem rá.
- Mennyibe kerül? - kérdezte.
- Nem drága - legyintettem. A próbafülkében lefejtettem magamról a ruhát, majd a pénztár felé sétálva kérdeztem Cintyt.
- Szerinted ez tényleg jó?
- Abszolút! Gyönyörű, jól áll, megfizethető... mi kell még? - értetlenkedett.
- A te véleményed. De mivel neked is tetszik, megveszem! - jelentettem ki határozottan. Cinthia bólintott, de mivel akkor már a pénztárnál álltunk, kifizettem a ruhát, és kisétáltunk az üzletből.
- Jöhetnek a cipők? - néztem barátnőmre.
- Jöhetnek! - indult el az utcán, én pedig követtem. Bementünk az első cipőboltba amit láttunk, és csodák csodájára ott meg is találtuk a nekünk szükséges modelleket. Cinthia egy kéket, én pedig egy feketét választottam.



Ezen szerencsére gyorsan túl voltunk, és már mentünk is ékszervadászatra. Megálltunk egy kirakat előtt, és csak estünk egyik ámulatból a másikba. Az ékszerek észveszejtőek voltak, csillogtak-villogtak, és csak egy gond volt. Mikor felnéztünk az üzlet fölötti táblára, kicsit elszomorodtunk az üzlet nevétől. Swarovski...
- A francba, az nagyon drága! - ráztam a fejem.
- Pedig nézd azt, ott! - mutattam az egyik fantasztikus darabra. Viszont végül bármennyire nehezünkre is esett, ott kellett hagynunk az üzletet. De aztán találtunk egy másik (kevésbé drága) ékszerüzletet, amiben szintén szép dolgok voltak. A választás mondjuk nehéz volt, főként a bőség zavara miatt. Fél órányi válogatás után végre sikerült megállapodnunk. Cinthia kék, én meg lila fülbevalót és nyakláncot választottam. A fülbevaló mindkettőnknél apró volt, nem nagyon szeretjük a hatalmas lógós fülbiket. Viszont a nyakláncok már valamivel különlegesebbek voltak.





Miután ezzel is megvoltunk, beültünk valahova enni, utána pedig a szálláson töltöttük a nap további részét. Javarészt csak ültünk és beszélgettünk, de barátnőm megnézett egy filmet is, én pedig rajzoltam. Este 11-kor pedig már aludtunk.

2013. április 24., szerda

42. Rész: Képek

Sziasztok! Itt a következő rész! Jó olvasást! *Bia*

"Viszont mi azt már nem vártuk meg, a fiúkkal elmentünk hozzájuk, és ott töltöttük az éjszakát."

Reggel mikor felébredtem Viktor nem volt mellettem. Felültem az ágyban, és körbenéztem. Sehol senki... Kimásztam az ágyból és lementem a nappaliba, ahol Vivi ült a kanapén (Tina Krisztiánnál volt egész éjjel).
- Tomi? - ültem le mellé.
- Felszívódott. Viktor is? - kérdezte.
- Igen. Csak úgy itt hagytak? Próbáltad hívni őket?
- Tomi ki van kapcsolva. Esetleg Viktor?
- Megpróbálom - vettem elő a telefonomat és felhívtam a srácot. Kicsöngött, de nem vette fel. - Nem veszi fel...
- Nem is félnek, hogy kiraboljuk a lakást? - csodálkozott Vivi.
- Ezek szerint - vontam meg a vállam.
- De most őszintén, mi lehet ennyire font... - kezdte, de lenyomták a kilincset és a két fiú belépett, folyamatosan beszélve.
- És láttad az arcát, mikor megmondtad a két feltételt? Alig bírtam visszatartani a röhögést! - nevetett Tomi.
- Nekem az volt a kedvencem, mikor utánam te is beléptél a lakásba... azt hittem ott helyben kap infarktust! - röhögött Viktor is.
- Khm... khm... - köszörültem meg a torkom, hogy végre észrevegyék, mi is a szobában vagyunk.
- Ti ébren vagytok? - nézett ránk döbbenten a rapper.
- Igen, és lenne egy kérdésünk. Hogy voltatok képesek csak úgy lelépni? - támadta le őket Vivi.
- Jó, ne haragudjatok, de az ok amiért elmentünk, és az eredmény amit elértünk, és a sztori ami ebből következik, eszméletlen! És a feje... - röhögött újra Tomi, miközben a szemét törölgette. Vivivel egymásra néztünk, nem nagyon értettük, hogy mi van. Viktor leült mellénk a kanapéra, és megpróbálta elmagyarázni a történteket.
- Tehát. Tomival reggel rájöttünk, mennyire jó reklám lenne, ha az esküvőn fellépnénk. Persze apánk ebbe soha az életben nem egyezne bele, de azért mi mégis kitaláltunk valamit, amivel rávehetnénk. Egyszerű. Kitaláltuk, hogy egyszerűen megmondjuk neki, két feltétele van annak, hogy én a tanúja leszek. Az egyik, hogy elviszünk titeket - kacsintott... megint kezdi... -, a másik pedig, hogy fellépünk a lagzin. Ez így jó ötlet volt, és ez így még önmagában nem is lenne olyan vicces. De úgy gondoltuk, hogy ezt nem egyedül fogom bejelenteni, hanem magammal viszem Tomit is. Hiszen hány éve nem találkoztak... nagyjából 8. Igazából csak akartunk egy jót röhögni apám fején, mikor meglátja a másik fiát. Azért a 12 éves Tomi nem pont így nézett ki... Tehát átmentünk hozzá, bár megjegyzem, Tomit nem volt könnyű meggyőzni. Bekopogtunk, beengedett, de mikor utánam Tomi is belépett a házba, enyhén szólva leesett az álla... Meg mikor elmondtam a feltételeimet... nem repesett az örömtől, de mit tudott csinálni? Szüksége van rám, mint tanúra. Úgyhogy ez így jól jött ki, ti eljöhettek úgy, hogy nem csinálhat balhét, hiszen tulajdonképpen ő engedte meg, és még ráadásul fel is léphetünk. Tinát kérdeztük, hogy ő akar-e, de azt válaszolta, hogy neki az már sok lenne. Mostanában eléggé elfoglalt, sok dolga van a bandával, ezért nem annyira szeretne most plusz munkát vállalni. Meg a legtöbb szabadidejét megpróbálja Krisztiánnal tölteni. Szóval ennyi történt, Tomival alig bírtuk visszatartani a röhögést, mert mikor a két kikötést elmondtam, mintha megrángott volna a szeme... az mekkora volt! - fordult le a kanapéról és ott nevetett tovább, Tomi pedig megtámaszkodott az asztalon és úgy röhögött. Érett felnőttek. Mindegy.
Vivivel kérdőn néztünk össze, nekünk ez nem volt olyan vicces, de biztos ott kellett lenni... nem tudom. Minden esetre ez lett a mai nap sztorija, a fiúk másról se voltak képesek beszélni, csak erről. Tomi erről magyarázott Vivinek a szobájában, Viktor pedig nekem a nappaliban. Elsőre még talán vicces is volt (bár akkor is elfelejtettem nevetni), de huszonhetedjére már kicsit elavultnak éreztem az agyon ismételt "megrándult a szeme" szókapcsolatot. Végül olyan 1 óra felé elegem lett, és megkíséreltem a lehetetlent, megpróbáltam leállítani Viktort.
- Figyelj, nagyon jó poén, meg minden, de most már elég. Igen, kiakadt, mikor meglátta Tomit. Igen, megrándult a szeme mikor ismertetted a követelményeiteket. És igen, tényleg baromi vicces... de már elég! - néztem rá fáradtam, miközben a kanapén ültünk.
- Jó, abbahagytam... - vett egy mély levegőt, hogy lenyelje a nevetést. - Mit csináljunk ma?
- Fogalmam sincs. Van még olyan dolog amit nem csináltunk? - kérdeztem nevetve.
- Nem hiszem. Elég sok mindent csináltunk már... hadd ne soroljam fel - mosolygott.
- Akkor egyszerűen csak sétáljunk! De nekem előbb vissza kell mennem a szállásra, tegnap reggel óta ez a szerelés van rajtam, ez nem túl higiénikus! - mutattam a rajtam lévő ruhákra.
- Jó, akkor menjünk át hozzátok. De előbb szólok Tominak... BRO! - üvöltött fel az emeletre. - Mi elmentünk!
- Rendben! - kiáltotta vissza a "bro". Kiléptünk a meleg nyári levegőbe, Párizs utcájára. Az emberek kavarogtak, mindenki sietett valahova, és mindenkinek nagyon sürgős volt. Elég lassan értük el a hotelt, mivel nagyon nehezen lehetett közlekedni. Végül azonban mégis csak sikerült megállnunk a hotelszobám előtt, ahol előkerestem a kulcsot, és ki is nyitottam az 232-es ajtót. Viktor letelepedett a kanapéra, amíg én lezuhanyoztam. Békésen engedtem a forró vizet a bőrömre, hagytam, hogy mindenemet átjárja a melegség. Nem sokkal később viszont inkább elzártam a vizet, és magamra csavartam egy törölközőt. Kimentem a nappaliba, de Viktor nem volt ott... most bújócskázni akar? Egy szál törölközőben állok! Bementem a szobámba, és megpillantottam Viktor, amint a gépem előtt ül.
- Megengeded, hogy átöltözzek? - álltam meg mögötte.
- Ki ez a szépfiú? - bökött a képernyőn lévő képre, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Te miért nézegeted a képeimet? - löktem meg gyengén a vállát.
- Csak úgy. Szóval ki ez? - kérdezte kíváncsi fejjel.
- Ő apukám, fiatal korában. Nagyon fiatal korában... nagyjából 20 lehet.


- Helyes! - dicsérte meg.
- Köszönöm.
- És ő? - lépett a következő képre. Ez egy kislányt ábrázolt, amint épp balettezik a csoporttársaival.


- Ez én vagyok! - mosolyogtam. - Mikor kicsi voltam, jártam balettozni. Imádtam.
- Pedig nagyon megnéztem volna az arcod... Mindegy. És ő? - nézett rám.
- Na jó. Ha kimész akkor átöltözöm, és utána kinn a nappaliban nézhetjük a képeket. Jó?
- Oké! - állt fel, és kiment. Gyorsan átöltöztem, és azért még átfutottam a képeket, hátha van benne olyan, amit nem szívesen mutogatok. Szerencsére ilyet nem találtam, ezért csak felkaptam a gépemet és kivonultam vele a nappaliba.
- Tessék! - raktam le Viktor elé.
- Figyelj, mi lenne ha... csatlakoztatnánk a tv-t a géphez, és akkor nagyban tudnánk nézni a képeket! - vigyorgott.
- Tőlem... milyen zsinór kell? - indultam vissza a szobámba. De mivel nem kaptam választ, inkább biztosra mentem. - Tessék, itt az összes! - tettem le elé a laptop-om összes tartozékát. Viktor ezekhez nagyon ért, fél perc alatt összedugta a két készüléket, és pár perc múlva már a hatalmas képernyőn virított a balettos képem. Viktor a kezébe vette a távirányítót és a következő képre lépett. Azon egy barna hajú nő volt, esküvői ruhában.


