40. Rész: Július 17. (I.)

Sziasztok! Bevallom, ha egy részt kéne választanom ami a legjobban tetszik, elég valószínű, hogy ezt választanám. Egyik kedvenc részem, és nagyon remélem, ezzel ti is így lesztek! Komizzatok! *Bia*

"Fél 11 felé mindketten bedőltünk az ágyba."

Reggel felkeltem (milyen meglepő), és kinyitottam a szemem. Július 17. Mézes Cinthia 18. születésnapja. Jézusom!! Na jó, Eszternek igaza volt! Kicsattanok az energiától és az izgalomtól! Úristen! 18 éves vagyok... illetve még nem, délután 1 óráig várnom kell, hogy ténylegesen, percre pontosan betöltsem az ominózus kort! De akkor is! Szülinapom van! Te jó ég! Tegnap miért nem voltam izgatott? Nem is értem! Hisz ez olyan menő! 18! Úristen!
A lelkesedésem némileg csillapodott mikor kinéztem az ablakon, és a zuhogó esőtől nem láttam semmit. Nyári zápor... várjunk csak... pont ez kell nekem! Egy séta az esőben, hogy érezhessem azt a jellegzetes illatot! Ez tökéletes lesz szülinap kezdésnek.
Gyorsan átöltöztem (térdig érő nadrágot és ujjatlan pólót választottam, mert az eső ellenére meleg levegő csapott meg mikor kinyitottam az ablakot), a nyakamba tettem egy sálat, és felkötöttem a hajam egy kendővel, hogy még véletlenül se legyen vizes, hiszen nem szeretnék pont ma megfázni. Belebújtam az egyik cipőmbe, előhalásztam az esernyőmet a bőröndömből (azért volt ott, mert nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá), és már indultam is. Vivi még aludt (bár nem néztem be hozzá, de feltételezem), annak ellenére, hogy már 10 óra volt. Ki kell aludnia magát, megértem, éppen ezért hagytam. Lenn a portán vidáman köszöntem a recepciós hölgynek, aki nem nagyon értette a boldogságom okát, meg azt, hogy miért megyek sétálni az esőbe.
Kiléptem a hotelből, és kinyitottam az esernyőmet. Az esőcseppek elkezdték ütögetni az anyagot, és mivel én erre figyeltem, véletlenül beleléptem egy tócsába. Fantasztikus, a cipőm olyan szinten átázott, hogy arra nincsenek szavak. Ennyit arról, hogy ma nem akarok megfázni. Nem baj, nem hagytam, hogy bármi is elrontsa a kedvem, elindultam az utcán, az Eiffel-torony felé. Kavarogtam egy darabig, de aztán megtaláltam. Még csak messziről láttam, mikor megpillantottam valami emelvényt, ami tökéletes kilátóként szolgált nekem ebben az esetben. Onnan kezdtem kémlelni a csodálatos építményt, de aztán észrevettem, hogy az eső elállt. A nap sugarai utat törtek maguknak a felhők között, és gyorsan felszárították a zápor maradványait. Ennek kifejezetten örültem, lekaptam az átázott cipőt a lábamról, és leültem a kőre. Az esernyőt továbbra is magam fölött tartottam, jó volt napellenzőnek.

