25. Rész: Az utazás

Sziasztok! Ez a rész egy elég nagy meglepetést tartogat számotokra! Jó olvasást! *Bia*

"Persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű aludni, hisz délben keltünk. De aztán fél óra forgolódás után nekem sikerült, szerintem Vivinek is."

Reggel háromnegyed 8-kor csörgött a telefonomon az ébresztő, amit beállítottam. Egész sokat sikerült aludnom, nem voltam fáradt. Átmentem Vivi szobájába, és felkeltettem, majd átöltöztünk, és összeszedtük a cuccainkat. Nagy nehezen betuszkoltuk a bőröndöket a liftbe, ami leszállított minket a földszintre. A hotel keskeny ajtaján én léptem ki először. És hogy mit láttam? A járda mellett, pontosan a hotel előtt, egy fehér autó parkolt. Cabrio volt, nagyon szép modell. A kocsinak támaszkodva állt két srác. Egyikőjük háromnegyedes, kockás nadrágot, és fehér adidas pólót viselt. Mosolya elképesztő, szemei barnák. A másik fiún egyszerű nadrág, és zöld mintás póló volt, szemeit pedig a mögöttem éppen kijövő Vivin tartotta. Igen, ők voltak azok. Viktor, és Tomi.
- Mit csináltok itt? - kérdezte Vivi, mivel én konkrétan lefagytam.
- Állunk... várunk... indulunk Calaisbe... - mondta Viktor, amolyan "csak úgy mellékesen" stílusban.
- Ne már! Hogy tudtátok elintézni? - ámult Vivi.
- Tina? A Gucci? A banda? - értetlenkedtem én is.
- Igazából Tina beszélt rá minket erre az egészre. Azt mondta, hogy ha csak miatta nem mennénk, akkor inkább menjünk. Felvetettük neki a többi okot, de konkrétan az arcunkba röhögött. Azt mondta, hogy pár nap szabit simán kivehetek, a banda miatt meg ne aggódjunk, örülni fognak egy kis pihenésnek. Azt is mondta, hogy majd a mi helyünkre esténként beugrik ő, a bandájával, úgyis kéne neki most egy kis extra pénz. Ez volt az után, hogy megmondtátok, elmentek. Már épp fel akartunk hívni titeket, hogy mégis megyünk veletek, de támadt egy jobb ötletünk. Inkább meglepünk titeket. És az arckifejezésetekből ítélve, sikerült. - magyarázta Tomi. El sem hiszem! Jönnek velünk! Te jó ég!
- Annyira rendesek vagytok! - ugrottam Viktor nyakába, és jó szorosan átöleltem. A szemem sarkából láttam, hogy Vivi is követi a példámat.
- Pakoljatok be a csomcsiba, és induljunk! - mondta Tomi, és beszállt hátra, Viktor pedig elé, a kormányhoz. Vivivel betettük a csomagokat, és mi is beültünk a kocsiba. Természetesen ő Tomi mellé, én pedig Viktor jobb oldalára, az anyós ülésre.
És megkezdődhetett az utazás! Viktor beindította a kocsit, és kiparkolt. Egy ideig szótlanul utaztunk, de aztán Tomi (hogy oldja a feszültséget), elkezdett beatbox-olni, amin szakadtunk. Neki még ez is megy! Jézusom... Észak felé vettük az irányt, és előre felkészültünk a hosszú, 3 órás útra. Párizs utcáin cikázva, rájöttem, hogy még igazán nem is jártuk be a várost. Persze, voltam az Eiffel-toronynál, de, mondjuk a Louvre-t nem láttam, se kívülről, se belülről. Vagy például a Diadalívet. Ott se jártam. Viktor, mintha csak megérezte volna a gondolatomat, lekanyarodott, és egy hatalmas építmény felé vette az irányt. És akkor végre megpillanthattam...

Gyönyörű (bár nem túl nagy), eredeti, fantasztikus! Csak ennyivel jellemezném.
- De szép! - örvendezett Vivi, aki nem is szereti az építészetet.
- Ugye? - vigyorgott Tomi. Én meg csak Viktorra néztem, és elmosolyodtam.
Továbbmentünk, és szépen lassan kiértünk Párizsból. Még utoljára visszanéztem a Párizs feliratra, és örömmel konstatáltam, hogy azért nem sokára visszatérünk. Rátértünk az autópályára, és totál olyan érzésem volt, mintha egy filmben lennék. A kocsi teteje nyitott, a szél belekap a hajamba, rajtam napszemcsi... idilli volt az egész. Egészen addig, amíg olyan kócos nem lett a hajam, mint egy szénaboglya.
Egész úton beszélgettük, meg veszekedtünk (a fiúk kiakadtak, hogy hogy vagyunk képesek négy napra ennyi cuccot hozni, és jöhetett a nem-ellentét), aztán megálltunk egy benzinkútnál. Az út negyedén lehettünk túl, szóval eléggé furcsálltam, hogy már most kifogyott a benzin. A fiúk kiszálltak és megtankolták a kocsit, majd bementek és fizettek. Pár szendviccsel jöttek ki, mondván, ők éhesen. Beültek a kocsiba, és kicsit arrébb gurultunk, hogy mások is tudjanak tankolni, majd a fiúk megkezdték az étkezést. Pár perc múlva (mikor megették a kajájukat), mikor már épp indulni készültünk, egy rózsaszín cabrio állt meg mellettünk, amiben egy lány ült. Hullámos barna haja sűrűn omlott rózsaszín dzsekijére. Kivillantotta fogait, és kicsit letolta a szemcsijét, amolyan "jobban szemügyre veszem" stílusban.

