33. Rész: Az a kis pimasz vigyor

Sziasztok! Meghoztam a 33. részt! Remélem tetszik! *Bia*

Cinthia szemszöge:

Délután felkeltem (2 után feküdtem... ki kellett aludnom magam), és a mellettem fekvő Viktorra pillantottam. Aludt. Mélyeket lélegzett, és össze-vissza állt a haja. Akaratlanul is elmosolyodtam ezen a látványon. Órákig el tudtam volna bámulni az álmodó arcát. De inkább felkeltem, és felhívtam Esztert a nappaliban. Viktor említette, hogy tegnap keresett.
- Szia Cinty! - köszöntött.
- Szia. Hallom kerestél.
- Igen. Csak meg akartam kérdezni, hogy érzed magad. Nem kerestelek az utóbbi időben, nem akartam megzavarni a nyaralásodat. - magyarázta.
- Te sosem zavarsz! Hiányzol... - vallottam be.
- Te is nekem! De biztos vagyok benne, hogy jól elvagytok.
- Hát igen... Ide-oda utazgatások után most végül az a felállás, hogy mi itt vagyunk Viktorral, Viviék meg Párizsban. - kezdtem mesélni az utóbbi napok bonyodalmait. És elmeséltem mindent.
- Hú... nem unatkoztok. Medúzacsípés, horrorfilmek, veszekedés, őrült szülők, szörfözés...
- Hát igen. Tartalmas a nyaralásunk. Annak ellenére, hogy nem ilyet terveztünk. Bár a srácok nélkül szerintem unatkoznánk...
- Cinthia! - üvöltötte Viktor a hálószobából. - Itt vagy?
- Igen, csak telefonálok! Mindjárt! - kiabáltam vissza.
- Ja, akkor bocs! - ordította.
- Eszter, most leteszem, ne haragudj. - szóltam bele a telefonba.
- Semmi baj, menj csak. Majd még beszélünk! - köszönt el, és letette. Én pedig besiettem a szobába.
- Itt vagyok! - feküdtem be az ágyba. - Mi az?
- Semmi, csak nem tudtam hol vagy. Eszterrel beszéltél? - kérdezte.
- Igen. Ne, ne kelj fel! - kértem, mikor láttam, hogy fel akar kelni. - Olyan édes vagy így, félig nyitott, álmos szemekkel. - mosolyogtam rá.
- Na gyere ide! - húzott közel, és hevesen megcsókolt. Aztán csak feküdtünk, és néztük egymást, miközben ő a hajamban matatott.
- Neked hogy volt? - kérdeztem hirtelen. Nem csodálom, hogy nem értette mire gondolok.
- Mi?
- Hogy jöttél rá? - tettem fel az újabb értelmetlen kérdést.
- Mégis mire? - kérdezte fáradtan.
- Hogy Colette megcsal. - böktem végre ki, mire Viktor felsóhajtott.
- Csak a szokásos. Nem vette fel ha hívtam, mindig azt mondta, hogy nem ér rá. Gyanakodni kezdtem, meg kezdett elegem lenni a kifogásaiból. Egyik nap követtem egy kávéházba, ahol csókkal köszöntött egy srácot. Másnap kérdőre vontam, megpróbálta tagadni, de a kész tények elé állítottam, ami ellen nem tudott tenni. Láttam, amit láttam. Ennyi. - fejezte be. - Gondolom veled is hasonló volt.
- Igazság szerint nem. Dani nagyon szemét módon csinálta. Szakítani akart velem, de túl gyáva volt, hogy a szemembe mondja. Küldött egy sms-t, hogy nézzek be a tesi szertárba. Nem tudtam miről lehet szó, ezért még az órámról is elkéstem, hogy odaérjek. Beléptem, és... ott smárolt a matracokon fekve egy lánnyal. Klaudiával... a röplabdások csapatkapitányával. Egy szőke, nagymellű ribanccal. - idéztem fel az a borzalmas napot.
- Hé... már nem számít. Kit érdekel? Most itt vagy, velem. - nyugtatott meg.
Biztos vagyok benne, hogy Viktor sosem csalna meg. Hisz ő tudja a legjobban, mennyire fájdalmas érzés, mikor olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad.