- Ő anyukád? - nézett a szemembe.
- Igen. Honnan tudtad? - csodálkoztam.
- Hasonlítasz rá. De itt szép. Mármint... nem úgy néz ki mint egy alkoholista.
- Mert itt még nem az. Fiatalon házasodtak össze, csak később lett az. Bonyolult - legyintettem. Ezután egy szőke lányról készült kép jelent meg a képernyőn, ahogy egy hatalmas kövön ül egy patakban, gitárral a kezében.


- Ő Vivi. Ez azt hiszem, hogy a gólyatáborban készült. Hú, az egy érdekes tábor volt... Ott készült például a következő kép is... - célozgattam arra, hogy léptesse tovább a fotókat. A következő kép 3 lányt ábrázolt, amint épp... hát... hülyeséget csinálnak.


- Ezek meg mit csinálnak? - kérdezte döbbenten.
- Azt én sem tudom pontosan... ők Klaudia csatlósai, a röplabdás lányok... - fintorogtam.
- Inkább menjünk tovább - nyomta meg erőteljesen a távirányítót. A kép ami most következett, nem túl publikus. Vagyis inkább úgy mondom, hogy jobb, ha Tomi ezt nem látja... Vivi van a képen, rövid, hullámos hajjal (amit persze ő csinált), amivel még nem is lenne gond... Csakhogy nincs egyedül...


- Ki ez? - kérdezte rögtön Viktor.
- Vivi.
- Jaj, azt én is tudom! A másik!
- Az Geri... - haraptam bele a szám szélébe.
- Ezt ne mutasd meg Tominak - rázta a fejét.
- Nem tervezem - téptem ki a kezéből a távkapcsolót, és inkább a következő képre léptem. Ez már jobban tetszett nekem is, és Viktornak is. Igazából nekem azért, mert szeretem azt a képet, Viktornak pedig azért, mert nem kellett tovább néznie Vivi és valaki (aki nem a testvére) csókját. Amúgy a kép egy kart ábrázolt, az én karomat, rajta egy csomó karkötővel. Igazából ezt Vivi fotózta, mivel nagyon tetszett neki, hogy annyi ékszer volt a kezemen. Pedig annyira nem is volt sok...


- Ezek a te karkötőid? - kérdezte Viktor.
- Igen, ez azt hiszem, tavaly nyáron készült - tippeltem. A következő képre léptem, de bár ne tettem volna... úgy tűnik mégsem néztem át a képeket elég alaposan... A képen egy helyes srác ült a gépe előtt, és oldalra mutatott. Eredetileg rám, de magamat levágtam a képről...


- Ki ez? - nézett rám kérdőn Viktor.
- Á, nem fontos! - legyintettem. - Szóval, a következő kép... - tettem az ujjam a távirányítóra, de Viktor hirtelen kikapta a kezemből.
- Ki ez? - kérdezte újra, miközben a szemembe nézett.
- Dani - sóhajtottam.
- Megőrizted a képet?
- Igen. Szeretem ezt a képet - vontam meg a vállam. És tényleg szeretem, emlékeztet azokra az időkre, mikor boldogok voltunk.
- Mire mutat?
- Rám. Csak magamat levágtam a képről... - vallottam be.
- Én inkább azt a felét szeretném látni, amin te vagy - mosolygott.
- Nem is vagy mérges? - érdeklődtem. Viktor közelebb ült hozzám, és úgy válaszolt.
- Már miért lennék? Figyelj, én is szerettem Colette-et. Vagy bármelyik másik barátnőmet. És szeretek néha egy-egy boldog emlékre visszagondolni. Számodra ez a kép egy szép emlék, és én ezt tiszteletben tartom - hajolt közel. - Ne vágj már ilyen meglepett képet - csókolt meg. Mikor elváltunk, kicsit jobban szemügyre vette a képet. - Ugye én helyesebb vagyok? - kérdezte komolyan, mire felnevettem.
- Sokkal - válaszoltam mosolyogva.
- Még jó!
- Na, elég lesz már belőle! Következő kép! - követelőztem.
- Jó, jó! Tessék! - nyomta meg a távirányítót. Végre! A kép egy lányt ábrázolt (engem), amint éppen beugrik a tengerbe.


- Ez te vagy? - nézett rám döbbenten Viktor.
- Igen, én. Ez Görögországban készült, két éve.
- Nem mondom, merész vagy! - biccentett elismerően.
- Magamtól nem csináltam volna meg... fogadtunk. Vivivel megállapodtunk, hogy aki kevesebb gombóc fagyit eszik meg, az ugrik, ráadásul erről a magas szikláról, háttal. Ő nyert, 19-18-ra. Ja, és azért estem ilyen hülyén, mert mikor megálltam a szikla szélén háttal és lehunytam a szemem, hogy elszámoljak háromig, kettőig se jutottam, mivel az én áldott jó barátnőm belökött - meséltem.
- Az kemény. Mondjuk megnéztem volna a fejed, mikor feljössz a víz alól, és felolvasod Vivi halálos ítéletét - nevetett.
- Hát igen, eléggé mérges voltam rá.
- Na, következő! - lépett a következő képre, majd a következőre, és az azután következőre. Ez így ment több órán keresztül, Viktor léptette a képeket, és én mindent elmeséltem az adott fotóról. Mikor készült, hol, ki fotózta, ki van a képen, mit csinál... Mire észbe kaptunk már este 9 volt, és ezt is csak azért vettük észre, mert Vivi átjött, hogy megnézze a szálláson vagyunk-e. Ott voltunk, szóval szólt Viktornak, hogy Tomi már várja a klubban, mivel lassan kezdenek. Mi viszont nem mentünk el aznap este, inkább otthon maradtunk Vivivel, és megtárgyaltunk a nap eseményeit. Olyan 1 óra felé feküdtünk le, azt hiszem.

2013. április 22., hétfő

41. Rész: Július 17. (II.)

Sziasztok! Folytatódik a szülinap, és kiderül a titokzatos hölgy kiléte... Jó olvasást! *Bia*

"- Szia, édesem! - köszönt egy női hang..."

- Elnézést, kivel beszélek? - kérdeztem zavartan, mert nem tudtam, ki van a vonal túlsó végén.
- Cinty, drágám! Én vagyok az, az édesanyád! - ismertette kilétét a hölgy. Nem számítottam arra, hogy valaha hallani fogom valakitől ezt a mondatot. Szerencsére a közelemben volt egy szék, amire rá tudtam ülni, különben biztos, hogy elájultam volna. Olyan fehér színű lettem, mint a hó, teljesen elsápadtam. A körülöttem lévők nem értették, mi a bajom, egyedül Eszter volt az, aki szerintem sejtette, miről lehet szó. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és hirtelen azt sem tudtam, erre most mit mondhatnék. Nem tudtam eldönteni, hogy mérgesen, szomorún, vagy flegmán viselkedjek vele. Hisz... majdnem 18 éve nem láttam, erre most felkeres, csak azért, mert betöltöttem a 18-at? Máskor sosem volt számára fontos a születésnapom!
- Szia... ne haragudj, de miért hívtál fel? Nem tarjuk a kapcsolatot! - értetlenkedtem.
- Tudom, hogy nem voltam egy mintaanya, és megértem, ha beszélni se akarsz velem, csak gondoltam... - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Mit gondoltál? Hogy csak úgy felhívsz, és majd minden rendbe jön? Ez nem így működik! Egyszer nem kerestél, akkor most miért tetted? - kérdeztem nyugodt hangon. Nem akartam vele veszekedni, de azt se akartam, hogy azt higgye minden rendben van köztünk.
- Csak szerettem volna boldog szülinapot kívánni neked...
- Azzal egy kicsit elkéstél! Volt 17 és fél éved, hogy megkeress, de nem tetted! - vágtam hozzá ezt a tényt.
- Jó figyelj, nem azért hívtalak fel, hogy veszekedjünk. Csak gondoltam szeretnéd tudni, mi történt apukáddal...
- Mégis mi történt volna? Meghalt! - suttogtam.
- Igen. De azt senki nem tudja, miért ült be a részeg barátja mellé. Csak én!
- Micsoda? Te tudod? Mégis honnan? - faggattam.
- Csak tudom. Elmondjam?
- Persze! - válaszoltam.
- Azon az estén ő elment, hogy kicsit kikapcsolódjon az egyik haverjával. Én otthon maradtam veled, és... hát... szóval ittam, és utána felhívtam őt nem túl józan állapotban, amitől nagyon megrémült, hisz félt, hogy mi lesz veled. Mivel a barátja kocsijával voltak, aki nem mellesleg szintén ivott, az ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, így apukád kénytelen volt engedni neki, mivel nagyon hamar haza akart érni. A barátja pedig bumm, belehajtott egy árokba... szóval csak akartam, hogy tudd mi volt az ok - fejezte be. Én pedig nem tudtam megszólalni, lefagytam. Nem értettem, hogy ezt miért most közli... egyszerűen nem értettem semmit. Egyáltalán honnan volt meg neki a számom? Válasz és köszönés nélkül letettem a telefont, és körbenéztem.
- Te tudtad? - néztem Eszterre, aki pontosan tudta, miről beszélek.
- Igen. Igen, tudtam. Nem tudtam, hogy mondjam el, nem hittem, hogy ezt valaha fel tudod dolgozni - húzott mellém egy széket, és ő is leült. - Gondoltam jobb, ha tőle tudod meg. Pár napja felkeresett, és megkért, hogy adjam meg a számod. Remélem nem baj, de megtettem. Viszont ezek után sem hibáztathatod anyukád! Ő nem tehet róla. Senki sem hibás.
- Te mindenre ezt mondod... - néztem rá, és a körülményekhez képest nem voltam szomorú, sőt, mosolyogtam.
- Mert soha nem szabad valakit hibáztatni! Hibáztathatod a sorsot, de az meg tudja, mit miért csinál. Minden okkal történik, ezt már megtanulhattad volna az évek során! Minden máshogy történt volna, ha apukád nem távozik el. Igen, ez így igaz. De nem biztos, hogy úgy jobban alakultak volna a dolgok. Ez már sose derül ki! Így volt megírva, és kész! - bölcselkedett Eszter, mire jó szorosan átöleltem.
- Mi nem nagyon értjük, hogy mi is történik most éppen, de azért együttérzünk! - szólt Vivi, pedig még ő volt az, aki Eszter után a legjobban átlátta a dolgokat. A többi 4 (Viktor, Tomi, Krisztián, Tina) csak bambán álltak, Vivi helyettük szólt közbe. És bár még mindig nem értettem, anyukám miért pont most, és miért pont így vette fel velem a kapcsolatot, elmagyaráztam nekik a dolgokat. Miután nagyjából megértették a helyzetet, szerettem volna ejteni a témát.
- De ez nem tereli el a figyelmem arról, hogy ez a torta - mutattam Krisztán mesterművére - még mindig felvágatlanul vár arra, hogy belekóstoljunk! - léptem mellé, felvettem a mellette lévő kést, és egy határozott mozdulattal felvágtam.
Mindenkinek jutott jó sok szelet, úgyhogy mire elpusztítottuk a tortát, azt se tudtuk, élünk-e még.
Még beszélgettünk egy darabig, de aztán Krisztián és Tina elmentek, volt valami dolguk. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy ők is menjenek haza, mi megmutatjuk Eszternek a szállást, meg ilyenek.
Elmentünk 3-an (Eszter, Vivi, én) a hotelhez, és felmentünk a mi szobánkhoz. Eszter persze látta képeken a szállodát, de azért élőben mégiscsak más, úgyhogy eléggé elképesztette a 232-es szoba.
- Lányok, ez valami fantasztikus! - döbbent le a medence és a terasz láttán.
- Igen, nagyon élvezzük az ittlétet! - bólogattam.
- Hát, addig élvezzétek, amíg lehet. 2 hét múlva hazamentek! - emlékeztetett, nekem pedig összeszorult a gyomrom. - Apropó, mi lesz a fiúkkal? - kérdezte.
- Tomi szerint tudni fogjuk, hogy döntsünk. - ült le a teraszon az egyik székre Vivi, és mi is így tettünk.
- És Viktor? - nézett rám Eszter.
- Erről még nem nagyon beszéltünk... - vallottam be.
- De végül is szeptemberben ők is Budapesten lesznek. Mindegy, meglátjuk! - hagyta ránk, mivel ez nem pont a kedvenc témánk.
Utána még sétálgattunk Eszterrel a városban, de 8-kor elköszöntünk tőle, mert ment a reptérre, taxival.
Ezután Vivivel a vacsoráztunk egy étteremben, de tízkor már a klubban vártuk Viktorék bandájának a kezdését. Ez érkezünk után pár perccel meg is történt, Viktor megállt a mikrofon előtt, és belekezdett a szokásos beszédébe, franciául.
- Sziasztok! Ma van köztünk egy szülinapos is, ezért szeretném ezt az estét emlékezetessé tenni számára. Ma Ushert, Olly Murst, és Pitbullt játszunk minden mennyiségben. Viszont csak egy óráig, utána Tina jön, és az ő bandája! Jó szórakozást! - mosolygott rám, aztán elindult az első szám.
Usher - DJ got us fallin' in love-ját játszották, aminek a rapjét Tomi eszméletlenül jól csinálta. Utána Olly Murs számát, az Oh my goodness-t énekelte Viktor. És ez így ment egy óráig, tényleg csak Usher, Olly Murs, és Pitbull volt terítéken. Az elsőtől a Scream, a Yeah, a Climax és a Burn szerepelt a listán. Olly Murs-től volt a Troublemaker, a Heart skips a beat, meg az In case you didn't know. Amiket Pitbull-tól lejátszottak azt inkább fel se sorolom, hisz rengeteg volt.
11 után Viktorék elköszöntek, és jöhetett Tina bandája. Viszont mi azt már nem vártuk meg, a fiúkkal elmentünk hozzájuk, és ott töltöttük az éjszakát.

