37. Rész: Csajos nap

Sziasztok! Itt az új rész, teletömve képekkel! Sajnálom, de az elkövetkezendő pár napban nem biztos, hogy fogok tudni feltenni részt... megpróbálok kedden, de nem ígérek semmit. Csak gondoltam előre szólok. Azért remélem tetszeni fog nektek ez a rész, jó olvasást! *Bia*

"Éjfél felé viszont inkább úgy döntöttünk, hogy nem ártana aludni."

Reggel (15.-én) szörnyű fejfájással ébredtem, kopogásra. Vagy inkább dörömbölésre... Kimásztam az ágyamból és bágyadtan kinyitottam az ajtót. Persze a szemem rögtön tágra nyílt mikor megpillantottam Viktort.
- Mit akarsz? - kérdeztem nem túl kedvesen.
- Nézd, Cinthia. Sajnálom, amiket mondtam, hidd el, nem gondoltam komolyan. Ideges voltam. - kért bocsánatot. Azt hitte, hogy idejön, elmond 2 mondatot, és ezzel el van intézve? Na azt már nem!
- Ez nem jogosít fel arra, hogy vérig sérts! Gucci mániás liba? Mégis mit gondoltál?
- Sajnálom, ne haragudj! Nem gondolkodtam!
- És most azt várod, hogy hipp-hopp, el legyen az egész felejtve? Nem, nem! - ráztam a fejem.
- Nem tudom, mi mást mondhatnék... Nem gondoltam komolyan...
- Értem, de mondjuk te hogyan éreznél ha én ugyanezt csináltam volna? Ha mondjuk te felajánlottál volna valami kedveset, én viszont csak gyanúsítgattalak volna köszönet helyett! És ha azt mondtam volna, hogy... - gondolkodtam - Usher mániás vagy!
- Cinthia, ezek csak szavak! - próbált meggyőzni.
- Igen. Pont olyan szavak, mint a szeretlek, vagy a hiányzol. - mosolyogtam rá gúnyosan.
- You make me feel that... - próbálkozott az adu-ásszal.
- Annyira szeretnék megbocsájtani neked... - vallottam be. - De annyira rosszul esett amiket mondtál. És nem vagyok biztos benne, hogy nem gondoltad komolyan. És ha komolyan gondoltad... akkor ez az egész értelmetlen. - csuktam be az ajtót. Megfordultam, és megpillantottam a kanapén ülő Vivit.
- Teljesen igazad van. - helyeselt.
- Te itt hallgatóztál? - mosolyodtam el.
- Persze, ez alap. - vigyorgott ő is.
- El tudod képzelni - ültem le mellé, témát váltva -, hogy már a fele időnk letelt? És még szinte semmit nem csináltunk!
- Azért ez nem igaz! Rengeteg mindent csináltunk! - ellenkezett.
- Jó, de akkor is. Olyan gyorsan elment... el sem hiszem!
- És mi lesz 2 nap múlva...? A szülinapod! 18! Úristen! - lelkesedett be teljesen. De aztán kopogtak... mit akar még mindig?
- Mi van? - téptem fel az ajtót, de nem pont az állt előttem, akire számítottam. - Tina... ne haragudj. - kértem bocsánatot tőle.
- Semmi baj. - legyintett. - Csak azért jöttem, mert arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy csajos napot! Mi még nem töltöttünk együtt túl sok időt, és szerintem épp ideje, hogy ez változzon. Semmit nem tudok rólatok, csak annyit, amiket a fiúk meséltek.
- Hát, jó. Gyere be! - invitáltam be, és leültünk a kanapéra.
- Csajos nap? Milyen programokra gondoltál? - kérdeztem.
- Nem is tudom... manikűr, pedikűr, fodrász, vásárlás, sütizés, fagyizás, filmnézés... ilyenek.
- Ezek mind jók, de a filmnézést nem vállalom! - tette fel a kezeit Vivi.
- Mi? Miért? - nézett rá furán Tina.