Vivi szemszöge:

Reggel (délben) felkeltem (nagyjából sikerült 3 órát aludnom), és rögtön a fürdőszobába siettem, hogy felfrissüljek egy forró fürdőtől. Kiültem a teraszra (pizsiben), és rajzolgattam pár órát, hogy jobban érezzem magam. Aztán felöltöztem, és egy jó adat sminkkel próbáltam eltüntetni a szemem alatt ülő karikákat. Mikor végre elviselhető látványt nyújtottam, lesiettem az utcára, és Tomi lakása felé indultam. Bekopogtam (ezúttal nem kellett becsöngetnem 21 lakásba) és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. De nem nyílt. Újra bekopogtam, most erőteljesebben. Kattant a zár, és az ajtó kinyílt.
- Szia Vivi! - köszönt az ajtóban álló Tina.
- Tomi itthon van? - érdeklődtem.
- Nincs. Azt mondta, hogy ha keresnéd, mondjam meg, hogy nem akar látni. Sajnálom. - mondta őszintén.
- De hol van?
- Fogalmam sincs. Fogta magát, és elment. Azt mondta, hogy nem lesz Párizsban. De gyalog ment, szóval nem lehet túl messze. - próbált segíteni Tina. Nekem pedig beugrott valami. A 4. nap. Amikor kivitt Párizsból, ahhoz a patakhoz. Biztos ott van. Ezer százalék.
- Van egy tippem. Köszi! - köszöntem el Tinától, és sietősen mentem végig az utcán. Még halványan fel tudom idézni, hogy merre mentünk. Talán odatalálok. Remélem.
Végigmentem egy hosszú úton, ahol mi is elmentünk mikor a patakhoz tartottunk. Kiértem Párizsból, és kezdett nehezedni a dolgom, mivel mindenfelé csak ugyanolyan fákat láttam. Arra is emlékszem, hogy egy erdőn is keresztül mentünk, de hogy jussak be az erdőbe, ha minden tök ugyanolyan? Na jó, nyugi. Vivi, próbálj koncentrálni. Merre mentetek? Gondolkozz! Végül sikerült felidéznem, hogy merre mentünk, és pár órányi bolyongás után kilyukadtam a fahídnál. De se Tomit nem láttam, se a jelét annak, hogy ott járt. A francba. Most potyára kerestem erre? Ne már... na mindegy. Akkor most már csak egy baj van... hogy jutok vissza Párizsba? Ha eljutottam idáig, csak visszatalálok valahogy, nem igaz? De hiszen már késő van... kérlek, add, hogy ne sötétedjen rám! Visszaindultam az ösvényen, és a fák között szépen lassan eltűnt a fény, és a helyére sötétség telepedett. Elkezdtem sietni, mert a növények között megbújó árnyak nem voltak túl barátságosak. És az este még csak akkor kezdődött... ahogy próbáltam kijutni kétségbeesetten az erdőből, hirtelen eleredt az eső.
- Ez nem lehet igaz! Miért? - kérdeztem a esőtől. De mivel az nem válaszolt, inkább tovább futottam. Kezdett egyre sötétebb lenni, és a kétségbeesésem egyre nőtt. Nem láttam semmit, alig álltam a lábamon, és mindenem átázott. Nem bírtam már a loholást, lerogytam a földre, és sírtam. Sírtam a fáradtságtól, a tanácstalanságtól, a kétségbeeséstől. És persze a szomorúságtól. Ha nem bántom meg Tomit, ez sose történik meg. Akkor most nem ülnék itt a sárban, egyedül, reményvesztetten. Mert én nem akartam megbántani hiszen szeretem, meg minden... várjunk csak... szeretem? SZERETEM? Tényleg, hogy erre miért nem jöttem rá! Szeretem! Egyszerűen csak félek kimondani! Félek szembenézni azzal, hogy valakinek mégis sikerült felolvasztania a szívemet. Na jó, ez elég nyálasan hangzott. Úgy értettem, hogy Tomi az, akinek négy év után sikerült elérnie azt, hogy igazán szeressek valakit. Csak nem akartam szembe nézni a ténnyel. Hisz csak az tud megbántani, akit szeretünk. És azt senki nem szereti, ha megbántják... Nem akartam, hogy újra az történjen, mint Gerivel. De valljuk be, néha kockáztatni kell. A nélkül nincs élet.
