39. Rész: Jean titka

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn tettem fel ezt a részt, de most értem haza. Nem baj, itt van, remélem tetszeni fog! *Bia*

"Mivel tényleg egy elég hosszú napot tudtam magam mögött, nagyjából fél perc alatt bealudtam."

Reggel kissé vegyes érzésekkel nyitottam ki a szemem. Egyrészt: holnap leszek 18! Másrészt viszont: Viktor megbántott, szakítottunk... vá! Na és akkor ott van még Jean... aki meg sem próbálja leplezni, hogy érez irántam valamit. Istenem... ezt nem tudom egyedül megoldani! Vivi!
Kimentem a nappaliba, ahol barátnőm a kanapén ülve nyomkodta a laptopját.
- Mennyi az idő? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam mellé.
- 10 óra... rengeteget aludtál! Mondtam, hogy szükséged van rá!
- Igen, jól is esett. Szerinted mit csináljak Jean-al? Mármint... kedvel, azt észre vettem. És kedves, meg minden... - gondolkoztam.
- Cinthia, most kétségbe vagy esve Viktor miatt, és csak azért keresel menedéket Jean-nál. Ezt most felejtsd el! Inkább idehívom Tomit, kérdezzük meg, mit tud erről a tagról. - kapta fel az asztalról a telefonját.
Tomi pár perccel a hívás után megérdekezett, és ő is lehuppant mellénk.
- Mi a történés? - kérdezte.
- Beszéltél Viktorral? - néztem rá.
- Igen - adott egyenes választ, ezzel azt is kifejezve, hogy nem fogja elmondani, hogy mit mondott.
- De azt elmondtad neki, amit én mondtam? - kérdeztem félve.
- Cinthia. Nekem nem célom, hogy kavarjak, ez a ti ügyetek. Én nem mondok senkinek semmit, oldjátok meg - nyugtatott. Ez így korrekt.
- Mit tudsz Jean-ról? - tért a lényegre Vivi.
- Szemét. A vevőkkel, kollégákkal, mindenkivel - vonta meg a vállát.
- Viktor is ezt próbálta tegnap elmagyarázni - legyintettem.
- De akkor minek barátkozik vele? - kérdezte Vivi.
- Viktor nem barátkozik vele. Együtt dolgoznak, nem akar rossz kapcsolatot ápolni a kollégáival. Ennyi. - felelte Tomi. - Amúgy... pont tegnap tudtam meg egy elég érdekes dolgot róla.
- Mit? - faggattuk egyszerre.
- Tegnap mikor hazafelé mentem tőletek, benéztem a boltba, hátha Viktor ott van. Nem volt ott, viszont egy kollégája igen. Ő nagyon jó fej, elkezdtem vele dumálni... és megtudtam, hogy Jean most éppen jár valakivel... - mondta.
- Mi? Mégis kivel? - döbbentem le totálisan.
- Ez nagyon nem fog tetszeni... - kezdte, de a kopogás félbeszakította.
- Kinyitom, de erre azért kíváncsi leszek! - mutattam Tomira. Kinyitottam az ajtót, és egy elég érdekes személy állt előttem. Köszönés nélkül belevágott a közepébe.
- Na akkor most ki az út széli csitri? Ki töltötte a tegnap délutánt az ÉN barátommal? Ki ölelgette, és sírt az ÉN barátomnak? Ki volt az? Csak nem te? - szegezte nekem a kérdéseit szikrákat szóró szemekkel.
- Te miről besz...? - és akkor leesett. Lesett, hogy kivel jár éppen Jean. Colette-el... aki mellesleg épp az ajtómban engem szid...
- Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy te voltál! Láttam! Ezzel a két nyálkás bogyóval láttam! - mutatott a szemeire.
- Colette. Őszinte leszek veled, nem mintha eddig nem lettem volna az. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy Jean veled jár. Ha tudtam volna, hozzá se szólok. Amúgy meg mindegy, mivel köztünk semmi nem történt, se egy ártatlan puszi vagy ilyesmi, semmit. Beszélgettünk, aztán mivel kiakadtam, megölelt. De megígérhetem neked, hogy ez többé soha nem fog előfordulni. - magyaráztam a lánynak. Látszott rajta, hogy hisz nekem.
- Elhiszem - bólintott. - De ettől még a kapcsolatunk nem lesz jobb! - emlékeztetett. Van, ami sosem változik... nem baj, ez így van rendjén. Colette köszönés nélkül távozott, én pedig bevágtam az ajtót, és ledőltem a kanapéra.
- Hülye állat... - minősítettem Jean-t.
- Én mondtam! - szólt Tomi.
- Jó, tudom. Tudjátok mit? Megyek, és megmondom neki a magamét! Velem ne játsszon! - pattantam fel. - Sziasztok! - intettem nekik, és már le is siettem. A boltig konkrétan rohantam, ezért még mielőtt beléptem volna, kicsit kifújtam magam. Beléptem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs az üzletben Jean-on kívül (pont akkor csak ő volt bent... mázlim van!), nekirontottam.