- Utálja a filmeket... - legyintettem.
- Tessék? Hogy lehet utálni a filmeket? Annál nincs is jobb, mint ledőlni a nap végén, és megnézni valami jó kis romantikus vígjátékot! - döbbent le Tina. Azt hiszem, megtaláltam a lelki társamat.
- Fúj! Bámulni két ember egymásba habarodását, veszekedését, majd kibékülését. Mindezt úgy, hogy tudod, az nem a valóság. Mi értelme?
- Ennek mi baja? - nézett rám Tina.
- Á, űrlény... ne is foglalkozz vele! - nevettem.
- Mondja ezt az, aki már 26-szor látta az Armageddont, és minden alkalommal sírt rajta! - védekezett.
- De meghal! Feláldozza magát a Földért! - mondtam, Tina pedig helyeslően bólogatott.
- És? Csak film! Igazából ez nem történik meg... - forgatta a szemét Vivi.
- Na jó, tudjátok mit? Filmnézés sztorno! De a többi mehet? Olyan szívesen megismernélek titeket! - kérte Tina.
- Persze! - egyeztünk bele.
- Akkor mire várunk? - lelkesedett be Tina.
- Egy pillanat, csak átöltözöm! - siettem be a szobámba, és Vivi is hasonlóan tett.
10 perc múlva már kinn álltunk az utcán (feltankolva pénzzel), és a körömszalon felé tartottunk, ahova Tina jár. Bementünk, és egy gyönyörűen berendezett helységben találtuk magunkat. Eszméletlen volt a dizájn, és szemet gyönyörködtető a látványa.

Csak egy bökkenő volt... hol vannak az emberek? Sehol senki!
- Sziasztok! - köszönt Tina hangosan (franciául). De kinek? És akkor előjött valahonnan egy fiatal lány, olyan mi korunkbeli, és öleléssel üdvözölte Tinát.
- Barátnőket is hoztál? Sziasztok! - köszönt nekünk vidáman (szintén franciául).
- Ő itt Cinthia, ő pedig a barátnője, Vivi. - mutatott be minket Tina.
- Nagyon örülök nektek! Én Juliette vagyok. Gyertek, üljetek le! - ültetett le minket, aztán hátrakiabált a kollégáinak. - Lányok! Gyertek, vevőink vannak.
A következő pillanatban két gyönyörű lány lépett elő az egyik ajtó mögül, és mosolyogva ültek le velünk szemben.
- Ő Jacqueline - mutatott a Vivivel szemben ülő lányra -, ő pedig Claire. - mutatott a másikra, aki velem szemben foglalt helyet. - Ők vesznek ma kezelésbe titeket, manikűr, pedikűr, minden ami kell. - mondta, és elhelyezte magát Tinával szemben. Gondolom ő pedig őt veszi "kezelésbe".
Mindannyian elkezdtünk csevegni a velünk szemben ülővel, megmondtuk mit szeretnénk, és hogy hogyan. A lányok nagyon kedvesek voltak, öröm volt velük beszélgetni. Meséltem Claire-nek mindenről, hogy miért vagyok itt, mik történtek velem eddig, meg ilyenek. És ő ezt mind örömmel fogadta. Mondjuk azt is észrevettem, hogy Tina eléggé fülel, hiszen ő is meg akar ismerni minket. Remélem sok mindent hallott! Mikor megvoltak a körmeink (a lányok nagyon ügyesek) megmutattuk egymásnak. Én színes-pöttyöset választottam, Vivi rózsásat, Tina pedig bajszosat.

- De jó! - lelkesedtünk mindannyian.
- Ó, lányok! Még csak most jön a java! - mutatott Juliette a pedikűr részleghez. Tényleg, még az is van!
Amúgy időközben kiderült, hogy azért nincsen senki a szalonban, mert ma hivatalosan zárva tartanak. De Tina törzsvevő, ezért őt ilyenkor is kiszolgálják.
