36. Rész: Négy ütés

Sziasztok! Meghoztam a 36. részt! Komizzatok! 

"Jézusom, leragad a szemem... jó éjt..."

Reggel, mikor felébredtem már 10 óra volt. De legalább kialudtam magam. Ma van július 14. Már csak 3 nap van a szülinapomig! Úristen, de elment az idő! Gyorsan kipattantam az ágyból, mert egy percet sem akartam elpazarolni a nyaralásból. Átöltöztem valami nyári ruhába, mert ahogy kinéztem az ablakon, sivatagi éghajlatot véltem fölfedezni.

Kimentem a nappaliba, ahol Viktor ült a kanapén, és a tv-t bámulta.
- Mit csinálsz itt? - ültem le mellé.
- Mondtam tegnap, hogy beszélnem kell veled valamiről. - emlékeztetett. Tényleg! Ez kiment a fejemből!
- Miről van szó? - kérdeztem.
- Ne itt. Gyere! - ragadta meg a karom, és mielőtt észbe kaphattam volna, már a kocsijában ültünk.
- Ú, vezethetek egy kicsit? - kérdeztem izgatottan.
- Most inkább ne. - adott egyszerű választ. Hát jó...
- Merre? - érdeklődtem, bár éreztem, hogy nem kapok választ. De ezúttal kaptam.
- Egy olyan helyre, ami nagyon fontos a számomra. Egy eldugott utca Párizsban, ahova kisebb korunkban menekültünk a tesóimmal. - magyarázta, anélkül, hogy levette volna a tekintetét az útról. Nagyon furán viselkedik... remélem nincs baj...
Még utaztunk pár percig, de aztán leparkoltunk és leültünk egy padra az említett utcában. Rövid utca volt, keskeny, elhagyatott.
- Először is, tessék. - nyújtott át valamit. Egy karkötő szett volt, 4 darabbal. Feltettem őket, és nagyon tetszettek.