- Te mégis mit képzelsz magadról? Hogy jössz te ahhoz, hogy miközben nekem barátom, neked meg barátnőd van, megpróbálsz elcsábítani? Nagyon ügyes vagy, mit ne mondjak! Szépen kedveskedtél, követtél, ott voltál, mikor más nem. Így elég egyszerű, mit ne mondjak. Tökéletesen összeilletek Colette-el! Kétszínű barmok! - fordultam ki magamból. Mert ha belegondolok, ő is közrejátszott a Viktorral való szakításban. - Mit gondoltál, nem fogok rájönni? Ennyire hülyének nézel?
- Cinthia, állj le! Figyelj, beszéljük meg... - próbálkozott, de én arra nem voltam vevő.
- Mit beszéljünk meg? Hogy mennyire naiv voltam, amiért képes voltam bedőlni neked? Vagy, hogy te miért akartál tőlem bármit is, mikor barátnőd van? Egyszerűen nem értem...! - tettem fel a kérdéseket.
- Ha mindenképp tudni akarod... a tested olyan... - kezdte, de rácsaptam a szájára.
- Hímsoviniszta! Kihasználtál! Jézusom... - túrtam a hajamba. - Néha még el is hiszem, hogy ilyen barmok mint te, nem is léteznek, csak én hiszem azt! De aztán kiderül, hogy mégis! És elég sok van belőletek! Colette, Dani, Geri, Klaudia... - soroltam. - És már te is! - vágtam hozzá. Kezdtem azt érezni, hogy igazán nem is Jean-al van bajom (persze vele is), hanem inkább mindenkivel.
- Engem fel se sorolsz? - állt meg valaki mögöttem. Nem akartam, de muszáj volt megfordulnom. Viktorral találtam szemben magam, és hirtelen eszembe jutottak a szavai, amiket hozzám vágott, amiket mondott.
- Te is hagyjál! - löktem meg gyengén mellkasát, amitől félreállt, utat engedve nekem.
- Úgyhogy Jean - fordultam vissza -, egy jó tanács. Ha a lánynak van barátja, akkor inkább hagyd békén. Ha csak nem akarod, hogy a te lelkeden száradjon a szakításuk. - pillantottam Viktorra, majd kiléptem a boltból, és túlfűtötten sétáltam tovább. Elegem van mindenből! Jean-ból, Viktorból, Colette-ből... ez az egész nyaralás nem ér semmit! Eleve semmi nem úgy történt, ahogy elterveztük, és ha már az egész vakáció felborult, még így, felborultan sem sikerül. Persze Vivinek könnyű, jól kijön a fiúkkal. Én meg persze mindig elcseszem. Illetve ők cseszik el! Holnap hivatalosan is elérem a felnőtt kort, erre itt szenvedek egy idegen városban, elcseszetten. Szuper! Leültem egy padra, előkaptam a telefonom, és felhívtam Esztert. Akkor ő volt az egyetlen, akivel volt erőm beszélgetni.
- Szia Cinty! Mi a helyzet? - szólt bele.
- Hát... - kezdtem mesélni a "szerelmi tragédiámat". Elregéltem mindent, ami azóta történt, hogy legutóbb beszéltünk. Ami egy elég hosszú mese, úgyhogy nem tudom, Eszternek hogy volt türelme végighallgatni. De megtette, szóval örök hálám.
- Nagyon sajnálom, Cinty! - szólt újra, mikor befejeztem. Mindenki ezt mondja...
- Túlélem - legyintettem, mintha látná.
- De ne keseredj, hiszen holnap leszel 18! - sipította a telefonba. Izgatottabb mint én, komolyan mondom!
- Igen, tudom. De pont olyan érzésem van, mint tavaly ilyenkor. Ez is csak egy születésnap.
- De ez más lesz, hidd el! Most leszel nagykorú! Nem izgi? - lelkesedett. Mivel nem kapok külön felvonulást, vagy ilyesmit, és annyira nem vagyok bezsongva. 18 leszek. Örülök neki, meg minden, de azért nem fogok sikítozva tapsikolni. Furán néznének rám a párizsiak.
- De, persze! Nagyon izgi! - mondtam mérhetetlen mennyiségű cinizmussal a hangomban.
- Pedig 10 évvel ezelőtt úgy rohangáltál fel alá a lakásban, mikor szülinapod volt, mint a mérgezett egér! Nem lehetett leállítani! - nosztalgiázott.
- Jó, 8 éves voltam! Mit vártál tőlem? Akkoriban a legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam megjegyezni a 4-es szorzótáblát. Most meg... á, inkább el se sorolom a problémáimat. - ráztam a fejem. Hiszen van pár... de nem fogok szomorkodni! Eldöntöttem! Élvezni fogok minden itt töltött percet! Hiszen ezért jöttem, vagy nem? - Figyelj, szerintem én most vissza megyek a szállásra, úgyhogy leteszem. De nagyon köszönöm, hogy meghallgattál! Már ettől jobban érzem magam egy picit!