Átültünk a fotel méretű székekbe, és ott folytattuk a trécselést. Mikor a lábkörmeink is megvoltak, döbbenten néztük egymásét, és nem tudtuk eldönteni, hogy melyik a legjobb. Az enyém sima rózsaszín volt strasszkövekkel, Vivié tengerész stílusú, Tináé pedig amerikai zászlós.

- Te jó ég! - néztem Viviét. - Ezt meg hogy? Atya úristen!
- Gyakorlat teszi a mestert... - legyintett Jacqueline.
- Mondjuk ez se semmi! - nézte Vivi Tináét.
Miután kigyönyörködtük magunkat (és tökéletesen megszáradtunk), elköszöntünk a lányoktól, és a fodrászhoz indultunk.
- Az én hajammal nem csinálnak semmit! - szögezte le Vivi. Hát igen... ő az a fajta lány, aki nem képes elviselni a fodrászt. Nem akarja, hogy az ő hajával bárki bármit csináljon, kivéve őt.
- Ne már! Legalább hadd tűzzék fel, vagy ilyesmi... begöndörítés? - próbálkozott Tina.
- Göndör? Csak azt ne! Az én hajam egyenes! - ellenkezett.
- Jó, jó. Akkor majd ülsz... - intézte el Tina.
Beléptünk a fodrászatba, és... hát... hogy is mondjam... te jó ég! Maga a hely nem volt nagy szám, normális berendezés és dizájn... na de volt valami különleges! Az egyik fal tele volt zöld növényekkel! Iszonyat jól nézett ki!

- Tina, te tényleg ilyen helyekre jársz? - döbbentem le.
- Nem mindig. Ez egy különleges hely, ide csak akkor jövök mikor nagy eseményre kell megcsinálni a hajam... mivel elég drága. De kifizetem nektek! - ajánlotta fel, de mi kapásból elutasítottuk.
- Nem kell, köszönjük! - mosolyogtam rá.
- Bonjour! - köszönt oda nekünk egy (helyes) srác és rögtön hívta a kollégáit, hogy foglalkozzanak velünk. Ismerte Tinát. Vivi továbbra is tiltakozott, úgyhogy ő leült, és figyelte, ahogy mi elkészülünk.
- Mit szeretnél? - kérdezte tőlem (franciául) a fodrászlány, miközben megmosta a hajam.
- Egyenesítést! - vágtam rá a hirtelen eszembe jutott ötletet. A lány bólintott, aztán sampont kent a hajamra. Mikor befejezte a mosást, átültetett egy tükörrel szembe, és ott kezdett bele a hajam formázásába. Nem tudom, mennyi ideig csinálta, de egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor kész lett, az eredményt örömmel díjaztam, mivel tényleg nagyon tetszett a hajam... kár, hogy csak holnapig marad meg (a hajam nagyon makacs, gyorsan "visszagöndörödik").

- Nagyon tetszik, köszönöm! - mosolyogtam a fodrászra, majd Tina felé fordultam, aki velem egy időben lett kész. A haja szuperül festett, különleges volt.

- Hűűű! - álltam meg mögötte. - Szép!
- Köszönöm! De... hol van Vivi? - nézett körbe.
- Itt! - tette fel a kezét a lány, és mi odafordultunk.
- Cinty... - sóhajtott a barátnőm. Tudtam mire gondol. - Biztos készen állsz?
- Biztos! - bólintottam határozottan.
- Miről van szó? - kapkodta a fejét Tina.
- Előbb üljünk be valahova. Kávézó? - ajánlottam fel, és a lányok helyeseltek. Pont egy kávézó a fodrászat szomszédja, úgyhogy ott telepedtünk le. Rendeltünk, aztán vártunk, közben pedig elmeséltük az "egyenes haj" történetét.
- Na, szóval mi van? - kérdezte ismét Tina.
- Cinthia legutoljára 11.-ben egyenesítette ki a haját, egy házibuli miatt. A parti után megfogadta, hogy soha többet még egyszer nem tesz ilyet. - magyarázta Vivi.
