28. Rész: Háborgó mélység

Itt a 28. rész! Jó olvasást! *Bia*

"- Cinthiát megcsípte egy medúza... - hallottam a vonal túlsó végéről."

- Úristen! Hol vagytok? - kérdeztem azonnal. Viktor megmondta a címet, és mi Tomival futva tettük meg az utat. Idegesen léptem oda a váróban ülő Viktorhoz.
- Hol van? - támadtam le azonnal.
- Még benn a dokinál. Már jó ideje... Gyertek üljetek le. - húzott oda két széket. - Úgy volt, hogy benn voltunk a vízben, mikor egyszer csak bele nyílalt a lábába a fájdalom, alig bírta kinyögni, hogy mi baja. Azt makogta, hogy már csípte meg medúza, és ez is biztos olyan. Én nekem még soha nem volt dolgom ilyen csípésekkel, szóval megfogtam az ájulás szélén lévő Cinthiát, és idehoztam. Beadtam a dokinak, és azóta próbáltalak elérni titeket. - hadarta. Jézusom... remélem nem lesz komoly baja. Igen, tényleg csípte már meg medúza, annál jelen voltam. Nagyon gyorsan orvoshoz fordultunk, így nem lett baj. Remélem ez most is így lesz.
Kinyílt az egyik ajtó, és egy orvos lépett ki rajta, aki egyenesen felénk tartott.
- Önök a hozzátartozók? - kérdezte tőlünk (franciául).
- Barát! - szólt Viktor.
- Barátnő! - ez voltam én.
- Hát... barát testvére. - bökte ki Tomi.
- Értem. Nos. A hölgynek semmi komolyabb baja nem esett. - mondta, és nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. De ahogy láttam Viktor és Tomi is megkönnyebbültek. - Nagyon jól tette, hogy ilyen gyorsan behozta. - fordult Viktorhoz. - Az ilyen medúza csípéseknél a kulcs a gyorsaság. Bejönnek hozzá? - na erre egyszerre hárman pattantunk fel. Bementünk az orvosi szobába, Cinthia ott feküdt az ágyon, és látszólag semmi baja nem volt.
- Sziasztok! - köszöntött vidáman.
- Jól vagy? - kérdeztem félve.
- Az orvos nem mondta? Kutya bajom! Annyit mondott, hogy ha lehet, akkor ma már ne menjek vízbe. De jól vagyok, semmim nem fáj. Hála Viktornak. - mosolygott rá a fiúra.
- Semmiség! - legyintett. Nagyon úgy tűnt, hogy Cintynek tényleg semmi baja, és ez nagyon megnyugtatott minket. Az orvos pedig kiengedte, de megígértette vele, ha valami baj van, keresse fel.
Visszamentünk a szállásra, és Cinty lefeküdt pár órára, mert azt mondta, a medúza leszívta az energiáját. Viktor elment egy étterembe, hogy hozzon kaját, mert nagyon éhes volt. 2 óra volt, ezért most már nem mentünk le a partra, mert ilyenkor a legerősebb az UV sugárzás, és leégni nem szeretnénk. Úgyhogy beültünk Tomival a nappaliba, ő tv-zett, én pedig az iPad-jét nyomogattam.

Cinthia szemszöge:

Feküdtem az ágyamban és nem tudtam elaludni. Egyszerűen nem voltam képes lehunyni a szemem, a fejem tele volt gondolatokkal. Eszterről, a szülinapomról, Párizsról, a tengerről, Colette-ről, Tináról, és még sok másról. De legfőképpen egy dologról: Viktorról. Megfordult a fejemben, hogy talán... én... talán... szeretem! És nem értem, hisz alig ismerem, és mégis olyan, mintha egész életemben tudtam volna, ki ő. Minden kis apróságával, és a nagy dolgokkal együtt szeretem őt. A hangját, a szemét, a stílusát, a kedvességét, a szavait, és mindent. És ez nagy baj. Illetve... ez addig baj, amíg ő nem ugyanígy érez. Ami persze lehetetlen, ő pasi, azok nem szoktak csak úgy 9 nap után szeretni egy lányt... Szerettem volna elűzni a gondolataimat, ezért elővettem egy könyvet, és elkezdtem olvasni. Persze nem sikerült, úgyhogy felfogtam a hajam olyan "pont nem érdekel" stílusban, és inkább kisurrantam a házból (Viviék épp egy videót néztek a tableten, nem figyeltek fel az ajtónyitódásra), és sétálgatva gondolkoztam. A könyvem is velem volt, hátha megjön a kedvem hozzá, de inkább csak fogtam. A tájat kémleltem napszemüvegben, és folyamatosan gondolkoztam. Aztán egy sziklás rész közelében megálltam, és a hullámokat figyeltem.