Hosszú ideig bámultam ki a fejemből, elgondolkozva. Sok mindenen járt az agyam, inkább nem is részletezném. De egyszer csak felpattantam, felvettem a cipőmet, kiszedtem a kendőt a hajamból és elindultam vissza a szállásra. Nem akartam egyedül lenni a gondolataimmal, nagyon szerettem volna Vivivel beszélgetni. Éppen a lift előtt álltam, mikor jött egy sms-em. Barátnőmtől kaptam, azt írta, hogy ne keressem a hotelban, mert a klubban van, Tomival. Nem akartam őket zavarni, de azt is írta, hogy nyugodtan menjek oda én is. Mivel ebből úgy vettem ki, hogy nem bánnák ha ott lennénk, kisétáltam a szállodából és a klubba siettem. Kinyitottam az ajtót, és mögötte olyasmit láttam, amitől könny szökött a szemembe...
- Meglepetés! - kiáltotta egyszerre mindenki, mikor beléptem. Az idő megállt, sokkot kaptam. Nem tudtam, hova kapjak, annyira boldog voltam! Vivi óriási táblán hirdette, hogy "Cinthia 18!", Tomi mellette állt és segített neki, hogy a hatalmas tábla ne dőljön el, miközben tartja. Tina a papírtrombitáját fújogatta megállás nélkül, Krisztián pedig nem messze tőle a sütikkel babrált. És még Eszter is ott volt, csak miattam ideutazott erre a napra! Ő volt a "gyerekek" között a felnőtt, csak állt, és mosolyogva nézett rám. A diszkó gyönyörűen fel volt díszítve, mindenfelé lufik, hatalmas szalagok, és persze a torta! Gyönyörű cukrász mestermű, alig jutottam szóhoz, mikor megpillantottam. De mivel még mindig meghatottan álltam az ajtóban, úgy éreztem most már ideje megszólalni...
- Annyira rendesek vagytok... - néztem végi rajtuk, és szívesen lefotóztam volna őket, ahogyan ott állnak. Persze a képre tettem volna egy hatalmas hiányjelet is, mivel valaki nagyon nem volt ott...
Közelebb léptem hozzájuk, és sorban megöleltem mindenkit. Először Tinát, majd Krisztiánt, akinek nagyon megköszöntem a sütiket meg a tortát. Utána Tomit, majd Esztert, aki elmesélte, mennyire kellett tegnap vigyáznia, mikor beszéltünk, hogy ne szólja el magát. Legvégül Vivit zártam karjaim közé, és bár nem mondta, de biztos vagyok benne, hogy ez az ő műve volt.
Odaléptem a tortához, és így, közelebbről, még istenibben nézett ki. Három emeletes fehér marcipánbevonatos, rózsaszín masnival (szintén marcipánból) átkötve, ehető rózsákkal, körülötte sütigolyók, előtte pedig egy 18-as gyertya. Ja, és persze a tetején álló, apró Eiffel-torony...

- Krisztián, ez valami fantasztikus! - néztem rá döbbenten.
- Köszönöm! De nézd a muffinokat! - mutatott egy másik asztalra. Sütik tömkelege sorakozott azon az asztalon, kicsi, nagy, csokis, és gyümölcsös. Azokra rögtön rá akartam vetni magam, de a többiek leállítottak, mivel előbb oda akarták adni az ajándékaimat.
Egy tologatható asztalt toltak elő, amin ajándék szatyrok sorakoztak. Először Tináét néztem meg (az volt a legnagyobb), és egy cipős dobozt meg egy papírba csomagolt valamit láttam benne. Ez utóbbit kiemeltem a zacskóból és felbontottam. Egy hatalmas üveggömb volt benne, amiben egy gyönyörű Eiffel-torony díszelgett.

- Ú, ez nagyon szép! - néztem az ajándékozóra. Kivettem a cipős dobozt is, és elővettem belőle a cipőt. Egy magassarkú, fehér, virágos pár volt. Lekaptam az átázott cipőmet, és felhúztam az újat.

- Jól áll! - dicsért meg Tina, én meg rámosolyogtam.
Jöhetett Krisztián ajándéka, aki külön nekem készített egy muffint. Gyönyörű, rózsaszín krémes, gyöngyökkel, szalaggal átkötve, egyszóval minden ami kell.

Ezt szépen eltettem, nem akartam megenni. Viszont volt még egy ajándéka, egy bögre. Eiffel-tornyos... nyithatok egy szuvenír boltot...

Ennek ellenére megköszöntem, és jöhetett Tomié. Fogadni mernék, hogy Vivi választott helyette, hiszen nagyon eltalálta az ízlésem. Két gyűrűt kaptam tőle (imádom a gyűrűket), az egyik hangjegyes volt, és ötletesen egy kottába volt csomagolva. A másikon bajusz volt, ami szintén nagyon tetszett.