- Miért, mi történt?
- Volt egy barátom, Dani. Viktor talán már említette. - folytattam én.
- Igen, azt hiszen hallottam már ezt a nevet tőle. De nem igazán emlékszem, hogy mi történt. - rázta a fejét Tina.
- Ezt még nem meséltem neki... mondjuk nem is tervezem... - szorítottam ökölbe a kezem az asztal alatt, mivel újra eszembe jutottak a szavai... Gucci mániás liba... Nem! Most itt vagyok a lányokkal, és nem gondolok rá! - Az történt, hogy külön mentünk a házibuliba, és ő kicsit késett is. Mikor megérkezett, odajött hozzám és annyit mondott, hogy űberbéna a hajam... egész este Klaudiával volt, a röplabdás lánnyal, aztán másnap meg is csalt vele... - idéztem föl ezt a nem kellemes emléket.
- Sajnálom... az durva lehetett. - simította meg a karom Tina, miközben kihozták az italainkat. Hatalmas shake-eket rendeltünk, ínycsiklandozóak voltak. Én málnásat, Vivi vaníliásat, és Tina csokisat kapott.

Persze rögtön elkezdődött a csere-kereskedelem, mindenki belekóstolt mindegyikbe. Nekem a sajátom ízlett a legjobban, szóval jól döntöttem. Ivás közben dumáltunk, meg nevettünk is azért!
- Jöhet a vásárlás? - kérdezte Tina mikor elpusztítottuk a shake-eket.
- Persze! - helyeseltünk, és (fizetés után) már indultunk is!
- Merre? - kérdezte Tina.
- Mondjuk arra! - böktem jobbra, csak úgy találomra. Elindultunk az általam megadott irányba, és nem sokkal később elmentünk egy esküvői ruhaszalon mellett... hű! Gyönyörű ruhák voltak benn, csak álltunk a kirakat előtt, és bámultuk őket.
- A kirakatból melyik? - mutatott Tina a három hófehér ruhára.
- Az a fehér! - vágta rá Vivi komoly arccal. Tina amolyan "ezt komolyan mondta?" nézéssel meredt rám.
- Á, hagyjad. Szőke! - legyintettem.
- Hé! - háborodott fel, aztán leesett neki, hogy tulajdonképpen miért is mondtam ezt. - Huppsz... - rágta a szája szélét. - Úgy értettem, hogy a bal oldali. Az a fodros! - mutatott a neki tetsző darabra, de ekkor megcsörrent a telefonja. Gyorsan felkapta, és beleszólt.
- Szia! - köszönt mosolyogva. Tehát Tomi az... Elég közel álltunk hozzá ahhoz, hogy mindent halljunk.
- Nincs kedved elmenni valahova? - kérdezte a fiú.
- Most a lányokkal vagyok... - ellenkezett.
- Többes szám?
- Igen, Tina és Cinty. - mosolygott ránk.
- Akkor van kedved? - tért vissza az eredeti kérdésre.
- Nem hagyhatom itt a lányokat... - húzta a száját.
- Vivi! Menj! - szóltam rá kedvesen.
- Biztos? Tina? - nézett rá.
- Cintynek igaza van! - helyeselt Tina.
- Köszönöm! Rendesek vagytok! - hálálkodott. - Nem, igen, itt vagyok! - szólt újra a telefonba. - Igen, van kedvem. Hol találkozzunk?
- Hát... hol vagy most? - kérdezte tőle Tomi.
- Ööö... esküvői ruhaszalon előtt... - nyögte zavartan.
- Na, azért ott még nem tartunk! - nevetett a rapper. - Hotelszobád jó lesz?
- Persze. - válaszolta erőtlenül Vivi, aztán letette. - Még... - ismételte, majd elrohant. Most ezen kiakadt szerintem... csak nem értem, hogy miért! Tomi semmi rosszat nem mondott.
- Azért mi folytatjuk? - kérdezte reménykedve Tina.
- Persze! - vigyorogtam rá.
