30. Rész: A tetkó

Sziasztok! Megjegyezném, hogy ez a rész a kedvenceim közé tartozik! Remélem tetszeni fog! *Bia*

"Viktor felkapott (már megint), és az ágyra fektetett..."

Reggel halk zenére ébredtem. Kinyitottam a szemem és oldalra fordultam, de Viktor nem volt mellettem. Felültem, körülnéztem, és elmosolyodtam. 3 dolog volt a szobában, amitől boldog voltam. Az egyik a dal volt, ami az éjjeli szekrényen lévő telefonból szólt, feltételezem, hogy Viktoré volt. Felismertem a dalt, Kállay-Saunders András száma volt, az I love you. Bővül a playlist-ünk... Imádom ezt a számot! A másik meglepetés a másik éjjeli szekrényen várt. Reggeli... az ágyban... Istenem!!

Ez már túlzás! Ennyit nem érdemlek! És akkor még nem néztem meg, mi volt a párnán. Első ránézésre egy sima csipesznek tűnt. Aztán felemeltem, és... hát... a sírás kerülgetett.

Azt hittem, ott fogok elájulni a meghatottságtól! Úristen! Tényleg szeret! Tényleg, tényleg, tényleg!
Nem tudtam hol lehet Viktor, de minden esetre elfogyasztottam a reggelimet, felöltöztem, és leindultam a partra. Vivi még aludt, őt nem akartam zavarni, ezért egyedül léptem ki az ajtón. A parton ott ült Viktor, az érkezésemre felállt, és odajött hozzám.
- Jó reggelt, szerelmem... - suttogta, és hosszan megcsókolt.
- Mindent megtaláltam. - mosolyogtam rá.
- Reméltem, hogy így lesz. - ült vissza, én pedig mellé.
- De azért egy kérdésem még lenne: hogy? - utaltam arra, hogy tegnap elment, aztán visszajött.
- Az történt - kezdett bele -, hogy mikor megérkeztünk Párizsba, rögtön egy próbára kellett sietnünk. Én eleve rosszul éreztem magam, amiért itt hagytalak, meg már észrevehetted, hogy párszor már el akartam mondani, mit érzek. - mondta, nekem pedig eszembe jutott, hogy tegnap mielőtt elindultak, kétszer is belekezdett valamibe, aztán csak legyintett és nem fejezte be. Tényleg! - Szóval ott voltunk a próbán, és egyszer csak hallottam, hogy Tina a Today was a fairytale-t dúdolja. Akkor se szó, se beszéd, kimentem a klubból, beültem a kocsimba és már épp elhajtottam volna, hogy ide jöjjek, mikor Tomi rontott ki a diszkóból, és a kezembe nyomott valamit, azzal, hogy "ezt add oda Vivinek". Tudta. Tudta, hogy nem fogom bírni túl sokáig, és azt is mondta, hogy ezt teljesen megérti. Így hát idejöttem.
- Mit adott Tomi? - kérdeztem.
- Egy képet valami jegyzettel. Nem tudom, de Vivi biztos érteni fogja.
- Apukád? - faggattam tovább.
- Pont nem érdekel! - nevetett.
- Mi van fiatalok? - kiáltotta Vivi, mire hátrafordultunk. Ott állt a teraszon, és minket figyelt.
- Vivi, van neked valami a konyha asztalon. Tomi küldi. - üvöltött vissza Viktor. Vivi bólintott és bement. - Na... tessék. Ezt akartad? - húzta fel a térdig érő gatyájának a végét, és megmutatta azt, amire nagyon rég óta várok. A tetkóját. Egy nagy hangjegy virított a combja közepén, feketén, egyszerűen, és mégis rejtélyesen.

- Tök jó... - ámultam. Tényleg jól nézett ki, én utálom a tetkókat, irtózom attól ha valakinek az egész keze szét van tetoválva, de ez, így, egyedül szép volt. - Tesóidnak mutattad már azóta?
- Igen, pár napja. Tetszett nekik. - bólintott. Bár azt az egyet nem értem, hogy ez miért olyan féltve őrzött kincse, amit nagyon sokáig a családja se láthatott. Ez biztos valami pasi dolog.

Vivi szemszöge: 

Bementem a konyhába, és az asztalhoz léptem. Felvettem az ott heverő papírt, és mikor megpillantottam a kinyomtatott képet, elmosolyodtam. Az a kép volt az, amit Tomi készített rólam a palacsintázó teraszán, ahol a korláton fekszem, és letakarom az arcom. Az oldalához volt gémkapoccsal rögzítve egy cetli, amin ez állt: "Bocs". Abban a percben úgy éreztem, Viktornak teljes mértékben igaza volt. Hülyeségen veszekedtünk! És ezt most jóvá fogom tenni. Bementem a szobámba, előkaptam a bőröndjeimet és bepakoltam, amilyen gyorsan csak tudtam. Kivittem a csomagokat a ház elé, és kimentem a teraszra.
- Na, akkor én léptem Párizsba. - jelentettem ki.
- Mi? - döbbent le Cinthia.
- Figyi, ti úgyis elvagytok egymással, én meg rendbe akarom hozni a dolgokat Tomival. A veszekedésünknek semmi értelme. - ráztam a fejem.
- Hajrá csajszi! - Viktor csak ennyivel díjazta az ötletem.
- Várj! El kell köszönjek! - pattant fel Cinty, felrohant a lakásba, és jó szorosan átölelt. - Vigyázz magadra! - suttogta.
- Holnap után találkozunk! - nyugtatottam. Még egy darabig ölelt, aztán utamra engedett. Én pedig elsétáltam a pályaudvarig, vettem egy jegyet, és felültem a Párizsba tartó vonatra. Pár perc után elindultunk, és kezdetét vette a hosszú út. Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és Calvin Harris-t hallgatva bámultam ki az ablakon.
Már épp kezdett elegem lenni az egy helyben ülésből, mikor végre a jármű megállt, és megérkeztünk. Leszálltam a vonatról, és olyasvalakit pillantottam meg, akire nem számítottam volna. Tomi ült az egyik padon, és mikor megpillantott (meglepettnek tűnt), határozott léptekkel megindult felém. Én pedig az arcát meglátva nem bírtam türtőztetni magam, nekirohantam, a nyakába ugrottam, ő meg elkapott és jó szorosan átölelt. A karjaiban újra jól éreztem magam, végre minden újra értelmet nyert. Baromságon balhéztunk, és ezt mindketten tudtuk.
Tomi letett, mélyen a szemembe nézett, és megcsókolt. Pont úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem végül.
- Vártam a vonatot, ami elvisz Calais-be. De látom megelőztél. - mosolygott.
- Hát igen. Megkaptam a képet. Ezért jöttem. - fogtam meg a kezét, ő meg felkapta a bőröndjeimet (mindet... jó erős!) és együtt indultunk a szállásomra.

Cinthia szemszöge:

Miután Vivi elment, sétáltunk a parton, kajáltunk, és végül a homokban kötöttünk ki. Kora délután volt, sütött a nap, és dumáltunk. Épp csókolóztunk (néha azt is kell...) mikor egy erős, határozott férfi hang megszólalt mögülünk:
- Egy lányra pazarlod a drága idődet, fiam? - kérdezte.