- Nagyon szépek, köszönöm! - néztem Tomira, miközben felhúztam őket az ujjaimra. A következő ajándék Vivitől származott, akitől egy filmet kaptam (James Bond: Halj meg máskor! ez volt az egyetlen, ami még hiányzott a 007-es gyűjteményemből), és természetesen egy rajzot, ami nagyon jól sikerült, egyik legszebb rajza. Egy szem, ami a specialitása.

- Ez pedig a szervezőtől! - mutatott Tomi az utolsó dobozra. Kérdőn néztem Vivire, mivel azt hittem, ő hozta össze nekem ezt a bulit.
- Megbeszéltünk! Tőlem mindent kérhetsz, de bulit azt nem! Bár segédkeztem... de nem én szerveztem - magyarázta barátnőm. Eszterre néztem, aki felvett egy védekező pozíciót, maga elé tette a kezeit.
- Ne nézz rám! Tőlem az utazást kaptad! Mást nem! - rázta a fejét.
- Akkor ki? - néztem körbe.
- Szerinted? Viktor! - világosított fel Tomi. Viktor... szervezett bulit nekem, és még ajándékot is küldött...
Gyorsan felbontottam a nagy, lapos dobozt, és a benne lévő ajándék láttán még nagyobb sokkot kaptam, mint mikor megláttam a bulimat.
A dobozban egy estélyi volt... kék... gyönyörű... Gucci... Az a ruha volt, amit az első találkozásunkkor akartam megvenni, de túl drágának találtam. Hát, Viktor emlékezett és megvette nekem. Vett nekem egy Guccit... tehát csak a harag és az idegesség beszélt belőle, mikor Gucci mániás libának nevezett. És ebből következik, hogy minden mást is csak a sztress váltott ki belőle. Tomi is megmondta, ő nyugodt srác, ritkán ideges. De mikor az, akkor nem épp a legszebb énét mutatja. És ez most nyálasan hangzik, de ha valakit szeretünk, azt a hibáival együtt szeretjük... tőlem se volt szép, hogy ruhát kértem tőle, mikor olyan rossz passzban volt.
És akkor beugrott még valami... "Ha már vele vagy, tudnod kell róla valamit...". Viktor ezt mondta, Jean-al kapcsolatban. Nem azt akarta elmondani, hogy szemét, hanem azt, hogy jár valakivel! Tényleg csak meg akart védeni! Te jó ég, hogy ez eddig nem esett le! Jézusom...
- Ööö... én... most... talán... - próbáltam elmagyarázni a többieknek, hogy most szívesen lelépnék.
- Mire vársz még? Menj már! - utasított Vivi, és mindenki helyeselt.
- Köszönöm! De mindjárt visszajövök! Addig egyetek sütit! - kiáltottam vissza már az ajtóból.
A Gucci-ig futottam (ami elég nehéz volt magassarkúban), ezért csapzottan léptem be. Viktor rögtön felfigyelt az érkezésemre, és szemeivel követte a mozdulataimat. Odaléptem hozzá, és felnéztem rá.
- Boldog szülinapot! - mondta komoran, de szája szélén nem tudta elrejteni azt a kis halvány vigyort.
- Fogd be! - mosolyodtam el, és a vevőket figyelmen kívül hagyva (nagyon) közel léptem hozzá, és hosszan megcsókoltam. Egészen belefeledkeztünk, de egy türelmetlen vevő megkopogtatta a pultot, mert ki akart fizetni valamit. Viktor elhajolt tőlem és elvégezte a dolgát a pénztárgép mögött, aztán utána hátraszólt valami új srácnak, hogy álljon be helyette, és velem távozott az üzletből.
- Honnan tudtad, hogy minden vágyam egy meglepetésbuli? - kérdeztem, miközben sétálva indultunk vissza a klubba (kézen fogva).
- Hát... emlékszel, mikor Calais-ben filmeket néztünk? Volt egy film, amiben volt egy meglepetésbuli, és akkor mondtad, hogy az mennyire menő. Azóta szerveztem, de Vivi is nagyon sokat segített - magyarázta. - Miután veszekedtünk, akkor meg még inkább tökéletes bulit akartam neked adni, hisz valahogy be kellett bizonyítanom, mennyire szeretlek. Azt a ruhát pedig az első találkozásunkkor eltettem, csak megfeledkeztem róla. Most viszont előkerült, és tökéletes ajándéknak tűnt, láttam mennyire tetszett neked az a ruha. Ezzel meggyőzhettelek, mennyire nem gondoltam komolyan amiket mondtam, és egyben meghívásként is szolgál az esküvőre. Jöhetsz abban - mosolygott. Istenem, mennyire hiányzott ez a mosoly!
- Most feleltél a következő 10 kérdésemre is... - vallottam be.
- Ez volt a célom. Amúgy... ez még az ajándékodhoz tartozik - adta át a négy karkötőt, amit néhány napja hozzávágtam.
- Köszönöm! - húztam fel őket a csuklómra. Szerencsére egyik sem rongálódott. Mikor letéptem őket a karomról, ezek szerint nem is téptem el őket igazán, csak akkor nem igazán erre figyeltem.
- És a hajad egyenesen tényleg szép volt. De... egy dolgot muszáj megkérdeznem - vett egy mély levegőt. - Jean-al tényleg nem történt semmi? - kérdezte.
- Persze, hogy nem! - szorítottam egyet a kezén. Arcán megkönnyebbülést láttam, aminek nagyon örültem.
- Akkor jó. Csak tudod a gondolat, hogy az a barom egy ujjal is hozzád ért...
- És mi történt tegnap, miután kettesben hagytalak titeket? - érdeklődtem, mert erre azóta szerettem volna választ kapni.
- Egy pasit már leütöttem miattad - emlékeztetett a szörfös incidensre. - Őt egyszerűen csak lecsesztem, megmondtam neki, hogy ne merjen a közeledbe menni. Meg persze elintéztem a főnöknél, hogy kirúgják. Már így is elég rosszul állt, rengeteg vevő panaszkodott róla, és már csak ez az utolsó lökés kellett a főnöknek, hogy kitegye. Felvette helyette azt a srácot, akit az előbb láttál, aki beállt helyettem.
- Úristen, nézd ezt a kocsit! - mutattam egy fehér Lamborghini-re, ami... khm... a Chanel előtt parkolt, ezzel (nem szándékosan) elterelve a témát. Ez annyira jellemző... akinek ilyen kocsija van, az csak világmárkát hordhat.