2013. április 20., szombat

40. Rész: Július 17. (I.)

Sziasztok! Bevallom, ha egy részt kéne választanom ami a legjobban tetszik, elég valószínű, hogy ezt választanám. Egyik kedvenc részem, és nagyon remélem, ezzel ti is így lesztek! Komizzatok! *Bia*

"Fél 11 felé mindketten bedőltünk az ágyba."

Reggel felkeltem (milyen meglepő), és kinyitottam a szemem. Július 17. Mézes Cinthia 18. születésnapja. Jézusom!! Na jó, Eszternek igaza volt! Kicsattanok az energiától és az izgalomtól! Úristen! 18 éves vagyok... illetve még nem, délután 1 óráig várnom kell, hogy ténylegesen, percre pontosan betöltsem az ominózus kort! De akkor is! Szülinapom van! Te jó ég! Tegnap miért nem voltam izgatott? Nem is értem! Hisz ez olyan menő! 18! Úristen!
A lelkesedésem némileg csillapodott mikor kinéztem az ablakon, és a zuhogó esőtől nem láttam semmit. Nyári zápor... várjunk csak... pont ez kell nekem! Egy séta az esőben, hogy érezhessem azt a jellegzetes illatot! Ez tökéletes lesz szülinap kezdésnek.
Gyorsan átöltöztem (térdig érő nadrágot és ujjatlan pólót választottam, mert az eső ellenére meleg levegő csapott meg mikor kinyitottam az ablakot), a nyakamba tettem egy sálat, és felkötöttem a hajam egy kendővel, hogy még véletlenül se legyen vizes, hiszen nem szeretnék pont ma megfázni. Belebújtam az egyik cipőmbe, előhalásztam az esernyőmet a bőröndömből (azért volt ott, mert nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá), és már indultam is. Vivi még aludt (bár nem néztem be hozzá, de feltételezem), annak ellenére, hogy már 10 óra volt. Ki kell aludnia magát, megértem, éppen ezért hagytam. Lenn a portán vidáman köszöntem a recepciós hölgynek, aki nem nagyon értette a boldogságom okát, meg azt, hogy miért megyek sétálni az esőbe.
Kiléptem a hotelből, és kinyitottam az esernyőmet. Az esőcseppek elkezdték ütögetni az anyagot, és mivel én erre figyeltem, véletlenül beleléptem egy tócsába. Fantasztikus, a cipőm olyan szinten átázott, hogy arra nincsenek szavak. Ennyit arról, hogy ma nem akarok megfázni. Nem baj, nem hagytam, hogy bármi is elrontsa a kedvem, elindultam az utcán, az Eiffel-torony felé. Kavarogtam egy darabig, de aztán megtaláltam. Még csak messziről láttam, mikor megpillantottam valami emelvényt, ami tökéletes kilátóként szolgált nekem ebben az esetben. Onnan kezdtem kémlelni a csodálatos építményt, de aztán észrevettem, hogy az eső elállt. A nap sugarai utat törtek maguknak a felhők között, és gyorsan felszárították a zápor maradványait. Ennek kifejezetten örültem, lekaptam az átázott cipőt a lábamról, és leültem a kőre. Az esernyőt továbbra is magam fölött tartottam, jó volt napellenzőnek.


Hosszú ideig bámultam ki a fejemből, elgondolkozva. Sok mindenen járt az agyam, inkább nem is részletezném. De egyszer csak felpattantam, felvettem a cipőmet, kiszedtem a kendőt a hajamból és elindultam vissza a szállásra. Nem akartam egyedül lenni a gondolataimmal, nagyon szerettem volna Vivivel beszélgetni. Éppen a lift előtt álltam, mikor jött egy sms-em. Barátnőmtől kaptam, azt írta, hogy ne keressem a hotelban, mert a klubban van, Tomival. Nem akartam őket zavarni, de azt is írta, hogy nyugodtan menjek oda én is. Mivel ebből úgy vettem ki, hogy nem bánnák ha ott lennénk, kisétáltam a szállodából és a klubba siettem. Kinyitottam az ajtót, és mögötte olyasmit láttam, amitől könny szökött a szemembe...
- Meglepetés! - kiáltotta egyszerre mindenki, mikor beléptem. Az idő megállt, sokkot kaptam. Nem tudtam, hova kapjak, annyira boldog voltam! Vivi óriási táblán hirdette, hogy "Cinthia 18!", Tomi mellette állt és segített neki, hogy a hatalmas tábla ne dőljön el, miközben tartja. Tina a papírtrombitáját fújogatta megállás nélkül, Krisztián pedig nem messze tőle a sütikkel babrált. És még Eszter is ott volt, csak miattam ideutazott erre a napra! Ő volt a "gyerekek" között a felnőtt, csak állt, és mosolyogva nézett rám. A diszkó gyönyörűen fel volt díszítve, mindenfelé lufik, hatalmas szalagok, és persze a torta! Gyönyörű cukrász mestermű, alig jutottam szóhoz, mikor megpillantottam. De mivel még mindig meghatottan álltam az ajtóban, úgy éreztem most már ideje megszólalni...
- Annyira rendesek vagytok... - néztem végi rajtuk, és szívesen lefotóztam volna őket, ahogyan ott állnak. Persze a képre tettem volna egy hatalmas hiányjelet is, mivel valaki nagyon nem volt ott...
Közelebb léptem hozzájuk, és sorban megöleltem mindenkit. Először Tinát, majd Krisztiánt, akinek nagyon megköszöntem a sütiket meg a tortát. Utána Tomit, majd Esztert, aki elmesélte, mennyire kellett tegnap vigyáznia, mikor beszéltünk, hogy ne szólja el magát. Legvégül Vivit zártam karjaim közé, és bár nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy ez az ő műve volt.
Odaléptem a tortához, és így, közelebbről, még istenibben nézett ki. Három emeletes fehér marcipánbevonatos, rózsaszín masnival (szintén marcipánból) átkötve, ehető rózsákkal, körülötte sütigolyók, előtte pedig egy 18-as gyertya. Ja, és persze a tetején álló, apró Eiffel-torony...


- Krisztián, ez valami fantasztikus! - néztem rá döbbenten.
- Köszönöm! De nézd a muffinokat! - mutatott egy másik asztalra. Sütik tömkelege sorakozott azon az asztalon, kicsi, nagy, csokis, és gyümölcsös. Azokra rögtön rá akartam vetni magam, de a többiek leállítottak, mivel előbb oda akarták adni az ajándékaimat.
Egy tologatható asztalt toltak elő, amin ajándék szatyrok sorakoztak. Először Tináét néztem meg (az volt a legnagyobb), és egy cipős dobozt meg egy papírba csomagolt valamit láttam benne. Ez utóbbit kiemeltem a zacskóból és felbontottam. Egy hatalmas üveggömb volt benne, amiben egy gyönyörű Eiffel-torony díszelgett.


- Ú, ez nagyon szép! - néztem az ajándékozóra. Kivettem a cipős dobozt is, és elővettem belőle a cipőt. Egy magassarkú, fehér, virágos pár volt. Lekaptam az átázott cipőmet, és felhúztam az újat.


- Jól áll! - dicsért meg Tina, én meg rámosolyogtam.
Jöhetett Krisztián ajándéka, aki külön nekem készített egy muffint. Gyönyörű, rózsaszín krémes, gyöngyökkel, szalaggal átkötve, egyszóval minden ami kell.


Ezt szépen eltettem, nem akartam megenni. Viszont volt még egy ajándéka, egy bögre. Eiffel-tornyos... nyithatok egy szuvenír boltot...


