42. Rész: Képek

Sziasztok! Itt a következő rész! Jó olvasást! *Bia*

"Viszont mi azt már nem vártuk meg, a fiúkkal elmentünk hozzájuk, és ott töltöttük az éjszakát."

Reggel mikor felébredtem Viktor nem volt mellettem. Felültem az ágyban, és körbenéztem. Sehol senki... Kimásztam az ágyból és lementem a nappaliba, ahol Vivi ült a kanapén (Tina Krisztiánnál volt egész éjjel).
- Tomi? - ültem le mellé.
- Felszívódott. Viktor is? - kérdezte.
- Igen. Csak úgy itt hagytak? Próbáltad hívni őket?
- Tomi ki van kapcsolva. Esetleg Viktor?
- Megpróbálom - vettem elő a telefonomat és felhívtam a srácot. Kicsöngött, de nem vette fel. - Nem veszi fel...
- Nem is félnek, hogy kiraboljuk a lakást? - csodálkozott Vivi.
- Ezek szerint - vontam meg a vállam.
- De most őszintén, mi lehet ennyire font... - kezdte, de lenyomták a kilincset és a két fiú belépett, folyamatosan beszélve.
- És láttad az arcát, mikor megmondtad a két feltételt? Alig bírtam visszatartani a röhögést! - nevetett Tomi.
- Nekem az volt a kedvencem, mikor utánam te is beléptél a lakásba... azt hittem ott helyben kap infarktust! - röhögött Viktor is.
- Khm... khm... - köszörültem meg a torkom, hogy végre észrevegyék, mi is a szobában vagyunk.
- Ti ébren vagytok? - nézett ránk döbbenten a rapper.
- Igen, és lenne egy kérdésünk. Hogy voltatok képesek csak úgy lelépni? - támadta le őket Vivi.
- Jó, ne haragudjatok, de az ok amiért elmentünk, és az eredmény amit elértünk, és a sztori ami ebből következik, eszméletlen! És a feje... - röhögött újra Tomi, miközben a szemét törölgette. Vivivel egymásra néztünk, nem nagyon értettük, hogy mi van. Viktor leült mellénk a kanapéra, és megpróbálta elmagyarázni a történteket.
- Tehát. Tomival reggel rájöttünk, mennyire jó reklám lenne, ha az esküvőn fellépnénk. Persze apánk ebbe soha az életben nem egyezne bele, de azért mi mégis kitaláltunk valamit, amivel rávehetnénk. Egyszerű. Kitaláltuk, hogy egyszerűen megmondjuk neki, két feltétele van annak, hogy én a tanúja leszek. Az egyik, hogy elviszünk titeket - kacsintott... megint kezdi... -, a másik pedig, hogy fellépünk a lagzin. Ez így jó ötlet volt, és ez így még önmagában nem is lenne olyan vicces. De úgy gondoltuk, hogy ezt nem egyedül fogom bejelenteni, hanem magammal viszem Tomit is. Hiszen hány éve nem találkoztak... nagyjából 8. Igazából csak akartunk egy jót röhögni apám fején, mikor meglátja a másik fiát. Azért a 12 éves Tomi nem pont így nézett ki... Tehát átmentünk hozzá, bár megjegyzem, Tomit nem volt könnyű meggyőzni. Bekopogtunk, beengedett, de mikor utánam Tomi is belépett a házba, enyhén szólva leesett az álla... Meg mikor elmondtam a feltételeimet... nem repesett az örömtől, de mit tudott csinálni? Szüksége van rám, mint tanúra. Úgyhogy ez így jól jött ki, ti eljöhettek úgy, hogy nem csinálhat balhét, hiszen tulajdonképpen ő engedte meg, és még ráadásul fel is léphetünk. Tinát kérdeztük, hogy ő akar-e, de azt válaszolta, hogy neki az már sok lenne. Mostanában eléggé elfoglalt, sok dolga van a bandával, ezért nem annyira szeretne most plusz munkát vállalni. Meg a legtöbb szabadidejét megpróbálja Krisztiánnal tölteni. Szóval ennyi történt, Tomival alig bírtuk visszatartani a röhögést, mert mikor a két kikötést elmondtam, mintha megrángott volna a szeme... az mekkora volt! - fordult le a kanapéról és ott nevetett tovább, Tomi pedig megtámaszkodott az asztalon és úgy röhögött. Érett felnőttek. Mindegy.
Vivivel kérdőn néztünk össze, nekünk ez nem volt olyan vicces, de biztos ott kellett lenni... nem tudom. Minden esetre ez lett a mai nap sztorija, a fiúk másról se voltak képesek beszélni, csak erről. Tomi erről magyarázott Vivinek a szobájában, Viktor pedig nekem a nappaliban. Elsőre még talán vicces is volt (bár akkor is elfelejtettem nevetni), de huszonhetedjére már kicsit elavultnak éreztem az agyon ismételt "megrándult a szeme" szókapcsolatot. Végül olyan 1 óra felé elegem lett, és megkíséreltem a lehetetlent, megpróbáltam leállítani Viktort.
- Figyelj, nagyon jó poén, meg minden, de most már elég. Igen, kiakadt, mikor meglátta Tomit. Igen, megrándult a szeme mikor ismertetted a követelményeiteket. És igen, tényleg baromi vicces... de már elég! - néztem rá fáradtam, miközben a kanapén ültünk.
- Jó, abbahagytam... - vett egy mély levegőt, hogy lenyelje a nevetést. - Mit csináljunk ma?
- Fogalmam sincs. Van még olyan dolog amit nem csináltunk? - kérdeztem nevetve.
- Nem hiszem. Elég sok mindent csináltunk már... hadd ne soroljam fel - mosolygott.
- Akkor egyszerűen csak sétáljunk! De nekem előbb vissza kell mennem a szállásra, tegnap reggel óta ez a szerelés van rajtam, ez nem túl higiénikus! - mutattam a rajtam lévő ruhákra.
- Jó, akkor menjünk át hozzátok. De előbb szólok Tominak... BRO! - üvöltött fel az emeletre. - Mi elmentünk!
- Rendben! - kiáltotta vissza a "bro". Kiléptünk a meleg nyári levegőbe, Párizs utcájára. Az emberek kavarogtak, mindenki sietett valahova, és mindenkinek nagyon sürgős volt. Elég lassan értük el a hotelt, mivel nagyon nehezen lehetett közlekedni. Végül azonban mégis csak sikerült megállnunk a hotelszobám előtt, ahol előkerestem a kulcsot, és ki is nyitottam az 232-es ajtót. Viktor letelepedett a kanapéra, amíg én lezuhanyoztam. Békésen engedtem a forró vizet a bőrömre, hagytam, hogy mindenemet átjárja a melegség. Nem sokkal később viszont inkább elzártam a vizet, és magamra csavartam egy törölközőt. Kimentem a nappaliba, de Viktor nem volt ott... most bújócskázni akar? Egy szál törölközőben állok! Bementem a szobámba, és megpillantottam Viktor, amint a gépem előtt ül.
- Megengeded, hogy átöltözzek? - álltam meg mögötte.
- Ki ez a szépfiú? - bökött a képernyőn lévő képre, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Te miért nézegeted a képeimet? - löktem meg gyengén a vállát.
- Csak úgy. Szóval ki ez? - kérdezte kíváncsi fejjel.
- Ő apukám, fiatal korában. Nagyon fiatal korában... nagyjából 20 lehet.