- Ciao! - vigyorgott. Olasz... brrr.
- Bocs, de nem beszéljük a nyelved. El lehet takarodni! - morgott rá Tomi, és elkezdett a kezével hessegető mozdulatokat csinálni.
- Grazie! - fintorgott, és elhajtott. Gondolom, világossá vált neki, hogy nem kívánjuk a társaságát.
- Menjünk már! - nyöszörögtem, mire Viktor beindította a kocsit, és kihajtott a benzin kútról. Már mentünk egy ideje, mikor eszembe jutott valami.
- Tomi! - fordultam hozzá. - Hogy hogy te vagy az idősebb, és nem te vezetsz? Van jogsid? - érdeklődtem.
- Jogsim, az van. De itt jön a bökkenő: nincs kocsim! - röhögött.
- Akkor neked miért van? - kérdezte Vivi Viktortól, ő is ráállt a témára.
- Úgy, hogy Tomi barátunk nem a jó spóroló készségéről híres. Én vagy 10 éves korom óta gyűjtöttem erre a kocsira. Tomi párszor megpróbált félre tenni valamennyit, de mindig jött valami, amire elköltötte. Pitbull koncert, új dobfelszerelés, Flo Rida aláírás... ilyesmik.
- Van Flo Rida aláírásod? - ragadtam meg a dolog lényegét. Tomi mosolyogva válaszolt.
- Aha. Eredeti. Netről.
- Ha netről rendelted, honnan veszed, hogy eredeti? - nézett rá furán Vivi. És akkor jöhetett az újabb vita. Tomi szerint a "rendszer" nagyon megbízható, teljesen biztos benne, hogy az aláírás eredeti. Vivi meg egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy nem tudhatja. Ők elvoltak, mi Viktorral csak jókat röhögtünk rajtuk. Eltelt egy óra, és azon kaptam magam, hogy patakokban folyik rólam a víz. Állati meleg volt, alig bírtam magammal, pedig short volt rajtam, és ujjatlan póló. Aztán megpillantottam valamit... az óceánt. Égszínkéken csillogott, és hatalmas hullámokat csapott neki a medrének. Már nem lehetünk túl messze!
- Még sok van hátra? - szenvedett Vivi.
- Hát... kábé egy óra. - számolgatott Tomi.
- Mi? De már ott a tenger! - háborodtam fel.
- Akkor is annyi... bocs. - húzta el a száját Viktor.
De én már ott akarok lenni! Csobbanni akarok a tengerben! Meg akarom nézni a szállást! Istenem... legyünk már ott! Miközben így nyöszörögtem magamban, észre se vettem, hogy lekanyarodtunk az autópályáról. Gondoltam, biztos így rövidebb. Mint később kiderült, nem, nem azért kanyarodtunk le mert arra rövidebb. Egy földúton mentünk keresztül, és egy vízesésnél lyukadtunk ki. De nem akármilyennél! A vízeséshez volt építve egy kilátó, amit félig benőtt a zöld növényzet! Eszméletlen volt!

A víz egy folyóba ömlött, ami fölött volt egy híd. Megálltunk a hídon, kiszálltunk, és onnan szemléltük ezt a varázslatos természeti képződményt. Kezemet a híd korlátjára tettem, és közvetlen közelről bámultam a csobogó vizet. Viktor mögém lépett, és átkarolta a derekam. Hirtelen még jobban folyt rólam a víz, azt hittem elájulok.
- Örülök, hogy eljöttetek! - suttogtam.
- Hát még én! - ölelt szorosabban. - De sajnálom, hogy Tina unszolása nélkül visszautasítottuk az ajánlatot... nem kellett volna.
- Teljesen megértem, miért nem akartatok jönni.
- Akkor jó...
- Hé, gyerekek! Majd turbékoltok, ha megérkeztünk Calais-be! Gyertek már! - üvöltötte a kocsiból Vivi. Nem egy türelmes fajta.
- Jól van na! - ültünk be a kocsiba. Egy kis bolyongás után visszatértünk az autópályára, és újra láthattuk a habos tengert, ami ebben a melegben felért egy kínzással. Aztán véget ért az autópálya (legalábbis számunkra), és beértünk a városba. Igazából olyan volt, mint egy normális, francia város. Tetszettek a házak, az utcák, minden. De persze mi tetszett a legjobban: mikor világossá vált számunkra, hogy a cím ami meg volt adva (ahol a szállásunk van), pontosan a tengerpart mellett van! Úristen! Egy fehér ház volt, pont a tengerpart mellé építve, és mikor leparkoltunk előtte, úgy éreztem, szétvet a boldogság. Nem bírtam magammal, berontottam a házba, és elállt a lélegzetem!