Ennek ellenére megköszöntem, és jöhetett Tomié. Fogadni mernék, hogy Vivi választott helyette, hiszen nagyon eltalálta az ízlésem. Két gyűrűt kaptam tőle (imádom a gyűrűket), az egyik hangjegyes volt, és ötletesen egy kottába volt csomagolva. A másikon bajusz volt, ami szintén nagyon tetszett.




- Nagyon szépek, köszönöm! - néztem Tomira, miközben felhúztam őket az ujjaimra. A következő ajándék Vivitől származott, akitől egy filmet kaptam (James Bond: Halj meg máskor! ez volt az egyetlen, ami még hiányzott a 007-es gyűjteményemből), és természetesen egy rajzot, ami nagyon jól sikerült, egyik legszebb rajza. Egy szem, ami a specialitása.


- Ez pedig a szervezőtől! - mutatott Tomi az utolsó dobozra. Kérdőn néztem Vivire, mivel azt hittem, ő hozta össze nekem ezt a bulit.
- Megbeszéltünk! Tőlem mindent kérhetsz, de bulit azt nem! Bár segédkeztem... de nem én szerveztem - magyarázta barátnőm. Eszterre néztem, aki felvett egy védekező pozíciót, maga elé tette a kezeit.
- Ne nézz rám! Tőlem az utazást kaptad! Mást nem! - rázta a fejét.
- Akkor ki? - néztem körbe.
- Szerinted? Viktor! - világosított fel Tomi. Viktor... szervezett bulit nekem, és még ajándékot is küldött...
Gyorsan felbontottam a nagy, lapos dobozt, és a benne lévő ajándék láttán még nagyobb sokkot kaptam, mint mikor megláttam a bulimat.
A dobozban egy estélyi volt... kék... gyönyörű... Gucci... Az a ruha volt, amit az első találkozásunkkor akartam megvenni, de túl drágának találtam. Hát, Viktor emlékezett és megvette nekem. Vett nekem egy Guccit... tehát csak a harag és az idegesség beszélt belőle, mikor Gucci mániás libának nevezett. És ebből következik, hogy minden mást is csak a sztress váltott ki belőle. Tomi is megmondta, ő nyugodt srác, ritkán ideges. De mikor az, akkor nem épp a legszebb énét mutatja. És ez most nyálasan hangzik, de ha valakit szeretünk, azt a hibáival együtt szeretjük... tőlem se volt szép, hogy ruhát kértem tőle, mikor olyan rossz passzban volt.
És akkor beugrott még valami... "Ha már vele vagy, tudnod kell róla valamit...". Viktor ezt mondta, Jean-al kapcsolatban. Nem azt akarta elmondani, hogy szemét, hanem azt, hogy jár valakivel! Tényleg csak meg akart védeni! Te jó ég, hogy ez eddig nem esett le! Jézusom...
- Ööö... én... most... talán... - próbáltam elmagyarázni a többieknek, hogy most szívesen lelépnék.
- Mire vársz még? Menj már! - utasított Vivi, és mindenki helyeselt.
- Köszönöm! De mindjárt visszajövök! Addig egyetek sütit! - kiáltottam vissza már az ajtóból.
A Gucci-ig futottam (ami elég nehéz volt magassarkúban), ezért csapzottan léptem be. Viktor rögtön felfigyelt az érkezésemre, és szemeivel követte a mozdulataimat. Odaléptem hozzá, és felnéztem rá.
- Boldog szülinapot! - mondta komoran, de szája szélén nem tudta elrejteni azt a kis halvány vigyort.
- Fogd be! - mosolyodtam el, és a vevőket figyelmen kívül hagyva (nagyon) közel léptem hozzá, és hosszan megcsókoltam. Egészen belefeledkeztünk, de egy türelmetlen vevő megkopogtatta a pultot, mert ki akart fizetni valamit. Viktor elhajolt tőlem és elvégezte a dolgát a pénztárgép mögött, aztán utána hátraszólt valami új srácnak, hogy álljon be helyette, és velem távozott az üzletből.
- Honnan tudtad, hogy minden vágyam egy meglepetésbuli? - kérdeztem, miközben sétálva indultunk vissza a klubba (kézen fogva).
- Hát... emlékszel, mikor Calais-ben filmeket néztünk? Volt egy film, amiben volt egy meglepetésbuli, és akkor mondtad, hogy az mennyire menő. Azóta szerveztem, de Vivi is nagyon sokat segített - magyarázta. - Miután veszekedtünk, akkor meg még inkább tökéletes bulit akartam neked adni, hisz valahogy be kellett bizonyítanom, mennyire szeretlek. Azt a ruhát pedig az első találkozásunkkor eltettem, csak megfeledkeztem róla. Most viszont előkerült, és tökéletes ajándéknak tűnt, láttam mennyire tetszett neked az a ruha. Ezzel meggyőzhettelek, mennyire nem gondoltam komolyan amiket mondtam, és egyben meghívásként is szolgál az esküvőre. Jöhetsz abban - mosolygott. Istenem, mennyire hiányzott ez a mosoly!
- Most feleltél a következő 10 kérdésemre is... - vallottam be.
- Ez volt a célom. Amúgy... ez még az ajándékodhoz tartozik - adta át a négy karkötőt, amit néhány napja hozzávágtam.
- Köszönöm! - húztam fel őket a csuklómra. Szerencsére egyik sem rongálódott. Mikor letéptem őket a karomról, ezek szerint nem is téptem el őket igazán, csak akkor nem igazán erre figyeltem.
- És a hajad egyenesen tényleg szép volt. De... egy dolgot muszáj megkérdeznem - vett egy mély levegőt. - Jean-al tényleg nem történt semmi? - kérdezte.
- Persze, hogy nem! - szorítottam egyet a kezén. Arcán megkönnyebbülést láttam, aminek nagyon örültem.
- Akkor jó. Csak tudod a gondolat, hogy az a barom egy ujjal is hozzád ért...
- És mi történt tegnap, miután kettesben hagytalak titeket? - érdeklődtem, mert erre azóta szerettem volna választ kapni.
- Egy pasit már leütöttem miattad - emlékeztetett a szörfös incidensre. - Őt egyszerűen csak lecsesztem, megmondtam neki, hogy ne merjen a közeledbe menni. Meg persze elintéztem a főnöknél, hogy kirúgják. Már így is elég rosszul állt, rengeteg vevő panaszkodott róla, és már csak ez az utolsó lökés kellett a főnöknek, hogy kitegye. Felvette helyette azt a srácot, akit az előbb láttál, aki beállt helyettem.
- Úristen, nézd ezt a kocsit! - mutattam egy fehér Lamborghini-re, ami... khm... a Chanel előtt parkolt, ezzel (nem szándékosan) elterelve a témát. Ez annyira jellemző... akinek ilyen kocsija van, az csak világmárkát hordhat.


- Jól néz ki! - értett egyet Vikor, de aztán továbbmentünk, és pár perc múlva már a klub előtt álltunk. Elsőként én léptem be (mindenki épp süti falt), amire a társaság kérdőn nézett felém. Előrébb mentem, így Viktor is befért, de az ő érkezését már füttyvihar, és "húúú"-zás kísérte.
- Újra szent a béke? - kérdezte Vivi, mire Viktorral egymásra néztünk, és egyszerre bólintottunk.
- Éljen! - kiáltotta Tomi, majd pasisan lepacsizott Viktorral.
- Viktor... - lépett hozzá Eszter. - Jó végre személyesen is találkozni.
- Örülök, hogy megismerhetem! - mosolygott Viktor.
- Kérlek, elég a magázásból! - ajánlotta fel a tegezést Eszter.
- Rendben, köszönöm. Akkor örülök, hogy megismerhetlek! - javította ki magát.
- Meddig maradsz? - kérdeztem Esztertől.
- Ma éjjel utazom vissza. Ne haragudj, de csak ennyi időre tudtam elszabadulni! - simította meg az arcom.
- Semmi baj, a lényeg, hogy itt voltál! - öleltem át.
A következő pillanatban megcsörrent a mobilom, ezért kihalásztam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam. Egy ismeretlen szám volt, de azért felvettem.
- Haló! - szóltam bele.
- Szia, édesem! - köszönt egy női hang...

2013. április 18., csütörtök

39. Rész: Jean titka


Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn tettem fel ezt a részt, de most értem haza. Nem baj, itt van, remélem tetszeni fog! *Bia*

"Mivel tényleg egy elég hosszú napot tudtam magam mögött, nagyjából fél perc alatt bealudtam."