- Szeretem! - kiáltottam. És abban a pillanatban a fölöttem lévő ág hatalmas csattanással kezdett zuhanni, és pont előttem ért földet. Megfeledkeztem róla, hogy épp egy vihar kellős közepén vagyok. A szívem újra megtelt félelemmel, és már tovább akartam indulni, mikor észrevettem, hogy az ág alá beszorult a lábam. Komolyan, mint egy filmben. Ez nem lehet igaz! Most hogy fogok innen kijutni? Próbáltam mindenhogy, de csak nem sikerül kiszednem a lábam a rönk alól. Elővakartam a telefonom a zsebemből, és tárcsáztam.
- Mit óhajtasz? Még egy csokrot esetleg? Vagy egy másik nyakláncot? Azzal elkéstél! - förmedt rám Tomi. Milyen kedves.
- Tomi... én... segíts! - sírtam. Tomi hirtelen átváltott mérgesből aggódóra.
- Mi történt? - kérdezte idegesen.
- Beszorultam... nem tudok megmozdulni! - nyöszörögtem.
- Hol vagy?
- Nem tudom. Nem messze attól a pataktól, ahol egyszer már jártunk. Ahol az a fahíd van. - próbáltam elmagyarázni a tartózkodási helyem.
- Mit keresel te ott? - hüledezett. - Zuhog az eső! Sötét van!
- Téged kerestelek... - ismertem be.
- Na jó. Máris megyek. Ne mozdulj! - utasított.
- Ha akarnék se tudnék! - mondtam halkan, majd letettem.
Csak ültem a földön, csurom vizesen, és a gondolataimmal voltam elfoglalva. Mi van, ha Tomi nem talál meg? Annyira fáj a lábam... nem! Erős vagyok! Nincs semmi baj! Tomi mindent meg fog tenni, hogy megtaláljon! Hiszen szeret! És én is őt! Meg fog találni... remélem. Vajon Cinty mit csinál most? Tudom, ez nem annyira tartozik ide, de el kell terelnem a rossz gondolatokat. Biztos épp filmet néz Viktorral... mázlista! Bár én nem szeretem a filmeket, de annál, amit most csinálok még az is jobb. Valami jó csöpögős romantikus nyáladzást is szívesen megnéznék most, csak ne kéne itt ülnöm a sárban, egyedül. A gondolataimból egy hatalmas kiáltás zökkentett ki.
- Vivi! - ordította egy erős hang. Tomi volt.
- Itt vagyok! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. A sötétségben egyszer csak megpillantottam egy alakot. Ahogy egyre közeledett kirajzolódtak körvonalai. Futott.
- Végre megtaláltalak! - pattant a rönkhöz, és egy szempillantás alatt lerántotta rólam azt. Aztán mellém vetette magát, és amilyen szorosan csak tudott, átölelt. - Ne haragudj! Sajnálom! Nem baj, ha nem érzel ugyanúgy. Nem érdekel! Csak legyél velem! Ennyi. Csak ennyi kell. - fakadt ki.
- Tudod mi a legjobb? - néztem mélyen a szemébe. - Ugyanúgy érzek! - mosolyogtam, majd lehunytam a szemem, Tomi pedig habozás nélkül megcsókolt. A (hosszú) csók után már sokkal jobban éreztem magam.
- Fel tudsz kelni? - kérdezte, én pedig megpróbáltam. Lábra tudtam állni, de csak sántítva tudtam menni. - Így sose érünk vissza! - csóválta a fejét, és felkapott. Hazáig cipelt... imádom! Bevitt a hotelba, fel a lifttel, be a szobámba. - Ez pont olyan, mint mikor a piás Vivit hoztam fel a hotelszobájába. Csak most legalább eszméletednél vagy. - tett le az ágyamra. - De tiszta víz vagy... zuhanyozz le, addig én is hazamegyek, lefürdök, átöltözöm, és akkor visszajövök. - ecsetelte a tervét.