- Helyes! - dicsérte meg.
- Köszönöm.
- És ő? - lépett a következő képre. Ez egy kislányt ábrázolt, amint épp balettezik a csoporttársaival.

- Ez én vagyok! - mosolyogtam. - Mikor kicsi voltam, jártam balettozni. Imádtam.
- Pedig nagyon megnéztem volna az arcod... Mindegy. És ő? - nézett rám.
- Na jó. Ha kimész akkor átöltözöm, és utána kinn a nappaliban nézhetjük a képeket. Jó?
- Oké! - állt fel, és kiment. Gyorsan átöltöztem, és azért még átfutottam a képeket, hátha van benne olyan, amit nem szívesen mutogatok. Szerencsére ilyet nem találtam, ezért csak felkaptam a gépemet és kivonultam vele a nappaliba.
- Tessék! - raktam le Viktor elé.
- Figyelj, mi lenne ha... csatlakoztatnánk a tv-t a géphez, és akkor nagyban tudnánk nézni a képeket! - vigyorgott.
- Tőlem... milyen zsinór kell? - indultam vissza a szobámba. De mivel nem kaptam választ, inkább biztosra mentem. - Tessék, itt az összes! - tettem le elé a laptop-om összes tartozékát. Viktor ezekhez nagyon ért, fél perc alatt összedugta a két készüléket, és pár perc múlva már a hatalmas képernyőn virított a balettos képem. Viktor a kezébe vette a távirányítót és a következő képre lépett. Azon egy barna hajú nő volt, esküvői ruhában.

- Ő anyukád? - nézett a szemembe.
- Igen. Honnan tudtad? - csodálkoztam.
- Hasonlítasz rá. De itt szép. Mármint... nem úgy néz ki mint egy alkoholista.
- Mert itt még nem az. Fiatalon házasodtak össze, csak később lett az. Bonyolult - legyintettem. Ezután egy szőke lányról készült kép jelent meg a képernyőn, ahogy egy hatalmas kövön ül egy patakban, gitárral a kezében.

- Ő Vivi. Ez azt hiszem, hogy a gólyatáborban készült. Hú, az egy érdekes tábor volt... Ott készült például a következő kép is... - célozgattam arra, hogy léptesse tovább a fotókat. A következő kép 3 lányt ábrázolt, amint épp... hát... hülyeséget csinálnak.