- Figyelj... - kezdte, miközben az utcán sétáltunk - elmondod, hogy hogyan volt ez az egész veszekedés Viktorral... nem annyira akar róla beszélni.
- Még ő nem akar róla beszélni... - forgattam a szemem, és elmeséltem Tinának, hogy mi történt.
- Jézusom... Hát igen, Viktor nagyon ritkán ideges, de mikor igen, akkor kikel magából. - mondta Tina... mintha Tomi is hasonlót említett volna...
- Én ezt értem, de akkor is! Olyan érzés... Beszéljünk másról! - kértem.
- Persze, oké. Ide bemenjünk? - mutatott egy üzletre. Bementünk, és teli szatyrokkal jöttünk ki.
- Ez jó kör volt! Egy csomó mindent találtam! - lelkesedtem az újdonsült darabjaimért. Ezután megfordultam, hogy tovább tudjunk menni, de a fordulatomat meggátolta egy test. Illetve egy ember. Teljes erővel nekilökődtem, a szatyraim pedig szétrepültek.
- Pardon! - néztem az illetőre, de az arcát látva rögtön nyelvet váltottam. - Bocs, nem láttalak... - fordultam el tőle, lehajoltam és a szatyraimat kezdtem el összeszedni.
- Várj, segítek! - hajolt le Viktor is, és együtt az összes szatyrot visszahelyeztük a karjaimra.
- Köszönöm. - néztem fel rá.
- Nincs mit. - indult tovább, de még egy pillanatra visszafordult. - Jó a hajad! - bólintott.
- Kösz... - sóhajtottam. Végérvényesen megfordult és tovább ment a hosszú utcán.
- Ez azért kedves volt tőle... - fordult felém Tina.
- Igen, tudom. Mindegy. - ráztam a fejem. - Menjünk tovább!
- Rendben. Gyere, erre! - húzott be Tina egy szép boltba. Itt is elég sokat válogattunk, de nem találtunk annyi mindent mint az előző helyen.
- Figyelj - néztem Tinára mikor kiléptünk az üzletből -, én visszamegyek a szállásra. Ne haragudj... kicsit hosszú volt ez a nap. De majd bepótoljuk a filmezést, meg a többit, ígérem!
- Persze, megértem. Hazakísérjelek? - ajánlotta fel.
- Nem kell, köszönöm. Szívesebben mennék egyedül.
- Hát jó! Szia! - köszönt el, megfordult, és elment. Még egy darabig néztem ahogy távolodik, de utána én is hazaindultam. Egészen addig, amíg bele nem botlottam valakibe.
- Szia! - köszönt oda nekem valaki (franciául). Odafordítottam a fejem ahonnan a hang jött, és Jean-t pillantottam meg. Ismét.
- Szia. Te követsz engem? - néztem rá furán.
- Nem, dehogy. Éppen erre jártam.
- Értem. Én meg épp hazafelé megyek, szóval... - próbáltam lekoptatni, mert most senkivel nincs kedvem beszélgetni.
- Látom, eléggé letört vagy. Figyelj, ha kell valaki akivel beszélhetsz, én itt vagyok! - ajánlotta fel kedvesen. Hát... végül is... Vivi Tomival van... nem lesz a szálláson senki, akivel beszélhetek. Miért ne?
- Benne vagyok! De mit csináljak a sok zacskómmal? - néztem a kezeimre, amik tele voltak szatyrokkal.
- Letesszük őket a Gucci-ban, és később felvesszük. Itt van egy utcányira. Beülhetünk egy cukrászdába, vagy ilyesmi. Az megfelel? - kérdezte. A Gucciban... és ha ott lesz Viktor? Á, biztosan nem!
- Persze! - bólintottam, és a Gucci felé indultunk, ami egy utcányira volt tőlünk. Odaértünk, letettük a cuccaimat (Viktor nem volt ott), és bementünk a közeli cukrászdába. Leültünk és rendeltünk.
- Hadd jegyezzem meg, hogy a hajad valami eszméletlen! - dicsért.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Én jobban szeretem a göndört...