- Jó. Szia. - nyomtam egy puszit az arcára. Elment, én meg bebicegtem a fürdőbe, engedtem vizet a kádba, levetkőztem, és beültem a forró vízbe (megjegyezném, hogy nem volt egyszerű feladat), közben pedig elgondolkodtam Arkhimédész törvényén (utálom a fizikát, semmit nem tudtam felidézni belőle... de legalább megpróbáltam). Csak ültem, és hagytam, hogy a meleg átjárja a testem. Nem tudom mennyi ideig áztathattam magam, de arra eszméltem fel, hogy kopognak a bejárati ajtón.
- Gyere be, én még a kádban vagyok! - üvöltöttem. Ajtónyitódást hallottam, aztán huppanást. Tomi bejött, és leült a kanapéra.
- Én ennyi idő alatt hazamentem, lefürödtem, átöltöztem, és visszajöttem. Mit csinálsz még mindig a kádban? - röhögött.
- Áztatom magam. De már jövök is! - kiabáltam. Megkapaszkodtam a kád szélében, és itt meg is állt a tudomány. Ugyanis akárhogy próbálkoztam, nem voltam képes kiszállni fájós lábakkal. Hát ez érdekes lesz... Most hogy fogok kiszállni? Tomit mégse kérhetem meg, hogy vegyen ki! Meztelen vagyok! Úristen... Most mit tudok csinálni? - Ööö... Tomi! - szóltam neki.
- Mi az?
- Ööö... nem tudok kiszállni a kádból... - motyogtam, és a válasz nevetés volt.
- Ezt nem mondod komolyan? Most én vegyelek ki? - jött a fürdőszoba ajtóhoz.
- Hát... ki tudsz úgy venni, hogy közben nem jössz be? - tettem fel a hülye kérdést.
- Persze, nem gond. Mindjárt növesztek gigantikus méretű karokat. - mondta cinikusan.
- Hát... jó... akkor gyere be. De ne nézz ide! - parancsoltam. Tomi benyitott csukott szemmel, hatalmas, pimasz vigyorral azon a helyes kis képén.
- És most? - kérdezte tanácstalanul, és közben tapogatózott, hogy ne menjen neki semminek.
- Hát... gyere ide. Erre... kövesd a hangom... ide a kádhoz. - próbáltam irányítani. Végre sikeresen odajutott a kádhoz, és megtámaszkodott a szélén.
- Na és most? - húzogatta a szemöldökét (még mindig csukott szemmel). Úgy látom élvezi a kialakult szituációt. Én már kevésbé.
- Nyújtom a karom, húzz ki! - emeltem fel a karom. Mivel Tomi nagyon erős (de tényleg... nagyon durva) simán kihúzott a karomnál fogva. - Nehogy kinyisd a szemed! Magamra teszek egy törölközőt. - mondtam, és levettem a fogasról egy törölközőt, majd magamra csavartam. - Most már kinyithatod! - álltam meg előtte. Kinyitotta a szemét, és az arcáról még mindig nem tűnt el az a szemtelen mosoly.
- Na akkor most menj a szobádba, öltözz fel, hogy normálisan lehessen veled beszélgetni, mert így nagyon feszengsz, látom. - küldött el, én pedig követtem az utasításokat, bementem a szobámba. Gyorsan felkaptam valamit, és kisiettem a nappaliba, de Tomi nem volt ott. Aztán hallottam egy hatalmas csobbanást. Á, megtalálta a medencét... Én is bementem abba a helységbe ahol a medence volt, és megláttam a félmeztelen Tomit a víz alatt. A pólóját nemes egyszerűséggel levágta a medence mellé. Pasik...
- Miért nem mondtad, hogy ilyenetek is van? - jött fel a víz alól.
- Elfelejtettem.
- Elfelejtetted, hogy egy rohadt nagy medence van a szállásotokon? Jó a memóriád! - bólogatott "elismerően".
- Tomi, csak zárójelben megjegyezném, hogy éjfél múlt. - emlékeztettem erre az aprócska tényre.
- És? Fiatal még az éjszaka! - pattant ki a vízből, és mielőtt fel tudtam volna eszmélni, belökött. Mikor feljöttem a felszínre, egy hatalmas csobbanás fogadott, Tomi visszaugrott.