Reggel kissé vegyes érzésekkel nyitottam ki a szemem. Egyrészt: holnap leszek 18! Másrészt viszont: Viktor megbántott, szakítottunk... vá! Na és akkor ott van még Jean... aki meg sem próbálja leplezni, hogy érez irántam valamit. Istenem... ezt nem tudom egyedül megoldani! Vivi!
Kimentem a nappaliba, ahol barátnőm a kanapén ülve nyomkodta a laptopját.
- Mennyi az idő? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam mellé.
- 10 óra... rengeteget aludtál! Mondtam, hogy szükséged van rá!
- Igen, jól is esett. Szerinted mit csináljak Jean-al? Mármint... kedvel, azt észre vettem. És kedves, meg minden... - gondolkoztam.
- Cinthia, most kétségbe vagy esve Viktor miatt, és csak azért keresel menedéket Jean-nál. Ezt most felejtsd el! Inkább idehívom Tomit, kérdezzük meg, mit tud erről a tagról. - kapta fel az asztalról a telefonját.
Tomi pár perccel a hívás után megérdekezett, és ő is lehuppant mellénk.
- Mi a történés? - kérdezte.
- Beszéltél Viktorral? - néztem rá.
- Igen - adott egyenes választ, ezzel azt is kifejezve, hogy nem fogja elmondani, hogy mit mondott.
- De azt elmondtad neki, amit én mondtam? - kérdeztem félve.
- Cinthia. Nekem nem célom, hogy kavarjak, ez a ti ügyetek. Én nem mondok senkinek semmit, oldjátok meg - nyugtatott. Ez így korrekt.
- Mit tudsz Jean-ról? - tért a lényegre Vivi.
- Szemét. A vevőkkel, kollégákkal, mindenkivel - vonta meg a vállát.
- Viktor is ezt próbálta tegnap elmagyarázni - legyintettem.
- De akkor minek barátkozik vele? - kérdezte Vivi.
- Viktor nem barátkozik vele. Együtt dolgoznak, nem akar rossz kapcsolatot ápolni a kollégáival. Ennyi. - felelte Tomi. - Amúgy... pont tegnap tudtam meg egy elég érdekes dolgot róla.
- Mit? - faggattuk egyszerre.
- Tegnap mikor hazafelé mentem tőletek, benéztem a boltba, hátha Viktor ott van. Nem volt ott, viszont egy kollégája igen. Ő nagyon jó fej, elkezdtem vele dumálni... és megtudtam, hogy Jean most éppen jár valakivel... - mondta.
- Mi? Mégis kivel? - döbbentem le totálisan.
- Ez nagyon nem fog tetszeni... - kezdte, de a kopogás félbeszakította.
- Kinyitom, de erre azért kíváncsi leszek! - mutattam Tomira. Kinyitottam az ajtót, és egy elég érdekes személy állt előttem. Köszönés nélkül belevágott a közepébe.
- Na akkor most ki az út széli csitri? Ki töltötte a tegnap délutánt az ÉN barátommal? Ki ölelgette, és sírt az ÉN barátomnak? Ki volt az? Csak nem te? - szegezte nekem a kérdéseit szikrákat szóró szemekkel.
- Te miről besz...? - és akkor leesett. Lesett, hogy kivel jár éppen Jean. Colette-el... aki mellesleg épp az ajtómban engem szid...
- Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy te voltál! Láttam! Ezzel a két nyálkás bogyóval láttam! - mutatott a szemeire.
- Colette. Őszinte leszek veled, nem mintha eddig nem lettem volna az. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy Jean veled jár. Ha tudtam volna, hozzá se szólok. Amúgy meg mindegy, mivel köztünk semmi nem történt, se egy ártatlan puszi vagy ilyesmi, semmit. Beszélgettünk, aztán mivel kiakadtam, megölelt. De megígérhetem neked, hogy ez többé soha nem fog előfordulni. - magyaráztam a lánynak. Látszott rajta, hogy hisz nekem.
- Elhiszem - bólintott. - De ettől még a kapcsolatunk nem lesz jobb! - emlékeztetett. Van, ami sosem változik... nem baj, ez így van rendjén. Colette köszönés nélkül távozott, én pedig bevágtam az ajtót, és ledőltem a kanapéra.
- Hülye állat... - minősítettem Jean-t.
- Én mondtam! - szólt Tomi.
- Jó, tudom. Tudjátok mit? Megyek, és megmondom neki a magamét! Velem ne játsszon! - pattantam fel. - Sziasztok! - intettem nekik, és már le is siettem. A boltig konkrétan rohantam, ezért még mielőtt beléptem volna, kicsit kifújtam magam. Beléptem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs az üzletben Jean-on kívül (pont akkor csak ő volt bent... mázlim van!), nekirontottam.
- Te mégis mit képzelsz magadról? Hogy jössz te ahhoz, hogy miközben nekem barátom, neked meg barátnőd van, megpróbálsz elcsábítani? Nagyon ügyes vagy, mit ne mondjak! Szépen kedveskedtél, követtél, ott voltál, mikor más nem. Így elég egyszerű, mit ne mondjak. Tökéletesen összeilletek Colette-el! Kétszínű barmok! - fordultam ki magamból. Mert ha belegondolok, ő is közrejátszott a Viktorral való szakításban. - Mit gondoltál, nem fogok rájönni? Ennyire hülyének nézel?
- Cinthia, állj le! Figyelj, beszéljük meg... - próbálkozott, de én arra nem voltam vevő.
- Mit beszéljünk meg? Hogy mennyire naiv voltam, amiért képes voltam bedőlni neked? Vagy, hogy te miért akartál tőlem bármit is, mikor barátnőd van? Egyszerűen nem értem...! - tettem fel a kérdéseket.
- Ha mindenképp tudni akarod... a tested olyan... - kezdte, de rácsaptam a szájára.
- Hímsoviniszta! Kihasználtál! Jézusom... - túrtam a hajamba. - Néha még el is hiszem, hogy ilyen barmok mint te, nem is léteznek, csak én hiszem azt! De aztán kiderül, hogy mégis! És elég sok van belőletek! Colette, Dani, Geri, Klaudia... - soroltam. - És már te is! - vágtam hozzá. Kezdtem azt érezni, hogy igazán nem is Jean-al van bajom (persze vele is), hanem inkább mindenkivel.
- Engem fel se sorolsz? - állt meg valaki mögöttem. Nem akartam, de muszáj volt megfordulnom. Viktorral találtam szemben magam, és hirtelen eszembe jutottak a szavai, amiket hozzám vágott, amiket mondott.
- Te is hagyjál! - löktem meg gyengén mellkasát, amitől félreállt, utat engedve nekem.
- Úgyhogy Jean - fordultam vissza -, egy jó tanács. Ha a lánynak van barátja, akkor inkább hagyd békén. Ha csak nem akarod, hogy a te lelkeden száradjon a szakításuk. - pillantottam Viktorra, majd kiléptem a boltból, és túlfűtötten sétáltam tovább. Elegem van mindenből! Jean-ból, Viktorból, Colette-ből... ez az egész nyaralás nem ér semmit! Eleve semmi nem úgy történt, ahogy elterveztük, és ha már az egész vakáció felborult, még így, felborultan sem sikerül. Persze Vivinek könnyű, jól kijön a fiúkkal. Én meg persze mindig elcseszem. Illetve ők cseszik el! Holnap hivatalosan is elérem a felnőtt kort, erre itt szenvedek egy idegen városban, elcseszetten. Szuper! Leültem egy padra, előkaptam a telefonom, és felhívtam Esztert. Akkor ő volt az egyetlen, akivel volt erőm beszélgetni.
- Szia Cinty! Mi a helyzet? - szólt bele.
- Hát... - kezdtem mesélni a "szerelmi tragédiámat". Elregéltem mindent, ami azóta történt, hogy legutóbb beszéltünk. Ami egy elég hosszú mese, úgyhogy nem tudom, Eszternek hogy volt türelme végighallgatni. De megtette, szóval örök hálám.
- Nagyon sajnálom, Cinty! - szólt újra, mikor befejeztem. Mindenki ezt mondja...
- Túlélem - legyintettem, mintha látná.
- De ne keseredj, hiszen holnap leszel 18! - sipította a telefonba. Izgatottabb mint én, komolyan mondom!
- Igen, tudom. De pont olyan érzésem van, mint tavaly ilyenkor. Ez is csak egy születésnap.
- De ez más lesz, hidd el! Most leszel nagykorú! Nem izgi? - lelkesedett. Mivel nem kapok külön felvonulást, vagy ilyesmit, és annyira nem vagyok bezsongva. 18 leszek. Örülök neki, meg minden, de azért nem fogok sikítozva tapsikolni. Furán néznének rám a párizsiak.
- De, persze! Nagyon izgi! - mondtam mérhetetlen mennyiségű cinizmussal a hangomban.
- Pedig 10 évvel ezelőtt úgy rohangáltál fel alá a lakásban, mikor szülinapod volt, mint a mérgezett egér! Nem lehetett leállítani! - nosztalgiázott.
- Jó, 8 éves voltam! Mit vártál tőlem? Akkoriban a legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam megjegyezni a 4-es szorzótáblát. Most meg... á, inkább el se sorolom a problémáimat. - ráztam a fejem. Hiszen van pár... de nem fogok szomorkodni! Eldöntöttem! Élvezni fogok minden itt töltött percet! Hiszen ezért jöttem, vagy nem? - Figyelj, szerintem én most vissza megyek a szállásra, úgyhogy leteszem. De nagyon köszönöm, hogy meghallgattál! Már ettől jobban érzem magam egy picit!
- Semmiség! De akkor holnap még felhívlak! Szia! - tette le. Én meg úgy tettem, ahogy mondtam, tehát visszamentem a szállásra. És csak akkor vettem észre, hogy a hajam makacsságához híven újra hullámos. Kár, mivel tényleg tetszett nekem az egyenes... de persze ez is szép!
Felértem a hotelszoba ajtónk elé, ami előtt megállva elgondolkodtam, hogy vajon Viviék most mit csinálhatnak éppen. Semmit nem akarok megzavarni, talán jobb, ha nem megyek be. Inkább visszafordultam, és egy kis liftezés után újra a szabad levegőn voltam. Megindultam egy irányba, és csak kavarogtam az emberáradat között. Párizs éppen tömve volt, az emberek csak úgy hömpölyögtek az utcán, engem is magukkal sodorva, hisz én csak sétálgattam, céltalanul. Miközben elment mellettem egy idős házaspár (nagyon édesek voltak), eszembe jutott, hogy várost nézni még nem is voltunk! Már több mint 2 hete itt punnyadunk ebben a gyönyörű városban (jó, pár napot eltöltöttünk Calais-ben), és eddig egy nevezetességet láttam: az Eiffel-tornyot. Jó, meg a Diadalívet, de azt csak úgy futólag, nem nagyon volt időm szemügyre venni. A fiúk lefoglaltak minket (ez talán nem is olyan nagy baj) ezért eszünkbe se jutott a Louvre, vagy a Notre-Dame. És megkockáztatom, hogy ha eddig nem törtük magunkat, hogy elmenjünk, akkor ezután se fogjuk. Talán... meglátjuk!
Egy idő után eltűntek az emberek, és én megláttam, hogy pontosan hol is vagyok. Egy kis utca közepén álltam, most már egyedül. Elhagyatott, szűk utca volt, azért nem járt arra felé senki. Aztán hirtelen nevetést hallottam. Ismerős nevetést... Tina! Füleltem, és hamarosan világossá vált számomra, hogy nincsen egyedül. Körbefordultam, és megpillantottam őket nem messze tőlem. Krisztiánnal volt!
- Sziasztok! - kiáltottam oda nekik, mire felém kapták a fejüket.
- Cinthia! - jöttek oda hozzám.
- Rég láttalak! Mi a helyzet Viktorral? - faggatózott a cukrász, franciául.
- Hosszú mese... - legyintettem, hátha ejtjük a témát. De nem, miért is tennénk? Az én magánéletem kivesézése mindennél fontosabb! Igen, én is arra vágyom, hogy minnél több ember tudjon róla Párizsban! De persze megértem Krisztiánt, amiért kíváncsi, hisz az egyik barátjáról van szó. - Hát jó. Címszavakban elmondom a rövidített változatot. Viktor ideges volt, olyanokat vágott a fejemhez, amik eléggé megbántottak, és én is olyasmit kértem tőle, amit akkor nem kellett volna. Másnap megpróbált bocsánatot kérni, de nem tágítottam, mert tényleg nagyon fájtak a szavai. Aznap csajos napot tartottunk, Viktorral is összefutottunk, aztán hazafelé Jean-al is összetalálkoztam, és estig vele voltam. Kiderült, hogy ez nagy hiba volt, hiszen barátnője van. Illetve, azt hiszem, hogy már csak volt. Aztán szakítottunk. Ez volt tegnap este. - hadartam.
- Mi? - döbbent le Tina, aki a sztori második részéről még nem tudott. - Szakítottatok?
- Igen...
- Úgy sajnálom! - simította meg a karom a lány. Miért mondja ezt mindenki? Sajnálják... én is, de mondjuk egy tanács jobban jönne!
- Figyelj, ha bármikor szükséged van valami finom sütire, én itt vagyok! - ajánlotta fel Krisztián.
- Köszönöm. Mondjuk most jól esne egy, de nem akarom még jobban megzavarni a randitokat!
- Viccelsz? Ha te nem vagy, most nem lenne randink! Gyere, itt van pár utcányira a bolt! - invitált a sütis, és barátnője is bólogatott.
- Hát, ha ragaszkodtok hozzá! - adtam meg magam. És Krisztiánnak igaza volt, tényleg pikk-pakk ott voltunk az üzletében, ahol fel volt sorakozva pár muffin.


