22. Rész: Misu

Éééééés... 22. rész! Remélem tetszik, ha igen, komizzatok! *Bia*

"- Mi van benne? - kérdeztem, de abban a pillanatban halk vakkantást hallottam..."

Hátranyúltam, hogy belenézzek a zsacskóba. Úristen!

Egy baromi édes kiskutyus volt az. Ha jól láttam akkor egy yorkshire terrier.
- De édes! - vettem az ölembe a szőrmókot.
- Tina mindig is akart egy kutyát. És most végre kaphat is egyet. Nagyon fog neki örülni. - simogatta a kiskutyát.
Hátratettük az állatkát, és indultunk vissza, Párizsba. A városban leparkoltuk az autót, és a Début-be indultunk.
- Mit csináltok itt? - kérdezte Tina, mikor meglátott minket. Szegény, ennyire maga alatt van, és még így is dolgozik. Itt is, meg a klubban is. Csodálom.
- Hoztunk neked valamit. - nyújtotta át Viktor a szatyrot.
- Dior? Nem kellett volna! - mosolygott, aztán belenézett a zacskóba, de ijedtében elejtette, a szőrpamacs meg kiugrott belőle. - Jézusom! Köszönöm! - ugrott Viktor nyakába. A kis ugri-bugri meg csak vakkantgatott mellettük. Tina felvette, és megvakargatta a fülét.
- A legjobb huginak! Megérdemled! - mondta Viktor.
- Annyira köszönöm! - hálálkodott.
- Mi lesz a neve? - érdeklődtem.
- Hát... az attól függ. Kisfiú vagy kislány?
- Lány. - felelte Viktor.
- Akkor... Misu. - mosolygott Tina. Viktor is vigyorgott, ő értette ennek a jelentését. Én már kevésbé.
- Miért? - kérdeztem.
- Misu, úgy mint a Michelle becézete. Anyukánk neve. Vész Michelle. - Tina ezt válaszolta. Akkor ezt most nem értem. Anyukájuk is Vész?
- Anyukátok hogy lehet Vész?
- Már születésünkkor anyukánk nevét kaptuk, mivel Magyarországon éltünk, és apukánk neve nagyon francia. – magyarázta Viktor. Értem. Tina még pár percig csak újdonsült háziállatát köszöngette, de aztán Viktorral meg a kutyával inkább eljöttünk, hogy hazavigyük a kis mamlaszt. Benyitottunk a bejárati ajtón, nem volt zárva, mivel Tomi otthon volt. De mikor beléptünk nem csak a rappert, hanem dühöngő barátnőjét is ott találtuk. Vivi a nappaliban állt, és az érkezésünkre abbahagyta a mondanivalóját. Arca vörös volt, kezei csípőjén pihentek, szemeit összehúzta, és úgy nézett felém.
- Ez mit keres itt? – kérdezte ”kedvesen”
- Ez – hangsúlyozta ki a szót Viktor – velem van. Ő a ”nem kényezteti el Eszter, és nem üldözi el a pasikat” fajta barátnőm. – nézett Vivire gúnyosan. És abban a pillanatban Vivi megtört. Elvesztette dühös énjét, amit az összetört váltott fel. Lerogyott a földre, és könnyek között magyarázkodott.