- Ez most mire volt jó? - érdeklődtem. De ő ezt a kérdésemet figyelmen kívül hagyta.
- Legalább most nem volt nálam telefon. - mutatott a medence mellé, ahova letette a mobilt.
- Most előre látó voltál. Fejlődsz. - "ismertem el".
- Hát igen... jó tanárom van! - villantotta újra a kis pimaszul helyes mosolyát.
- Nagyon jó, de én kiszállok. Ez ma már a második ruha, ami elázik rajtam. - támaszkodtam meg a medence szélén, hogy kiemeljem magam. Tomi segített, mert ez sem ment túl egyszerűen. Mikor kijutottam, még visszaszóltam neki. - Átöltözöm. - intettem, és bemenet a szobámba. Lerángattam magamról a testemre tapadt vizes ruhákat, és felvettem valami tisztát. Remélhetőleg ezek túlélik esővíz/medencevíz nélkül. Aztán megpillantottam az ágyamra hajított rajzot, amit ma kezdtem el. Nem tetszett, ezért lett a sorsa az ágyra dobás. Felemeltem, és újra szemügyre vettem.
- Annyira nem is rossz... - tűnődtem.
- Micsoda? - jött be Tomi (póló nélkül, vizesen). Vannak kockái... khm... khm... Vivi! Az arcát nézd!
- Csak ez a rajz. - nyújtottam át neki. A keze szerencsére száraz volt, így nem áztatta el a lapot. Maga előtt tartva a rajzot, forgatta.

- Ez nagyon szép! Tényleg lehetséges vagy! - ismerte el.
- Köszönöm. Imádok szemeket rajzolni. A szem a lélek tükre. - bölcselkedtem.
- Nagy igazság. - bólintott. Némán nézte a rajzom, aztán újra megszólalt. - Egy valamit nem értek. Miért a pataknál kerestél? Honnan szedted, hogy ott vagyok?
- Hát... elmentem hozzátok, és Tina azt mondta, hogy nem vagy Párizsban. Ebből arra következtettem, hogy ott vagy. Igazából, most már nem is tudom miért vettem biztosra. - gondolkodtam.
- Ott voltam... de csak egy darabig. Olyan dél körül.
- Ó, hát, és délben keltem! Elég kicsi volt az esély, hogy ott összefutunk. Na mindegy. - húztam el a szám.
- Szóval kikövetkeztetted, hogy hol vagyok, és gondoltad nekivágsz az ismeretlen útnak, egyedül, este.
- Még csak délután volt, mikor elindultam! De elég sokat bolyongtam, nem tudtam megtalálni a patakot. Minden olyan egyforma volt. És mikor visszaindultam, besötétedett. Meg aztán eleredt az eső. - emlékeztem vissza.
- Na jó, de többet ilyet akkor se csinálj. Tudod, mennyire rám ijesztettél? Felhívsz síron túli hangon... el nem tudtam képzelni, mi történt. - mondta, miközben letette a rajzom az éjjeliszekrényemre. - De Vivi, tudod, az arcom itt van! - mutatott az arcára (röhögve). Észrevette, hogy bámulom a kockahasát?
- Túl feltűnően csinálom? Jó, visszafogom magam... - ígértem meg.
- Semmi gond. De figyelj, szerintem én hazamegyek. Pihenésre van szükséged, nem akarlak feltartani.
- Nem tartasz fel. - mosolyogtam. - De tényleg elég fáradt vagyok... hosszú nap volt.
- Na, erről beszélek. Akkor szia! - köszönt.
- De... nem maradnál még egy kicsit? Csak félek, hogy megint beragadok valahova. - kértem.
- Maradjak itt egész este? - kérdezte.
- Ha nem gond... - vontam meg a vállam.
- Kicsit se. Majd alszom a kanapén. De te most menj aludni! Szükséged van a pihenésre! - ment ki.
- Hát jó... - néztem magam elé, aztán bedőltem az ágyba. Hallottam, ahogy Tomi bekapcsolja a tv-t. Én aludjak, de neki bezzeg nem kell? Felháborító... Hú, tényleg elég fáradt vagyok, leragad a szemem. Alszom.