Kezdett elegem lenni a gondolkozásból, és épp vissza indultam, mikor valaki megszólított.
- Cinthia! - kiáltotta Viktor messziről, mire odafordultam. Kezeiben zsacskót cipelt, gondolom abban volt az ebéd. - Mit csinálsz itt? Nem úgy volt, hogy alszol? - kérdezte, mikor odaért hozzám.
- De, de... csak nem tudtam aludni. - feleltem, ami részben igaz is volt.
- Ja jó, értem. De... mit csinálsz itt? - kérdezte újra, mivel csak az egyik kérdésre válaszoltam.
- Nem akartam Viviéket zavarni, olyan jól elvannak. - füllentettem. Viktor furán nézett rám, nem nagyon akart hinni nekem, de aztán rám hagyta. - Mit vettél? - próbáltam elterelni a témát.
- Húst, tésztát, szószokat... kaját!
- Értem. Akkor... menj, majd én is megyek.
- Biztos? Ne maradjak itt?
- Nem, nem kell, menj csak. Jól vagyok! - próbálkoztam, de Viktor tudta, hogy ez nem igaz.
- Mi a baj? - tette le a szatyrot, és leült a földre, én pedig mellé.
- Hallottam valamit, mikor kiszöktem a házból. Egy darabot Viviék beszélgetéséből. Korábban hazamentek? - néztem rá. Viktor felsóhajtott, és tekintetét a vízre helyezte.
- Apám. - csak ennyit mondott. Utána pár percig csöndben ültünk, de aztán folytatta. - Ha megtudja, hogy lejöttünk ide, kitiltat minket a klubból. Egyszer már majdnem megtette. Ebbe Tomi konkrétan belehalna. Én még talán túlélném, hisz el tudnám foglalni magam, ott a Gucci. De Tomi... neki nincs igazi állása. Tina pedig amilyen önzetlen, ezek után nem akarna ő se fellépni. És miután elvette tőlünk amit legjobban szeretünk, utána megkeserítené az életünket, ebben biztos vagyok. Ezt nem tehetem meg a testvéreimmel. Nem lehetek önző. Tomi már eldöntötte, holnap hazamegy, én viszont még vacillálok. Előbb meg akartalak kérdezni.
- Ha Tomi holnap hazamegy, az a leglogikusabb, ha te is vele mész. - mondtam, pedig nem akartam, hogy visszamenjenek Párizsba. De el kell fogadnom, hogy nem tehetik meg, hogy itt maradnak.
- Jó. Akkor holnap hazamegyünk. - egyezett bele, és ezután kis hallgatás következett, majd úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a házhoz. Az úton sétálva beszélgettünk.
- Láttam egy sportpályát... esetleg megnézhetnénk.
- Megnézni? Mit sportolsz? - érdeklődött.
- Vivi járt teniszezni, és néha én is elmentem egy-egy órára.
- Tenisz? 5 éve teniszezem.
- Ezt vegyem kihívásnak? - nevettem fel.
- Veheted annak is... - mosolygott, és mire észbe kaptam, már a pályán voltunk. Előtte letettük a kaját a szálláson, átöltöztünk valami sportosba, és kibéreltünk egy pályát, meg ütőket és labdát.
Majdnem 3 órán keresztül játszottunk, és közben egy csomót nevettünk. Amúgy végül én nyertem (majdnem biztos, hogy Viktor hagyott nyerni), szóval elégedett voltam a teljesítményemmel.
6-kor Viviék lementek a partra, mert már fájt a fejük a képernyő bámulásától. Én pedig bementem a szobánkba, és most már tényleg ledőltem aludni.
Pár óra alvás után azonban felébredtem. Ránéztem az órára. Hajnali 1 óra volt, és Vivi ott feküdt mellettem, mélyen alva. Próbáltam visszaaludni, de negyed óra után inkább kimentem a nappaliba, egy filmmel. Betettem a lejátszóba a Háborgó mélységet (szeretem a horrort), és elindultak a film elején lévő reklámok. Miközben azokat néztem, csak akkor vettem észre, hogy fázom. Körülnéztem, és láttam, hogy a terasz ajtaja nyitva van. Megállítottam a filmet (illetve a reklámokat), és kimentem a hűvös nyári estébe. Viktor az egyik széken ült, és a vizet kémlelte, én meg leültem vele szemben.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
- Nem tudok aludni.
- Én se... - suttogtam.
- Te is a vizet jöttél bámulni? - érdeklődött.
- Nem, én elindítottam egy filmet. - mondtam, mire Viktor felkapta a fejét.
- Milyen filmet? - csillant fel a szeme.
- Háborgó mélység.
- Amikor mutánsok lesznek a cápák?
- Igen, az az. - bólintottam.
- Na akkor jövök, megnézem veled. - állt fel, és bementünk. Leültem a kanapéra, ő pedig sorosan mellettem helyezte el magát. Átkarolta a vállam, és feltette a lábát az asztalra. Elindítottam a filmet, a reklámnak vége lett, és kezdődhetett az igazi film. Csendben néztük, egyikőnk sem szólt egy szót se. Aztán beindult a film, megvolt az első harapás, az első vértócsa, és akkor nem bírtam tovább, odabújtam Viktorhoz, aki ezután két kezével fogott. Ráhajtottam a fejem a mellkasára, és onnan néztem tovább a jelenetet. Mikor félelmetes volt a film, Viktor vállába temettem az arcom, de egyébként egész jól bírtam. Viktor néha a hajamat simogatta, de volt, hogy egyszerűen csak megpuszilta a homlokom. Hajnali háromkor vége lett a filmnek.
- Na én lefekszem! - ásítottam, és megcsókoltam Viktort. - Köszönöm. - suttogtam.
- Nincs mit. Jó éjt. - köszönt el, én pedig bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyba, és már aludtam is.