- Ezek meg mit csinálnak? - kérdezte döbbenten.
- Azt én sem tudom pontosan... ők Klaudia csatlósai, a röplabdás lányok... - fintorogtam.
- Inkább menjünk tovább - nyomta meg erőteljesen a távirányítót. A kép ami most következett, nem túl publikus. Vagyis inkább úgy mondom, hogy jobb, ha Tomi ezt nem látja... Vivi van a képen, rövid, hullámos hajjal (amit persze ő csinált), amivel még nem is lenne gond... Csakhogy nincs egyedül...

- Ki ez? - kérdezte rögtön Viktor.
- Vivi.
- Jaj, azt én is tudom! A másik!
- Az Geri... - haraptam bele a szám szélébe.
- Ezt ne mutasd meg Tominak - rázta a fejét.
- Nem tervezem - téptem ki a kezéből a távkapcsolót, és inkább a következő képre léptem. Ez már jobban tetszett nekem is, és Viktornak is. Igazából nekem azért, mert szeretem azt a képet, Viktornak pedig azért, mert nem kellett tovább néznie Vivi és valaki (aki nem a testvére) csókját. Amúgy a kép egy kart ábrázolt, az én karomat, rajta egy csomó karkötővel. Igazából ezt Vivi fotózta, mivel nagyon tetszett neki, hogy annyi ékszer volt a kezemen. Pedig annyira nem is volt sok...

- Ezek a te karkötőid? - kérdezte Viktor.
- Igen, ez azt hiszem, tavaly nyáron készült - tippeltem. A következő képre léptem, de bár ne tettem volna... úgy tűnik mégsem néztem át a képeket elég alaposan... A képen egy helyes srác ült a gépe előtt, és oldalra mutatott. Eredetileg rám, de magamat levágtam a képről...

- Ki ez? - nézett rám kérdőn Viktor.
- Á, nem fontos! - legyintettem. - Szóval, a következő kép... - tettem az ujjam a távirányítóra, de Viktor hirtelen kikapta a kezemből.
- Ki ez? - kérdezte újra, miközben a szemembe nézett.
- Dani - sóhajtottam.
- Megőrizted a képet?
- Igen. Szeretem ezt a képet - vontam meg a vállam. És tényleg szeretem, emlékeztet azokra az időkre, mikor boldogok voltunk.
- Mire mutat?
- Rám. Csak magamat levágtam a képről... - vallottam be.
- Én inkább azt a felét szeretném látni, amin te vagy - mosolygott.
- Nem is vagy mérges? - érdeklődtem. Viktor közelebb ült hozzám, és úgy válaszolt.
- Már miért lennék? Figyelj, én is szerettem Colette-et. Vagy bármelyik másik barátnőmet. És szeretek néha egy-egy boldog emlékre visszagondolni. Számodra ez a kép egy szép emlék, és én ezt tiszteletben tartom - hajolt közel. - Ne vágj már ilyen meglepett képet - csókolt meg. Mikor elváltunk, kicsit jobban szemügyre vette a képet. - Ugye én helyesebb vagyok? - kérdezte komolyan, mire felnevettem.
- Sokkal - válaszoltam mosolyogva.
- Még jó!
- Na, elég lesz már belőle! Következő kép! - követelőztem.
- Jó, jó! Tessék! - nyomta meg a távirányítót. Végre! A kép egy lányt ábrázolt (engem), amint éppen beugrik a tengerbe.

- Ez te vagy? - nézett rám döbbenten Viktor.
- Igen, én. Ez Görögországban készült, két éve.
- Nem mondom, merész vagy! - biccentett elismerően.
- Magamtól nem csináltam volna meg... fogadtunk. Vivivel megállapodtunk, hogy aki kevesebb gombóc fagyit eszik meg, az ugrik, ráadásul erről a magas szikláról, háttal. Ő nyert, 19-18-ra. Ja, és azért estem ilyen hülyén, mert mikor megálltam a szikla szélén háttal és lehunytam a szemem, hogy elszámoljak háromig, kettőig se jutottam, mivel az én áldott jó barátnőm belökött - meséltem.
- Az kemény. Mondjuk megnéztem volna a fejed, mikor feljössz a víz alól, és felolvasod Vivi halálos ítéletét - nevetett.
- Hát igen, eléggé mérges voltam rá.
- Na, következő! - lépett a következő képre, majd a következőre, és az azután következőre. Ez így ment több órán keresztül, Viktor léptette a képeket, és én mindent elmeséltem az adott fotóról. Mikor készült, hol, ki fotózta, ki van a képen, mit csinál... Mire észbe kaptunk már este 9 volt, és ezt is csak azért vettük észre, mert Vivi átjött, hogy megnézze a szálláson vagyunk-e. Ott voltunk, szóval szólt Viktornak, hogy Tomi már várja a klubban, mivel lassan kezdenek. Mi viszont nem mentünk el aznap este, inkább otthon maradtunk Vivivel, és megtárgyaltunk a nap eseményeit. Olyan 1 óra felé feküdtünk le, azt hiszem.