Mindhárman vettünk egyet, és ahogy beleharaptunk, egyszerre nyögtünk fel, úgy hogy: "mmmm...", mivel tényleg állati finom volt. Miután mind a 8-at eltakarítottunk, még beszélgettünk egy kicsit, de mivel az idő eléggé elszaladt, és azon kaptam magam, hogy 8 óra, inkább még egyszer bocsánatot kértem, amiért megzavartam őket, és visszasiettem a szállásra. Tomi éppen akkor ment, úgyhogy pont találkoztam vele, köszöntünk egymásnak, ő lement a lifttel, én pedig be, a lakásba. Vivi a kanapén ült és gépezett (már megint...), én meg lehuppantam mellé és sorozatokat néztem (már megint...). Fél 11 felé mindketten bedőltünk az ágyba.

2013. április 16., kedd

38. Rész: Szakítás

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszik! Jó olvasást! Komizzatok! *Bia*

Vivi szemszöge: 

Miután letettem a telefont, gyorsan a hotelhez siettem. Odafelé nem tudtam kiverni a fejemből ezt a mondatot: "Na, azért ott még nem tartunk!". Miért, egyszer fogunk ott is tartani? Szerinte ez már komoly kapcsolat? Mi lesz július után? Jézusom, kezdek olyan lenni mint Cinty... Le kellett nyugodnom, annál is inkább, mivel odaértem a szálláshoz, ahol Tomi már várt rám, és normálisan kellett viselkednem.
- Szia! - köszöntött. - Láttál valami érdekeset? - kérdezte.
- Mire gondolsz? - nem értettem.
- Esküvő ruhákra. Láttál szépet? - kérdezte újra.
- Annyira nem néztem meg... - legyintettem, miközben próbáltam nem kétségbeesett képet vágni.
- Jó, nem baj. Na, mit csináljunk?
- Mondjuk felmehetnénk. - utaltam a szállásomra.
- Rendben. - bólintott, és felmentünk. Kimentünk a teraszra és ott foglaltunk helyet. - Mit csináltatok a lányokkal? - érdeklődött.
- Voltunk körmösnél, manikűr-pedikűr! - nyújtottam felé a kezem, és megmutattam a körmöm.
- Szép lett. - dicsérte meg.
- Aztán voltunk fodrásznál, de én nem engedem senkinek, hogy hozzáérjen a hajamhoz, ezért én csak ültem. Tina kontyba fogatta a haját, elég különlegesen, Cinty pedig kiegyenesítette. Ami nagyon jól áll neki. - meséltem a fodrászos élményeinket.
- Miért nem engeded, hogy a hajadhoz nyúljanak?
- Mert csak elrontják. A hajamat csak én csinálhatom meg! Senki más. - ráztam a fejem.
- Értem. És mit csináltatok még?
- Beültünk egy kávézóba, dumáltunk, aztán vásároltunk. Illetve én idejöttem, mielőtt azt elkezdhettük volna.
- Sajnálom, ha elrángattalak a lányoktól. - mondta őszintén.
- Nem rángattál el, önként jöttem. - mosolyogtam rá.
- Akkor jó. Kedvelitek Tinát?
- Persze, nagyon jó fej! Tök olyan, mint mi.
- Ennek örülök. De nem megyünk inkább be? - kérdezte.
- De, persze. - válaszoltam, bementünk és a kanapéra telepedtünk. - Elég éhes vagyok, eszem egy almát. Kérsz? - indultam a konyhába.
- Nem, kösz. - mosolygott. Mire visszaértem, már nem volt ott.
- Remélem nem megint a medencében vagy! - kiáltottam, hátha meghallja.
- Szobádban! - adta meg a helyzetét. Mit keres a szobámban... a francba! Az összes rajzom az asztalon van! Beléptem, és Tomi hol állt? A rajzaim fölött... - Ezek gyönyörűek! - ámult.
- Köszönöm. De nem annyira szeretem mutogatni őket akárkinek. - utaltam arra, hogy inkább ne nézegesse. De persze neki erre is volt egy válasza.
- Remélem én nem vagyok akárki... - nézett mélyen a szemembe.
- Azóta, hogy meghívtál egy margaritára, nem vagy akárki! - bújtam oda hozzá.
- De ezek tényleg eszméletlenek! Főleg ez a legfelső! - mutatott a rajzaimra.



- Köszönöm... de szerintem kicsit aránytalan. - húztam a szám.
- És? Gustave Eiffel úgyis olyan hülyén oldotta meg az egész szerkezetét, így még jobban is nézne ki. - legyintett.
- Hé! Ne becsüld őt alá! Igaz, nem vagyok jó töriből, de annyi azért megragadt, hogy volt valami köze a Nyugati pályaudvarhoz.
- Ő tervezte a fémvázát... - röhögött ki Tomi.
- Jól van na! De legalább tudtam, hogy volt valami közük! Nálam ez már haladás, hidd el. - bólogattam.
- Ha te mondod... - hagyta rám. Én pedig hirtelen felindulásból ezt kérdeztem:
- Ez egy komoly kapcsolat? - néztem rá, de kissé megleptem.
- Ez most a Nyugatiról jutott eszedbe? - mosolygott.
- Nem, csak... hah... Az a mondatod... hogy ott még nem tartunk. - magyaráztam, és Tomi ezt már rögtön megértette.
- Gyere, üljünk le! - húzott le az ágyamra. - Nem vagyok valami hülye, aki előre tervez egy olyan lánnyal akit két hete ismer. Azt csak poénból mondtam, nem gondoltam, hogy komolyan veszed. Bár az is igaz, hogy 20 évesen, én, akinek kimaradt a gyerekkor, nem vágyom futókalandokra. Úgy vagyok vele, hogy ha ez a hónap lemegy, majd úgyis tudni fogjuk, mit tegyünk. Majd akkor elválik, mennyire is komoly ez a kapcsolat. Megmarad-e nyári románcnak, vagy kialakul valami sokkal, de sokkal több? Nem tudom. Hidd el, ha ott leszünk, tudni fogjuk. Ebben az egyben biztos vagyok. - fejezte be.
- Rendben. Én is így gondolom. Köszönöm. - csókoltam meg.

Cinthia szemszöge: 

"- Te ezt akarod? - kérdezett vissza.
- Én..."

- Én igen. Ezt szeretném. - mondtam ki. Viktor nagyon ügyelt, hogy ezúttal semmit ne tudjak leolvasni arcáról. Egy vonása sem mozdult, szemei kifejezéstelenek maradtak.
- Rendben. Akkor... szia - intett egyet, megfordult és otthagyott. Egyedül. Egyeeeedül! Istenem... miért is kellett úgy megbántania? Ha nem tette volna, most minden jó lenne! És akkor... ott... elbőgtem magam. Álltam Párizs kihalt utcáján, szatyrok hadát tartva a kezemben, egyedül, sírva.
Jean lépett ki az üzletből, szótlanul odajött hozzám, és szorosan átölelt.
- Jól vagy? - hajolt el, és rám nézett.
- Persze. Illetve jól leszek. De most már tényleg visszamegyek a szállásomra. Egyedül! - állítottam le, mielőtt még velem akarna jönni. Most nincs kedvem senkihez.
- Oké, vágom. Akkor szia! - köszönt, és ő ma már a sokadik, aki egyedül hagy. Mindegy. Felsiettem a hotelszobámba és benyitottam. 8 óra volt, Vivi és Tomi pedig a kanapén ültek, és dumáltak.
- Sziasztok! - köszöntem erőtlenül, levágtam a szatyraimat, és letöröltem a könnyeimet.
- Cinty! Jézusom, mi van veled? Mi történt? - kérdezte ijedten barátnőm.
- Elég sok minden. - kezdtem a hosszú mesébe. Letelepedtem a kanapéra és ott ismertettem a történteket a két izgatott hallgatóval. Vivi egyszerűen csak tudni akarta, mi történt, azért figyelt feszülten, Tomi pedig igyekezett minden elejtett szavamat elraktározni, hogy szállíthassa az infókat Viktornak. De most ez érdekelt a legkevésbé. Mindent úgy mondtam, mintha csak Vivivel beszélgetnék. Lányos szokás, időnként egyes dolgokat egy hangyányit túldramatizáltam, amire Tomi csak gyenge fejrázásokkal reagált. Ez van, csaj vagyok, nincs mit tenni.
- Cinty, úgy sajnálom! - reagált Vivi elsőként mikor befejeztem.
- Én is, de ő volt bunkó. Az ő hibája. - mondtam határozottan.
- Inkább elmegyek, mielőtt olyat mondok, amit nem kéne - állt fel Tomi. - Na sziasztok! - nyomott egy puszit Vivi homlokára, és már el is tűnt.
- Ez nem pont úgy alakult, ahogy elterveztem. És ráadásul most jön a szülinapom... á, mindegy. Majd csak túlélem valahogy - legyintettem.
- Figyelj, aludj rá egyet. Most ne ezen agyalj, hanem feküdj le, és pihend ki magad. Ennyire van most szükséged. - nyugtatott meg. Mivel tényleg egy elég hosszú napot tudtam magam mögött, nagyjából fél perc alatt bealudtam.

2013. április 14., vasárnap

37. Rész: Csajos nap

Sziasztok! Itt az új rész, teletömve képekkel! Sajnálom, de az elkövetkezendő pár napban nem biztos, hogy fogok tudni feltenni részt... megpróbálok kedden, de nem ígérek semmit. Csak gondoltam előre szólok. Azért remélem tetszeni fog nektek ez a rész, jó olvasást! *Bia*

"Éjfél felé viszont inkább úgy döntöttünk, hogy nem ártana aludni."