- Nagyon szép, köszönöm! - csókoltam meg, ő pedig rátért a tárgyra.
- Szóval... - vett egy mély levegőt - tegnap megkeresett az apám. - bökte ki.
- Mit mondott? - kérdeztem rögtön.
- Kiderült, nem csak azért jött Calais-be, hogy megtudja, mit csinálok. Amúgy az is kiderült, hogy Tinából szedte ki, de szegénynek esélye sincs az apámmal szemben. Mindegy. A másik ok, amiért felkeresett, az az, hogy... hát... khm... - próbálkozott. - Megnősül!
- Mi? - ezt nem nagyon értettem. Megnősül? Hisz már vagy 50 éves...
- Elvesz egy 20 évest... tudod, csak a szokásos. Egy öreg hapsi megismer egy fiatal lányt, de senki nem tudja, mi fogta meg a nőt benne... ez van. Összeházasodnak 22-én.
- És most szól? - esett le az állam.
- Igen, és megkért, hogy legyek a tanúja. Tudja, hogy Tomi nem vállalná el.
- És te erre mit mondtál? Mármint... legutóbb nem volt túl kedves... - emlékeztem.
- De akkor is az apám! Én... meg kell tennem. - vonta meg a vállát. Nem azért, de engem ez egy kicsit bánt. Persze, megvédett az apjával szemben, de most meg simán megbocsájt neki, és a tanúja lesz? Hát...
- De akkor is... olyanokat mondott... - húztam a számat.
- Cinty, te nem tudod, milyen az, ha valakinek van apja... - áucs... az első ütés, és nem az utolsó.
- Vágom, kösz. Mindegy. - mondtam. Úgy döntöttem, hogy ezt most lenyelem.
- Csak azt akartam mondani, hogy ő az apám, bármit tesz! És bár nagyon fáj, hogy úgy döntött újranősül, én támogatom.
- Jó, de ehhez nekem mi közöm? - értetlenkedtem.
- Csak gondoltam, jobb ha tudod. - nézett másfelé. Láttam, hogy nagyon bántja a dolog.
- Figyelj, ha akarod, elmegyek veled. - simítottam meg a karját.
- Jó. - ennyi volt a válasz. Megköszönni luxus? Második ütés... de még ezt is lenyeltem.
- Ne légy már ilyen! - próbálkoztam felvidítani. - Hé! Vehetünk nekem egy új ruhát a Gucciban! Sőt... ha már ott dolgozol, szerezhetsz nekem ruhát ingyen! - ajánlottam fel boldogan, remélve, hogy az örömöm átragad rá... hát, ez nem jött be.
- Nem fogok lopni a munkahelyemről! - ellenkezett.
- Nem kértem, hogy lopj... én csak... - magyarázkodtam, de félbeszakított.
- Minek akarsz egyáltalán eljönni? Hogy új ruhában viríthass? - gyanúsított.
- Nem! Szeretnélek támogatni!
- Nem kell. Tudok vigyázni magamra! Téged csak a ruha érdekel! - förmedt rám. Én megértem, hogy ideges, de velem attól még nem kell veszekednie.
- Ez nem igaz! - védtem magam.
- De igen! Tudod mi vagy? Megmondjam? Egy Gucci mániás liba! Az vagy! - harmadik ütés, és még mindig nem az utolsó.
- Micsoda? - döbbentem le teljesen. Mi van ezzel? Hol van az a Viktor, akit én ismerek?
- Hallottad!
- Na jó, én elmegyek! Nem hallgatlak tovább! - álltam fel, és elindultam.
- Most akkor jössz az esküvőre, vagy nem? - kiáltott utánam. Negyedik ütés... azok után, amiket mondott, még azt hiszi bárhova is megyek vele? Elszállt az agya.
Letéptem a karomról a karkötőket, felé fordultam, és egy határozott mozdulattal hozzávágtam. Ja, és mellesleg el is találtam.
Gyors léptekkel értem be a hotelba, és sértetten, mérgesen téptem fel az ajtónkat. Vivi ott ült a kanapén, Tomival.
- Látom, te nem fogadtad jól a hírt. - "köszönt" Tomi.
- Váh! - adtam ki egy elég érdekes hangot, és levágtam magam a garnitúrára.
- Mi történt? - kérdezte rögtön Vivi.
- Az öcséd nem normális! Én nem tudom milyen az, ha valakinek van apja! A köszönés kiment a divatból! Gucci mániás liba! - tomboltam.
- Most elmagyaráznád úgy, hogy mi, földi lények is megértsük? - kérte Tomi.
- Huh... - vettem egy mély levegőt, és lenyugodtam. Csak ki kellett engednem a gőzt, ami sikerült, úgyhogy most már lehet velem beszélni. - Na. Tehát. Adott egy karkötőt... illetve 4-et. Aztán elmondta, hogy mi van. Én nem nagyon értettem, hogy miért akarja támogatni az apját, erre azt mondta, hogy én nem tudhatom, milyen az ha valakinek van apja. Na kösz. Aztán felajánlottam, hogy elmegyek vele, de erre annyival reagált, hogy "jó", majd később meggyanúsított, hogy én csak azért mennék el, mert új ruhát akarok tőle, meg a nyamvadt kis Gucci-tól kunyerálni. Ellenkeztem, hisz ez nem igaz, de akkor illetett ezzel a csodálatos jelzővel: Gucci mániás liba. Kedves. Aztán... ott akartam hagyni, de még utoljára megkérdezte, hogy most akkor megyek-e az esküvőre. Na erre hozzávágtam a karkötőimet. - meséltem.
- Hú... - reagált elsőként Tomi. - Figyelj, ne haragudj rá, tudod milyen nyugodt, nem a legjobb énjét hozza ki belőle a stressz.
- Ez engem nem érdekel! Nekem nem mondjon ilyeneket! Én sose mondtam neki semmi hasonlót. Akkor sem, mikor stresszes voltam. Ez nem kifogás! - ráztam a fejem.
- Amikor én elmondtam Vivinek, úgy reagált mintha azt mondtam volna, hogy süt a nap. Konkrétan ennyi volt a válasza: Rendben.
- Te elmész? - kérdeztem Tomit.
- Igen, de csak azért, hogy megnézzem magamnak azt a lányt. - válaszolta.
- Hé! - "háborodott fel" Vivi.
- Gyere ide... - nyomott egy puszit a homlokára (Tomi Vivinek). Legalább ők jól megvannak. - És Vivi velem jön.
- Én nem tudom, mi lesz. - vontam meg a vállam.
- Na jó, lányok. - állt fel Tomi. - Én hazamegyek, megkeresem Viktort. Mit mondjak neki? - kérdezte tőlem.
- Semmit! - feleltem, de erre Tomi Vivire nézett, tőle várt választ.
- Mondd neki, hogy most egy darabig hagyja Cintyt. - válaszolta Vivi.
- Hát... ezt nem fogja betartani. - rázta a fejét a srác.
- Akkor semmit! - forgatta a szemét Vivi.
- Hát jó. Sziasztok! - köszönt el, és kiment.
- Sajnálom! - ült közelebb hozzám Vivi.
- Én is. De nem baj! Erős vagyok! - mosolyogtam rá. - Amúgy... - jutott eszembe - Tomi hogy hogy nincs kiakadva?
- Csak azért nem háborodott fel, mert tudta, hogy ez lesz. Előre látta ezt a dolgot, és már volt ideje megbarátkozni a gondolattal. - felelte Vivi.
- És anyukájuk tudja már?
- Nem. Szerintük ebbe belehalna. - rágta a szája szélét Vivi.
- Igen, lehet, hogy igazuk van. - helyeseltem.
- Figyelj, én biztos vagyok benne, hogy Viktor nem gondolta komolyan amiket mondott. Nagyon szeret, ezt te is tudod. - vigasztalt.
- Igen, tudom. De akkor is fáj, amiket mondott. Nagyon mérges vagyok rá!
- Hm... - sóhajtotta a barátnőm. - Tudom. Mitől vidulnál fel? Shopping? Medence? Nyálas film? Még nyálasabb sorozat? Válassz! - ajánlotta fel.
- Hát... vásárlás! - voksoltam.
- Rendben! Pénztárca, telefon, és mehetünk! - siettünk a szobánkba, és előszedtük ezt a két dolgot. Lementünk az utcára, és elindultunk jobbra (balra van a Gucci, azt messziről el akartuk kerülni). Dél volt, tűzött a nap, és folyt rólam a víz. Bementünk egy üzletbe (ahol volt légkondi, hála a jó égnek!) és elkezdtünk válogatni. A pólók között turkáltam, és legszívesebben az összeset felpróbáltam volna.