- Semmiség! De akkor holnap még felhívlak! Szia! - tette le. Én meg úgy tettem, ahogy mondtam, tehát visszamentem a szállásra. És csak akkor vettem észre, hogy a hajam makacsságához híven újra hullámos. Kár, mivel tényleg tetszett nekem az egyenes... de persze ez is szép!
Felértem a hotelszoba ajtónk elé, ami előtt megállva elgondolkodtam, hogy vajon Viviék most mit csinálhatnak éppen. Semmit nem akarok megzavarni, talán jobb, ha nem megyek be. Inkább visszafordultam, és egy kis liftezés után újra a szabad levegőn voltam. Megindultam egy irányba, és csak kavarogtam az emberáradat között. Párizs éppen tömve volt, az emberek csak úgy hömpölyögtek az utcán, engem is magukkal sodorva, hisz én csak sétálgattam, céltalanul. Miközben elment mellettem egy idős házaspár (nagyon édesek voltak), eszembe jutott, hogy várost nézni még nem is voltunk! Már több mint 2 hete itt punnyadunk ebben a gyönyörű városban (jó, pár napot eltöltöttünk Calais-ben), és eddig egy nevezetességet láttam: az Eiffel-tornyot. Jó, meg a Diadalívet, de azt csak úgy futólag, nem nagyon volt időm szemügyre venni. A fiúk lefoglaltak minket (ez talán nem is olyan nagy baj) ezért eszünkbe se jutott a Louvre, vagy a Notre-Dame. És megkockáztatom, hogy ha eddig nem törtük magunkat, hogy elmenjünk, akkor ezután se fogjuk. Talán... meglátjuk!
Egy idő után eltűntek az emberek, és én megláttam, hogy pontosan hol is vagyok. Egy kis utca közepén álltam, most már egyedül. Elhagyatott, szűk utca volt, azért nem járt arra felé senki. Aztán hirtelen nevetést hallottam. Ismerős nevetést... Tina! Füleltem, és hamarosan világossá vált számomra, hogy nincsen egyedül. Körbefordultam, és megpillantottam őket nem messze tőlem. Krisztiánnal volt!
- Sziasztok! - kiáltottam oda nekik, mire felém kapták a fejüket.
- Cinthia! - jöttek oda hozzám.
- Rég láttalak! Mi a helyzet Viktorral? - faggatózott a cukrász, franciául.
- Hosszú mese... - legyintettem, hátha ejtjük a témát. De nem, miért is tennénk? Az én magánéletem kivesézése mindennél fontosabb! Igen, én is arra vágyom, hogy minnél több ember tudjon róla Párizsban! De persze megértem Krisztiánt, amiért kíváncsi, hisz az egyik barátjáról van szó. - Hát jó. Címszavakban elmondom a rövidített változatot. Viktor ideges volt, olyanokat vágott a fejemhez, amik eléggé megbántottak, és én is olyasmit kértem tőle, amit akkor nem kellett volna. Másnap megpróbált bocsánatot kérni, de nem tágítottam, mert tényleg nagyon fájtak a szavai. Aznap csajos napot tartottunk, Viktorral is összefutottunk, aztán hazafelé Jean-al is összetalálkoztam, és estig vele voltam. Kiderült, hogy ez nagy hiba volt, hiszen barátnője van. Illetve, azt hiszem, hogy már csak volt. Aztán szakítottunk. Ez volt tegnap este. - hadartam.
- Mi? - döbbent le Tina, aki a sztori második részéről még nem tudott. - Szakítottatok?
- Igen...
- Úgy sajnálom! - simította meg a karom a lány. Miért mondja ezt mindenki? Sajnálják... én is, de mondjuk egy tanács jobban jönne!
- Figyelj, ha bármikor szükséged van valami finom sütire, én itt vagyok! - ajánlotta fel Krisztián.
- Köszönöm. Mondjuk most jól esne egy, de nem akarom még jobban megzavarni a randitokat!
- Viccelsz? Ha te nem vagy, most nem lenne randink! Gyere, itt van pár utcányira a bolt! - invitált a sütis, és barátnője is bólogatott.
- Hát, ha ragaszkodtok hozzá! - adtam meg magam. És Krisztiánnak igaza volt, tényleg pikk-pakk ott voltunk az üzletében, ahol fel volt sorakozva pár muffin.

Mindhárman vettünk egyet, és ahogy beleharaptunk, egyszerre nyögtünk fel, úgy hogy: "mmmm...", mivel tényleg állati finom volt. Miután mind a 8-at eltakarítottunk, még beszélgettünk egy kicsit, de mivel az idő eléggé elszaladt, és azon kaptam magam, hogy 8 óra, inkább még egyszer bocsánatot kértem, amiért megzavartam őket, és visszasiettem a szállásra. Tomi éppen akkor ment, úgyhogy pont találkoztam vele, köszöntünk egymásnak, ő lement a lifttel, én pedig be, a lakásba. Vivi a kanapén ült és gépezett (már megint...), én meg lehuppantam mellé és sorozatokat néztem (már megint...). Fél 11 felé mindketten bedőltünk az ágyba.