- Jól néz ki! - értett egyet Vikor, de aztán továbbmentünk, és pár perc múlva már a klub előtt álltunk. Elsőként én léptem be (mindenki épp süti falt), amire a társaság kérdőn nézett felém. Előrébb mentem, így Viktor is befért, de az ő érkezését már füttyvihar, és "húúú"-zás kísérte.
- Újra szent a béke? - kérdezte Vivi, mire Viktorral egymásra néztünk, és egyszerre bólintottunk.
- Éljen! - kiáltotta Tomi, majd pasisan lepacsizott Viktorral.
- Viktor... - lépett hozzá Eszter. - Jó végre személyesen is találkozni.
- Örülök, hogy megismerhetem! - mosolygott Viktor.
- Kérlek, elég a magázásból! - ajánlotta fel a tegezést Eszter.
- Rendben, köszönöm. Akkor örülök, hogy megismerhetlek! - javította ki magát.
- Meddig maradsz? - kérdeztem Esztertől.
- Ma éjjel utazom vissza. Ne haragudj, de csak ennyi időre tudtam elszabadulni! - simította meg az arcom.
- Semmi baj, a lényeg, hogy itt voltál! - öleltem át.
A következő pillanatban megcsörrent a mobilom, ezért kihalásztam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam. Egy ismeretlen szám volt, de azért felvettem.
- Haló! - szóltam bele.
- Szia, édesem! - köszönt egy női hang...