- Neked az is jól áll. Amúgy, nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi történt köztetek Viktorral.
- Tényleg nem szeretném. - ráztam a fejem.
- Én azt is megértem. Beszéljünk másról. Milyen Magyarország? - váltott témát.
- Alapvetően szép, de Franciaországhoz nem fogható. - ráztam a fejem.
- És honnan a csodás nyelvtudás? - utalt a franciámra.
- Fizetős suli. Angol és francia. Elég rég óta.
- Angol? - csodálkozott.
- Igen, az még jobban is megy mint a francia.
- Várj, angolul én is beszélek egy kicsit. Figyelj. You have beautiful eyes! (Gyönyörű szemeid vannak!) - bókolt.
- Thank you! (Köszönöm!) - válaszoltam. - Tök jó az angolod! - folytattam franciául.
- Kint éltem pár évig San Francisco-ban. - adott magyarázatot.
- Mázlista! Egyszer én is szívesen eltöltenék pár évet Amerikában!
- Elég jó hely. Nagyon élveztem az ottlétet, de azért mégis csak itthon a legjobb. - hazafiaskodott.
- Talán igazad van. Nem tudom. - vontam meg a vallam. Jó pár órát beszélgettünk, nagyjából mindenről. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő. - Figyelj... már hét óra. Vissza kéne mennem a hotelba, elég fáradt vagyok.
- Rendben. Csak előbb menjünk át a boltba a cuccaidért! - emlékeztetett a Gucci-ban hagyott holmijaimra. Jean fizetett (ragaszkodott hozzá), és átmentünk a Gucci-ba. Előreengedett az ajtóban, ezért én léptem be elsőként. Az üzlet kihalt volt, csak egy eladó ácsorgott a pénztárnál. És ki volt az eladó? Persze, hogy Viktor.
Mikor meglátott, arcán reményt véltem felfedezni, gondolom azt hitte miatta mentem. De mikor Jean belépett mögöttem érzelmei megváltoztak. Csalódottság, elkeseredés, és reményvesztés. Ezeket olvastam ki szemeiből. Barna szemeiből...
- Itt vannak a szatyraid! - nyújtotta át őket Jean.
- Köszönöm. Szia... sztok! - váltottam többes számra, és kiléptem az üzletből. Alig mentem pár lépést, mire Viktor kirontott a boltból, és utánam sietett.
- Mi volt ez? - kérdezte, mikor felé fordultam.
- Csak beszélgettünk. - mondtam az igazságot.
- Persze, beszélgettetek... - forgatta a szemét, aztán elgondolkozott. - Most ezt vegyem úgy, hogy köztünk vége? - kérdezte komolyan.
- Ne vedd sehogy. Beszélgettem egy ismerőssel, aki eddig egyszer sem bántott meg. Ennyi történt.
- Jó figyelj. Ha már vele vagy, tudnod kell róla valamit... - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Ne! Ne hazudozz róla össze baromságokat! - állítottam le.
- Baromságokat? Én csak meg akarlak védeni!
- Megvédeni? Mégis mitől? - akadtam ki.
- Attól, hogy megbántsanak!
- Milyen érdekes, hogy ezt olyasvalaki mondja, aki már megtette! - vágtam hozzá.
- Hagyd már ezt! Te is bántottál már meg engem!
- Igen? Mikor? - kérdeztem, mivel én nem nagyon emlékszem ilyenre.
- Például az előbb! Annyit nem érek neked, hogy várj egy hetet! Tegnap vesztünk össze, az isten szerelmére! Te máris továbbléptél, kirittyentetted magad, új frizura, új körmök, új pasi! - mondta... a körmeimet is észrevette...
- Nem járok vele, fogd már fel! Nézd, ennek így semmi értelme! - túrtam a hajamba.
- Szakítsunk? - nézett rám.
- Ezt akarod? - kérdeztem.
- Te ezt akarod? - kérdezett vissza.
- Én...