- Segíthetek? - lépett hozzám valaki. Megfordultam és egy kedves arccal találtam szemben magam.
- Jean! Szia! Te mindenhol ott vagy? - nevettem.
- Baj?
- Nem, kicsit sem! És igen, elkélne a segítség. Melyik? - mutattam a felakasztott pólókra.
- Egyik sem! - rázta a fejét. - Ez gagyi... gyere be a Gucci-ba, megdoblak pár ingyen darabbal. - mosolygott. Ez érdekes. Egy srác akit eddig kábé négyszer láttam, simán felajánlja, hogy szerez nekem ruhát, de a barátom akivel 2 hete járok, kiabál velem, mert erre megkérem. Szuper.
- Nem kell köszönöm, amúgy sem akarok most elmenni a Gucci-ba. - vallottam be.
- Miért? - érdeklődött.
- Összekaptunk Viktorral. - sóhajtottam.
- Mi történt? - kérdezte együtt érzően.
- Hosszú... nem akarok róla beszélni. Annyi a lényeg, hogy eléggé megbántott.
- Jó, rendben, nem faggatlak. Viszont nekem mennem kell a Gucci-ba, dolgozni, úgyhogy szia. - köszönt, majd elment. Egyáltalán mit keresett itt? Egyre furábban viselkedik...
- Cinty! - kiáltotta Vivi a próbafülkéből. Odasiettem hozzá, és megnéztem a rajta lévő összeállítást. Egy angol zászlós pólót választott (még jó, hogy Franciaországban vagyunk...), vajszínű nadrággal és farmerdzsekivel.

- Isteni! - dicsértem meg.
- Köszönöm! Te mit találtál? - kérdezte tőlem.
- Legszívesebben az egész készletet hazavinném. Úgyhogy inkább vedd meg ezeket, és menjünk! - mutattam a pénztár felé, Vivi pedig átöltözött és a kasszához indult a ruháival. Miután megvette őket (egész jó áron), kimentünk az üzletből, és tovább indultunk. Egy csomó üzletet végigjártunk, beültünk egy kávézóba, sütiztünk, aztán a szálláson megmártóztunk a medencében. Szóval a nap második része jól telt. De akkor sem tudom elfelejteni az elsőt...
Miután fürödtünk egy kicsit, Vivivel a fotelban helyeztük el magunkat. Ő borzalmas tuc-tuc zenéket hallgatott fülhallgatóval, és pedig filmeket néztem. Éjfél felé viszont inkább úgy döntöttünk, hogy nem ártana aludni.