Reggel (15.-én) szörnyű fejfájással ébredtem, kopogásra. Vagy inkább dörömbölésre... Kimásztam az ágyamból és bágyadtan kinyitottam az ajtót. Persze a szemem rögtön tágra nyílt mikor megpillantottam Viktort.
- Mit akarsz? - kérdeztem nem túl kedvesen.
- Nézd, Cinthia. Sajnálom, amiket mondtam, hidd el, nem gondoltam komolyan. Ideges voltam. - kért bocsánatot. Azt hitte, hogy idejön, elmond 2 mondatot, és ezzel el van intézve? Na azt már nem!
- Ez nem jogosít fel arra, hogy vérig sérts! Gucci mániás liba? Mégis mit gondoltál?
- Sajnálom, ne haragudj! Nem gondolkodtam!
- És most azt várod, hogy hipp-hopp, el legyen az egész felejtve? Nem, nem! - ráztam a fejem.
- Nem tudom, mi mást mondhatnék... Nem gondoltam komolyan...
- Értem, de mondjuk te hogyan éreznél ha én ugyanezt csináltam volna? Ha mondjuk te felajánlottál volna valami kedveset, én viszont csak gyanúsítgattalak volna köszönet helyett! És ha azt mondtam volna, hogy... - gondolkodtam - Usher mániás vagy!
- Cinthia, ezek csak szavak! - próbált meggyőzni.
- Igen. Pont olyan szavak, mint a szeretlek, vagy a hiányzol. - mosolyogtam rá gúnyosan.
- You make me feel that... - próbálkozott az adu-ásszal.
- Annyira szeretnék megbocsájtani neked... - vallottam be. - De annyira rosszul esett amiket mondtál. És nem vagyok biztos benne, hogy nem gondoltad komolyan. És ha komolyan gondoltad... akkor ez az egész értelmetlen. - csuktam be az ajtót. Megfordultam, és megpillantottam a kanapén ülő Vivit.
- Teljesen igazad van. - helyeselt.
- Te itt hallgatóztál? - mosolyodtam el.
- Persze, ez alap. - vigyorgott ő is.
- El tudod képzelni - ültem le mellé, témát váltva -, hogy már a fele időnk letelt? És még szinte semmit nem csináltunk!
- Azért ez nem igaz! Rengeteg mindent csináltunk! - ellenkezett.
- Jó, de akkor is. Olyan gyorsan elment... el sem hiszem!
- És mi lesz 2 nap múlva...? A szülinapod! 18! Úristen! - lelkesedett be teljesen. De aztán kopogtak... mit akar még mindig?
- Mi van? - téptem fel az ajtót, de nem pont az állt előttem, akire számítottam. - Tina... ne haragudj. - kértem bocsánatot tőle.
- Semmi baj. - legyintett. - Csak azért jöttem, mert arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy csajos napot! Mi még nem töltöttünk együtt túl sok időt, és szerintem épp ideje, hogy ez változzon. Semmit nem tudok rólatok, csak annyit, amiket a fiúk meséltek.
- Hát, jó. Gyere be! - invitáltam be, és leültünk a kanapéra.
- Csajos nap? Milyen programokra gondoltál? - kérdeztem.
- Nem is tudom... manikűr, pedikűr, fodrász, vásárlás, sütizés, fagyizás, filmnézés... ilyenek.
- Ezek mind jók, de a filmnézést nem vállalom! - tette fel a kezeit Vivi.
- Mi? Miért? - nézett rá furán Tina.
- Utálja a filmeket... - legyintettem.
- Tessék? Hogy lehet utálni a filmeket? Annál nincs is jobb, mint ledőlni a nap végén, és megnézni valami jó kis romantikus vígjátékot! - döbbent le Tina. Azt hiszem, megtaláltam a lelki társamat.
- Fúj! Bámulni két ember egymásba habarodását, veszekedését, majd kibékülését. Mindezt úgy, hogy tudod, az nem a valóság. Mi értelme?
- Ennek mi baja? - nézett rám Tina.
- Á, űrlény... ne is foglalkozz vele! - nevettem.
- Mondja ezt az, aki már 26-szor látta az Armageddont, és minden alkalommal sírt rajta! - védekezett.
- De meghal! Feláldozza magát a Földért! - mondtam, Tina pedig helyeslően bólogatott.
- És? Csak film! Igazából ez nem történik meg... - forgatta a szemét Vivi.
- Na jó, tudjátok mit? Filmnézés sztorno! De a többi mehet? Olyan szívesen megismernélek titeket! - kérte Tina.
- Persze! - egyeztünk bele.
- Akkor mire várunk? - lelkesedett be Tina.
- Egy pillanat, csak átöltözöm! - siettem be a szobámba, és Vivi is hasonlóan tett.
10 perc múlva már kinn álltunk az utcán (feltankolva pénzzel), és a körömszalon felé tartottunk, ahova Tina jár. Bementünk, és egy gyönyörűen berendezett helységben találtuk magunkat. Eszméletlen volt a dizájn, és szemet gyönyörködtető a látványa.



Csak egy bökkenő volt... hol vannak az emberek? Sehol senki!
- Sziasztok! - köszönt Tina hangosan (franciául). De kinek? És akkor előjött valahonnan egy fiatal lány, olyan mi korunkbeli, és öleléssel üdvözölte Tinát.
- Barátnőket is hoztál? Sziasztok! - köszönt nekünk vidáman (szintén franciául).
- Ő itt Cinthia, ő pedig a barátnője, Vivi. - mutatott be minket Tina.
- Nagyon örülök nektek! Én Juliette vagyok. Gyertek, üljetek le! - ültetett le minket, aztán hátrakiabált a kollégáinak. - Lányok! Gyertek, vevőink vannak.
A következő pillanatban két gyönyörű lány lépett elő az egyik ajtó mögül, és mosolyogva ültek le velünk szemben.
- Ő Jacqueline - mutatott a Vivivel szemben ülő lányra -, ő pedig Claire. - mutatott a másikra, aki velem szemben foglalt helyet. - Ők vesznek ma kezelésbe titeket, manikűr, pedikűr, minden ami kell. - mondta, és elhelyezte magát Tinával szemben. Gondolom ő pedig őt veszi "kezelésbe".
Mindannyian elkezdtünk csevegni a velünk szemben ülővel, megmondtuk mit szeretnénk, és hogy hogyan. A lányok nagyon kedvesek voltak, öröm volt velük beszélgetni. Meséltem Claire-nek mindenről, hogy miért vagyok itt, mik történtek velem eddig, meg ilyenek. És ő ezt mind örömmel fogadta. Mondjuk azt is észrevettem, hogy Tina eléggé fülel, hiszen ő is meg akar ismerni minket. Remélem sok mindent hallott! Mikor megvoltak a körmeink (a lányok nagyon ügyesek) megmutattuk egymásnak. Én színes-pöttyöset választottam, Vivi rózsásat, Tina pedig bajszosat.






- De jó! - lelkesedtünk mindannyian.
- Ó, lányok! Még csak most jön a java! - mutatott Juliette a pedikűr részleghez. Tényleg, még az is van!
Amúgy időközben kiderült, hogy azért nincsen senki a szalonban, mert ma hivatalosan zárva tartanak. De Tina törzsvevő, ezért őt ilyenkor is kiszolgálják.
Átültünk a fotel méretű székekbe, és ott folytattuk a trécselést. Mikor a lábkörmeink is megvoltak, döbbenten néztük egymásét, és nem tudtuk eldönteni, hogy melyik a legjobb. Az enyém sima rózsaszín volt strasszkövekkel, Vivié tengerész stílusú, Tináé pedig amerikai zászlós.








- Te jó ég! - néztem Viviét. - Ezt meg hogy? Atya úristen!
- Gyakorlat teszi a mestert... - legyintett Jacqueline.
- Mondjuk ez se semmi! - nézte Vivi Tináét.
Miután kigyönyörködtük magunkat (és tökéletesen megszáradtunk), elköszöntünk a lányoktól, és a fodrászhoz indultunk.
- Az én hajammal nem csinálnak semmit! - szögezte le Vivi. Hát igen... ő az a fajta lány, aki nem képes elviselni a fodrászt. Nem akarja, hogy az ő hajával bárki bármit csináljon, kivéve őt.
- Ne már! Legalább hadd tűzzék fel, vagy ilyesmi... begöndörítés? - próbálkozott Tina.
- Göndör? Csak azt ne! Az én hajam egyenes! - ellenkezett.
- Jó, jó. Akkor majd ülsz... - intézte el Tina.
Beléptünk a fodrászatba, és... hát... hogy is mondjam... te jó ég! Maga a hely nem volt nagy szám, normális berendezés és dizájn... na de volt valami különleges! Az egyik fal tele volt zöld növényekkel! Iszonyat jól nézett ki!


- Tina, te tényleg ilyen helyekre jársz? - döbbentem le.
- Nem mindig. Ez egy különleges hely, ide csak akkor jövök mikor nagy eseményre kell megcsinálni a hajam... mivel elég drága. De kifizetem nektek! - ajánlotta fel, de mi kapásból elutasítottuk.
- Nem kell, köszönjük! - mosolyogtam rá.
- Bonjour! - köszönt oda nekünk egy (helyes) srác és rögtön hívta a kollégáit, hogy foglalkozzanak velünk. Ismerte Tinát. Vivi továbbra is tiltakozott, úgyhogy ő leült, és figyelte, ahogy mi elkészülünk.
- Mit szeretnél? - kérdezte tőlem (franciául) a fodrászlány, miközben megmosta a hajam.
- Egyenesítést! - vágtam rá a hirtelen eszembe jutott ötletet. A lány bólintott, aztán sampont kent a hajamra. Mikor befejezte a mosást, átültetett egy tükörrel szembe, és ott kezdett bele a hajam formázásába. Nem tudom, mennyi ideig csinálta, de egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor kész lett, az eredményt örömmel díjaztam, mivel tényleg nagyon tetszett a hajam... kár, hogy csak holnapig marad meg (a hajam nagyon makacs, gyorsan "visszagöndörödik").



- Nagyon tetszik, köszönöm! - mosolyogtam a fodrászra, majd Tina felé fordultam, aki velem egy időben lett kész. A haja szuperül festett, különleges volt.



- Hűűű! - álltam meg mögötte. - Szép!
- Köszönöm! De... hol van Vivi? - nézett körbe.
- Itt! - tette fel a kezét a lány, és mi odafordultunk.
- Cinty... - sóhajtott a barátnőm. Tudtam mire gondol. - Biztos készen állsz?
- Biztos! - bólintottam határozottan.
- Miről van szó? - kapkodta a fejét Tina.
- Előbb üljünk be valahova. Kávézó? - ajánlottam fel, és a lányok helyeseltek. Pont egy kávézó a fodrászat szomszédja, úgyhogy ott telepedtünk le. Rendeltünk, aztán vártunk, közben pedig elmeséltük az "egyenes haj" történetét.
- Na, szóval mi van? - kérdezte ismét Tina.
- Cinthia legutoljára 11.-ben egyenesítette ki a haját, egy házibuli miatt. A parti után megfogadta, hogy soha többet még egyszer nem tesz ilyet. - magyarázta Vivi.
- Miért, mi történt?
- Volt egy barátom, Dani. Viktor talán már említette. - folytattam én.
- Igen, azt hiszen hallottam már ezt a nevet tőle. De nem igazán emlékszem, hogy mi történt. - rázta a fejét Tina.
- Ezt még nem meséltem neki... mondjuk nem is tervezem... - szorítottam ökölbe a kezem az asztal alatt, mivel újra eszembe jutottak a szavai... Gucci mániás liba... Nem! Most itt vagyok a lányokkal, és nem gondolok rá! - Az történt, hogy külön mentünk a házibuliba, és ő kicsit késett is. Mikor megérkezett, odajött hozzám és annyit mondott, hogy űberbéna a hajam... egész este Klaudiával volt, a röplabdás lánnyal, aztán másnap meg is csalt vele... - idéztem föl ezt a nem kellemes emléket.
- Sajnálom... az durva lehetett. - simította meg a karom Tina, miközben kihozták az italainkat. Hatalmas shake-eket rendeltünk, ínycsiklandozóak voltak. Én málnásat, Vivi vaníliásat, és Tina csokisat kapott.