- Én nem… nem akartam… anyuék… ők nem… Eszter téged… igen… - dadogta. Tomi rögtön odaült mellé, és a haját kezdte simogatni, miközben ő tovább beszélt, kissé érthetőbben. – Szóval – vett nagy levegőt – Niki – aki a nővére – ma reggel felhívott, hogy megkérdezze mi van velem. És akkor döbbentem rá, hogy anyuék engem még nem is hívtak fel. Téged Eszter már a második napon. Akkor nagyon dühös voltam, és valakin le kellett vezetnem a mérgem. És te pont ott voltál, igaz, először próbáltam türtőztetni magam, de nem sikerült. Úgy sajnálom! Én nem akartalak megbántani! Egy dolgot gondoltam komolyan az egészből: hülyeségen sértődtél meg. De ahogy látom, ezt már te is beláttad. – mosolyodott el. – Eszter nem kényeztet el, ez való igaz, csak szerettem volna azzal áltatni magam, hogy az a normális, hogy az én szüleim engem nem kerestek, és az a túl sok, hogy téged viszont igen. Ez persze nem így van. Annak, hogy Dani megcsalt egy oka van: barom. És szerintem neked fogalmad sincs arról, mi az, hogy valaki sajnáltatja magát. Mivel te még soha nem csináltad. Az egyik legtisztább lelkű, legsegítőkészebb ember vagy akit ismerek. Nem is érdemellek meg. – fakadt ki teljesen. Hiszek neki. Hiszem, hogy nem akart megbántani, és meg is értem, hogy ennek ellenére miért tette. Vivi szülei valóban nem igazi mintaszülők. Elgondolkoztam a hallottakon, majd odaültem mellé, és ezt válaszoltam:
- Csak egy dolgot mondok: kuptensnáv! – Vivi felnevetett és átölelt, a fiúk viszont kérdőn néztek össze. Elmagyaráztam nekik. – Ez egy szó, amit még általánosban találtunk ki. Az emberek mindig azt mondják, hogy ”erre nincsenek szavak”, vagy ”nem tudok mit mondani”. Ezért mi kitaláltunk egy szót, ami nálunk annyit jelent, hogy ”nem jutunk szóhoz”. Kuptensnáv! – ismételtem. A srácok még mindig furán méregettek minket, nem nagyon értették ennek az értelmét, de beletörődtek eme apró furcsaságunkba. Ezután a kiskutyus is megszólalt a zacskó mélyéről, melyre Vivi is felfigyelt, hisz ő nem tudott a kutya érkezéséről. Tomi elmondta neki, hogy miért vették, és hogy kinek. Vivi teljesen belelkesedett, nagyon jó ötletnek találta az állatkát Tinának.
- És mi lett a neve? – kérdezte, mire Tomi is kérdőn nézett, ezt ő sem tudta még.
- Misu. Anyu után. – húzta széles mosolyra a száját Viktor, és Tomi is hasonlóan tett. Ha jól veszem ki a hármuk viselkedését (Tináét, Viktorét és Tomiét), akkor nagyon szeretik az anyukájukat. Amit persze teljesen megértek, mindenki szereti a szüleit, de akkor miért nem vele vannak? Az apjuk nagyon kemény ember lehet, ha így engedelmeskednek neki, zokszó nélkül. Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom ismerni.
2 óra volt, a fiúknak próbára kell menniük, szóval haza (a hotelba) kísértek minket. Odafelé eszembe jutott Tina. Hogy lett hirtelen olyan összetört lányból ilyen erős?
- Fiúk – szólaltam meg -, hogy lehet az, hogy Tina ilyen jól van? Nem rég még nagyon kivolt.
- Tényleg! Elfelejtettem mondani! Krisztián nagyon felbátorodott a biztatásotokra, és most úgy néz ki, hogy Tinával jár. De Tina nem valami lotyó, aki hetente vált pasikat, ha az egyik otthagyta, jöhet a másik. Ő most tényleg megkedvelte Krisztiánt, és nagyon tetszett neki, hogy olyan megértő és rendes volt vele. Krisztián pedig úgy véli, örök hálával tartozik nektek. – felelte Tomi. Jaj de jó! Ennek nagyon örülök! De várjunk csak…
- Akkor minek kellet a kutya, ha már jobban van? – értetlenkedtem.
- A kutyát még aznap örökbe fogadtuk neki a neten, mikor Geri itt járt. Most már jobban érzi magát, az igaz, de tényleg akart mindig egy kutyát. Úgyhogy így is, úgy is odaadtuk neki. – világosított fel Viktor. Ekkor már a hotel előtt voltunk, szóval elköszöntünk tőlük (hosszú csókokkal), és felmentünk a szobánkba. Pakolásztunk (elég nagy kupi volt), meg kajáltunk, aztán eszembe jutott valami, amiről eddig megfeledkeztünk.
- Te Vivi! Valamit nagyon elfelejtettünk! Calais! – ami egy francia tengerparti város – Oda kell mennünk 9.-én! Le van foglalva a szoba, és 13.-én kéne csak visszajönnünk.
- Jó. És? - nézett rám úgy, mint ha arról beszélnék, hogy az ég kék.
- Mi lesz a fiúkkal? Mármint... Mi elmegyünk a tengerpartra, őket meg itt hagyjuk? Hogy néz már az ki? Viszont csak két szoba van lefoglalva! - nyavalyogtam.
- Ne szenvedj már! A szobákban francia ágy van, szóval az egyik szoba a miénk, a másik meg az övék. Ilyen egyszerű. Lehívjuk őket is, és ennyi! - oldta meg a problémát.
- Igazad van. - könnyebbültem meg. - De... mi van ha nem akarnak jönni? - tettem fel az újabb kérdést.