Persze rögtön elkezdődött a csere-kereskedelem, mindenki belekóstolt mindegyikbe. Nekem a sajátom ízlett a legjobban, szóval jól döntöttem. Ivás közben dumáltunk, meg nevettünk is azért!
- Jöhet a vásárlás? - kérdezte Tina mikor elpusztítottuk a shake-eket.
- Persze! - helyeseltünk, és (fizetés után) már indultunk is!
- Merre? - kérdezte Tina.
- Mondjuk arra! - böktem jobbra, csak úgy találomra. Elindultunk az általam megadott irányba, és nem sokkal később elmentünk egy esküvői ruhaszalon mellett... hű! Gyönyörű ruhák voltak benn, csak álltunk a kirakat előtt, és bámultuk őket.
- A kirakatból melyik? - mutatott Tina a három hófehér ruhára.
- Az a fehér! - vágta rá Vivi komoly arccal. Tina amolyan "ezt komolyan mondta?" nézéssel meredt rám.
- Á, hagyjad. Szőke! - legyintettem.
- Hé! - háborodott fel, aztán leesett neki, hogy tulajdonképpen miért is mondtam ezt. - Huppsz... - rágta a szája szélét. - Úgy értettem, hogy a bal oldali. Az a fodros! - mutatott a neki tetsző darabra, de ekkor megcsörrent a telefonja. Gyorsan felkapta, és beleszólt.
- Szia! - köszönt mosolyogva. Tehát Tomi az... Elég közel álltunk hozzá ahhoz, hogy mindent halljunk.
- Nincs kedved elmenni valahova? - kérdezte a fiú.
- Most a lányokkal vagyok... - ellenkezett.
- Többes szám?
- Igen, Tina és Cinty. - mosolygott ránk.
- Akkor van kedved? - tért vissza az eredeti kérdésre.
- Nem hagyhatom itt a lányokat... - húzta a száját.
- Vivi! Menj! - szóltam rá kedvesen.
- Biztos? Tina? - nézett rá.
- Cintynek igaza van! - helyeselt Tina.
- Köszönöm! Rendesek vagytok! - hálálkodott. - Nem, igen, itt vagyok! - szólt újra a telefonba. - Igen, van kedvem. Hol találkozzunk?
- Hát... hol vagy most? - kérdezte tőle Tomi.
- Ööö... esküvői ruhaszalon előtt... - nyögte zavartan.
- Na, azért ott még nem tartunk! - nevetett a rapper. - Hotelszobád jó lesz?
- Persze. - válaszolta erőtlenül Vivi, aztán letette. - Még... - ismételte, majd elrohant. Most ezen kiakadt szerintem... csak nem értem, hogy miért! Tomi semmi rosszat nem mondott.
- Azért mi folytatjuk? - kérdezte reménykedve Tina.
- Persze! - vigyorogtam rá.
- Figyelj... - kezdte, miközben az utcán sétáltunk - elmondod, hogy hogyan volt ez az egész veszekedés Viktorral... nem annyira akar róla beszélni.
- Még ő nem akar róla beszélni... - forgattam a szemem, és elmeséltem Tinának, hogy mi történt.
- Jézusom... Hát igen, Viktor nagyon ritkán ideges, de mikor igen, akkor kikel magából. - mondta Tina... mintha Tomi is hasonlót említett volna...
- Én ezt értem, de akkor is! Olyan érzés... Beszéljünk másról! - kértem.
- Persze, oké. Ide bemenjünk? - mutatott egy üzletre. Bementünk, és teli szatyrokkal jöttünk ki.
- Ez jó kör volt! Egy csomó mindent találtam! - lelkesedtem az újdonsült darabjaimért. Ezután megfordultam, hogy tovább tudjunk menni, de a fordulatomat meggátolta egy test. Illetve egy ember. Teljes erővel nekilökődtem, a szatyraim pedig szétrepültek.
- Pardon! - néztem az illetőre, de az arcát látva rögtön nyelvet váltottam. - Bocs, nem láttalak... - fordultam el tőle, lehajoltam és a szatyraimat kezdtem el összeszedni.
- Várj, segítek! - hajolt le Viktor is, és együtt az összes szatyrot visszahelyeztük a karjaimra.
- Köszönöm. - néztem fel rá.
- Nincs mit. - indult tovább, de még egy pillanatra visszafordult. - Jó a hajad! - bólintott.
- Kösz... - sóhajtottam. Végérvényesen megfordult és tovább ment a hosszú utcán.
- Ez azért kedves volt tőle... - fordult felém Tina.
- Igen, tudom. Mindegy. - ráztam a fejem. - Menjünk tovább!
- Rendben. Gyere, erre! - húzott be Tina egy szép boltba. Itt is elég sokat válogattunk, de nem találtunk annyi mindent mint az előző helyen.
- Figyelj - néztem Tinára mikor kiléptünk az üzletből -, én visszamegyek a szállásra. Ne haragudj... kicsit hosszú volt ez a nap. De majd bepótoljuk a filmezést, meg a többit, ígérem!
- Persze, megértem. Hazakísérjelek? - ajánlotta fel.
- Nem kell, köszönöm. Szívesebben mennék egyedül.
- Hát jó! Szia! - köszönt el, megfordult, és elment. Még egy darabig néztem ahogy távolodik, de utána én is hazaindultam. Egészen addig, amíg bele nem botlottam valakibe.
- Szia! - köszönt oda nekem valaki (franciául). Odafordítottam a fejem ahonnan a hang jött, és Jean-t pillantottam meg. Ismét.
- Szia. Te követsz engem? - néztem rá furán.
- Nem, dehogy. Éppen erre jártam.
- Értem. Én meg épp hazafelé megyek, szóval... - próbáltam lekoptatni, mert most senkivel nincs kedvem beszélgetni.
- Látom, eléggé letört vagy. Figyelj, ha kell valaki akivel beszélhetsz, én itt vagyok! - ajánlotta fel kedvesen. Hát... végül is... Vivi Tomival van... nem lesz a szálláson senki, akivel beszélhetek. Miért ne?
- Benne vagyok! De mit csináljak a sok zacskómmal? - néztem a kezeimre, amik tele voltak szatyrokkal.
- Letesszük őket a Gucci-ban, és később felvesszük. Itt van egy utcányira. Beülhetünk egy cukrászdába, vagy ilyesmi. Az megfelel? - kérdezte. A Gucciban... és ha ott lesz Viktor? Á, biztosan nem!
- Persze! - bólintottam, és a Gucci felé indultunk, ami egy utcányira volt tőlünk. Odaértünk, letettük a cuccaimat (Viktor nem volt ott), és bementünk a közeli cukrászdába. Leültünk és rendeltünk.
- Hadd jegyezzem meg, hogy a hajad valami eszméletlen! - dicsért.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Én jobban szeretem a göndört...
- Neked az is jól áll. Amúgy, nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi történt köztetek Viktorral.
- Tényleg nem szeretném. - ráztam a fejem.
- Én azt is megértem. Beszéljünk másról. Milyen Magyarország? - váltott témát.
- Alapvetően szép, de Franciaországhoz nem fogható. - ráztam a fejem.
- És honnan a csodás nyelvtudás? - utalt a franciámra.
- Fizetős suli. Angol és francia. Elég rég óta.
- Angol? - csodálkozott.
- Igen, az még jobban is megy mint a francia.
- Várj, angolul én is beszélek egy kicsit. Figyelj. You have beautiful eyes! (Gyönyörű szemeid vannak!) - bókolt.
- Thank you! (Köszönöm!) - válaszoltam. - Tök jó az angolod! - folytattam franciául.
- Kint éltem pár évig San Francisco-ban. - adott magyarázatot.
- Mázlista! Egyszer én is szívesen eltöltenék pár évet Amerikában!
- Elég jó hely. Nagyon élveztem az ottlétet, de azért mégis csak itthon a legjobb. - hazafiaskodott.
- Talán igazad van. Nem tudom. - vontam meg a vallam. Jó pár órát beszélgettünk, nagyjából mindenről. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő. - Figyelj... már hét óra. Vissza kéne mennem a hotelba, elég fáradt vagyok.
- Rendben. Csak előbb menjünk át a boltba a cuccaidért! - emlékeztetett a Gucci-ban hagyott holmijaimra. Jean fizetett (ragaszkodott hozzá), és átmentünk a Gucci-ba. Előreengedett az ajtóban, ezért én léptem be elsőként. Az üzlet kihalt volt, csak egy eladó ácsorgott a pénztárnál. És ki volt az eladó? Persze, hogy Viktor.
Mikor meglátott, arcán reményt véltem felfedezni, gondolom azt hitte miatta mentem. De mikor Jean belépett mögöttem érzelmei megváltoztak. Csalódottság, elkeseredés, és reményvesztés. Ezeket olvastam ki szemeiből. Barna szemeiből...
- Itt vannak a szatyraid! - nyújtotta át őket Jean.
- Köszönöm. Szia... sztok! - váltottam többes számra, és kiléptem az üzletből. Alig mentem pár lépést, mire Viktor kirontott a boltból, és utánam sietett.
- Mi volt ez? - kérdezte, mikor felé fordultam.
- Csak beszélgettünk. - mondtam az igazságot.
- Persze, beszélgettetek... - forgatta a szemét, aztán elgondolkozott. - Most ezt vegyem úgy, hogy köztünk vége? - kérdezte komolyan.
- Ne vedd sehogy. Beszélgettem egy ismerőssel, aki eddig egyszer sem bántott meg. Ennyi történt.
- Jó figyelj. Ha már vele vagy, tudnod kell róla valamit... - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Ne! Ne hazudozz róla össze baromságokat! - állítottam le.
- Baromságokat? Én csak meg akarlak védeni!
- Megvédeni? Mégis mitől? - akadtam ki.
- Attól, hogy megbántsanak!
- Milyen érdekes, hogy ezt olyasvalaki mondja, aki már megtette! - vágtam hozzá.
- Hagyd már ezt! Te is bántottál már meg engem!
- Igen? Mikor? - kérdeztem, mivel én nem nagyon emlékszem ilyenre.
- Például az előbb! Annyit nem érek neked, hogy várj egy hetet! Tegnap vesztünk össze, az isten szerelmére! Te máris továbbléptél, kirittyentetted magad, új frizura, új körmök, új pasi! - mondta... a körmeimet is észrevette...
- Nem járok vele, fogd már fel! Nézd, ennek így semmi értelme! - túrtam a hajamba.
- Szakítsunk? - nézett rám.
- Ezt akarod? - kérdeztem.
- Te ezt akarod? - kérdezett vissza.
- Én...