- Akkor azt mondják, hogy bocs, de mi inkább itt maradunk, 13.-án találkozunk, sziasztok! - adott egyértelmű választ az elég hülye kérdésemre.
- Rendben. Amúgy... mi lenne ha ma egy másik diszkóba mennénk? - váltottam témát. - Úgyse mondtuk, hogy ma megnézzük Tomiékat. Ki kéne próbálnunk egy másik helyet is. Csak úgy poénból!
- Én benne vagyok. Akkor készüljünk el, és keressünk valami helyet! - adta ki az utasításokat. Elkészültünk, és 8-kor már a hotel előtt voltunk. - És most? Merre?
- Hát... mondjuk erre! - mutattam balra, így hát elindultunk arra. Mivel nyár van, még nem volt sötét, épp hogy elindult a nap lefelé, szóval elég világos volt. Egy csomó hely mellett elmentünk, de kábé az összesből pia szag áramlott ki, és oda nem kívántunk bemenni. Már jó ideje bolyongtunk, mikor egy hatalmas ajtó mellett eljőve megütötte a fülünket Calvin Harris - We'll be coming back című száma. Ez Vivi egyik kedvence, én kifejezetten utálom, féltem, be fog oda rángatni.
- Kérlek! - könyörgött. - 1 hete csak Eiffel-Pop-ot hallgatunk! Lécci!!
- Hát... jó. - adtam meg magam. - De ha leadják Skrillex-től a My name  is Skrillex-t, esküszöm itt hagylak! - fenyegetőztem, de ekkor már nem figyelt, mert épp próbált bejutni. Utána mentem, és nem sokkal később végre benn voltunk. Én leültem egy asztalhoz, és rendeltem magamnak meg Vivinek inni, miközben ő a tánctérre sietett. Éppen kezdődött valami új borzalom, amit szintén nagyon szeret, ő élvezte az ottlétünket. Én már kevésbé. Csak ültem ott, a fotelban, és vártam, hogy megunja. De ez nem történt meg, ő pattogott fáradhatatlanul. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy srác leül velem szembe, az asztal másik oldalára. Szőke, kék szemű, helyes srác volt, kábé velem egyidős. Két pohár volt nála, szemmel láthatóan valami alkoholos cucc.
- Neked hoztam. - nyújtotta oda az egyiket. Természetesen franciául beszélt.
- Kösz, de én nem iszom alkoholt. - utasítottam vissza.
- Á, értem. Jókislány! - mosolyodott el, és letette az italokat. Ő sem ivott. - Hogy hívnak? - kérdezte. Mit akar ez?
- Cinthia.
- Akkor gondolom nem idevalósi vagy. Én Jean vagyok.
- Nem. Magyar vagyok. Csak nyaralok.
- Értem. Egyedül vagy? - érdeklődött.
- Nem. A barátnőmmel jöttem, aki épp ott... - mutattam a tánctér felé, de nem találtam Vivit a szememmel, nagyon nagy volt a tömeg. - ott kell lennie valahol.
- Akkor, menj keresd meg, látom nagyon aggódsz érte. De csak akkor engedlek el, ha előbb megadod a számod. - nézett rám. Na azt már nem! Amúgy is, minek neki a számom, ha tudja, hogy előbb-utóbb hazamegyek?
- Ne haragudj, de van barátom. - kosaraztam ki.
- Ó. Kár. Szerencsés srác. Akkor szia. - felállt és elment. Ez azért elég fura volt. De most nincs időm ezzel foglalkozni, meg kell találnom Vivit. A tánctér felé indultam, de az ember áradat elviselhetetlenül nagy volt. Átverekedtem magam a tömegen, és a tánctér közepén találtam magam, ahol szintén rengeteg ember tolongott. Aztán megpillantottam Vivit. Már nem táncolt, épp két nagydarab pasi között próbált átjutni.
- Vivi! - kiáltottam, de olyan hangos volt a zene, hogy még én se hallottam a saját hangom. Próbáltam odajutni hozzá, de az emberek nem engedték, és ő is egyre messzebb "sodródott" tőlem. Még csak 11 óra, de máris ennyi ember van? Nem bírtam tovább, már alig kaptam levegőt, gondoltam, kiverekedem magam a friss levegőre. Jó ötlet volt, de nem jött be. Ugyanis az emberek nem akartak elfogyni, csak jöttek, és jöttek, én pedig nem bírtam megmozdulni. Bevallom, nagyon féltem. Lökdösődtek, ráléptek a lábamra, és totál kétségbe voltam esve. Nem tudtam kijutni, üvöltött a zene, és körülöttem mindenki be volt piálva...