29. Rész: Szeretlek!

Sziasztok! Íme, itt a 29. rész! *Bia*

"- Nincs mit. Jó éjt. - köszönt el, én pedig bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyba, és már aludtam is."

Vivi szemszöge:

Felébredtem a 10. napon! Kinéztem az ablakon, és nagyon csábítóan sütött a nap, úgyhogy úgy döntöttem lemegyek a partra egy kicsit sétálni. 9 óra volt, ezért egyedül mentem, senkit nem akartam felébreszteni. Ujjatlan pólóban aludtam, csak felkaptam rá egy buggyosat, és úgy osontam ki, mezítláb. A talpam apró nyomokat hagyott a homokban, amiket a víz el is mosott.

Csak néztem a hullámokat meg az eget. Az egész olyan békésnek tűnt, órákig tudtam volna bámulni a horizontot. Leültem a homokba és hagytam, hogy a víz simogassa a talpam. Aztán hirtelen valaki mellém ült és átkarolt. Ránéztem az illetőre, de nem láttam ki az, mivel megcsókolt. Hagytam, mivel a csókból már tudtam, hogy ki az. Hát persze, hogy Tomi volt.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Csak ülök. Te mit csinálsz itt? - nyomtam meg a "te"-t.
- Téged kereslek. Ma hazamegyek. Délután. Viktor is jön. - nézett rám.
- Jó. - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Figyelj... arra gondoltam, hogy feljöhetnétek velünk. Mégis mit fogtok csinálni nélkülünk?
- Értem, szóval azt hiszed, hogy nélküled nincs élet. - háborodtam fel.
- Én nem ezt mondtam! - ellenkezett.
- De ezt gondoltad! - gyanúsítottam, bár lehet, hogy nem kellett volna.
- Tudod mit? Minek várjunk délutánig? Már most elindulhatunk. - állt fel.
- Jó, menj csak! Nincs rád szükségem! - néztem utána, mikor már háttal volt nekem. Intett egy lazát, úgy, hogy rám se nézett, és bement a házba. Arcomat a kezembe temettem, és úgy éreztem, ott helyben el tudnék süllyedni. Néha olyan hülyeségeken veszekszünk. Tudom, hogy nem akar elmenni, és ő is tudja, hogy én se akarom, hogy elmenjen. Akkor minek a cirkusz? Mondjuk azt tényleg nem értem, miért hiszi, hogy nélküle megáll az élet. Mindegy, ezt most ő szúrta el! "Mégis mit fogtok csinálni nélkülünk?"... mégis milyen hozzáállás ez? Jézusom...

Cinthia szemszöge: 

Felébredtem (Vivi nem volt mellettem) életem egyik legszebb estéje után. Tegnap nagyon jól éreztem magam, a medúza csípéstől eltekintve. Kimentem a szobámból, és hallottam, hogy a fiúk veszekednek a szobájukban. Az ajtóra tapasztottam a fülem, és hallgatóztam.
- Nem érdekel, hogy te mit akarsz, akkor is hazamegyünk! Méghozzá most azonnal! - mondta erőteljesen Tomi.
- Azért, mert te összevesztél Vivivel, nekem nem kell feltétlenül veled mennem! - ellenkezett Viktor.
- Menjek Párizsba vonattal? Kösz szépen! - sziszegte Tomi. Itt egy kis csönd következett, aztán Viktor megszólalt.
- Jó. Csomagoljunk. - sóhajtott. Hallottam, ahogy előveszik a bőröndöket, majd Viktor újra megszólalt. - Elég hülyeségen balhéztatok...
- Tudom, mi csak azon tudunk. Ez legalább olyan értelmes volt, mint az előző. Csak legutóbb senki voltam, most meg nincs rám szükség... ennyi. - hallottam Tomi hangján, hogy szomorú.
- Sajnálom tesó. - veregette meg a vállát (bár lehet, hogy a hátát, nem láttam, csak hallottam) Viktor.
- Nem kell. Én csesztem el. Ismét. És most nem látjuk egymást 3 napig. Szuper... - mondta enyhe cinizmussal a hangjában. Aztán valaki kinyitotta az ajtót. Pechemre befelé nyílt, én meg mivel az ajtónak voltam támaszkodva, Viktor karjaiban landoltam, aki elég érdekesen nézett rám.
- Ez a második alkalom, hogy kihallgatsz. - utalt arra, hogy egyszer már kihallgattam az egyik próbája után, mikor azt hittem, hogy Tina a barátnője.
- Huppsz... - néztem rá. Viktor úgy tűnt, e felett is szemet fog hunyni, mivel ezt mondta:
- Most megyünk haza. Sajnálom. - csókolt meg, és a fülembe suttogta: - Jó volt tegnap...
- Szerintem is. - vallottam be.
- De figyelj, majd beszélünk. És... Á, semmi. - legyintett és kicipelte a bőröndjét. Már be is pakoltak? Úristen... Tomi is kivitte a sajátját, kikísértem őket, beültek az autóba, de Viktor még utoljára kiszállt, és odajött hozzám. - Vigasztald meg Vivit. Figyelj... én... Mindegy. - nyelt egy nagyot, beült a kocsiba, és elhajtottak. Szívesen néztem volna, ahogy elmennek az utca végéig, és befordulnak, de halaszthatatlan barátnői kötelességeim voltak. Kimentem a teraszra, hogy megnézzem Vivi a parton van-e. Ott volt, úgyhogy leszaladtam hozzá.
- Mi történt? - ültem le mellé a homokba.
- Már el is mentek? - nézett rám szomorúan. - Viktor is?
- Igen.
- Sajnálom. Én csak... á, nem tudom. Csak dühös voltam, amiért itt hagy. De azért ne higgye azt, hogy nélküle nem tudok létezni! Azért az nem igaz! - mesélt.
- Mindent mondj el, szórul szóra! - kértem, és ő engedelmeskedett. Mindent elmesélt, én pedig úgy éreztem, hogy Viktornak van igaza. Tényleg hülyeség az egész. De ezt nem akartam Vivinek mondani, hisz én is felháborodtam, mikor ezt ő mondta nekem. Szóval inkább csak vadul bólogattam.
- Sajnálom. - mondtam végül.
- Én is. - sóhajtott.
- Akkor... mit csináljunk ma? - próbáltam elterelni a figyelmét.
- Napozzunk. Legyünk barnák! - csillant fel a szeme, úgyhogy átöltöztünk, bekentük magunkat naptejjel, és kicipeltük a napágyakat. Én a hátamat süttettem miközben olvastam, Vivi pedig zenét hallgatott a telefonjáról, fülhallgatóval (szerencsére). A könyv nem bizonyult túl érdekesnek, ezért inkább én is zenét hallgattam. Aztán mikor meguntam Olly Murs - Dance with me tonight-ját (hát persze, hogy azt hallgattam), bementem a vízbe, a parthoz közel felfeküdtem a víz színére, és hagytam, hogy a hullámok sodorjanak. De egy idő után kezdtem fázni, ezért inkább újra elhelyeztem magam a napágyon. És a nap további része úgy telt, hogy mikor éhesek voltunk, bementünk és ettünk valamit, utána visszafeküdtünk a nyugágyakra, néha bementünk a vízbe, de nagyjából ennyi. Nem is nagyon beszélgettünk. Kellett egy nap, amikor egész nap csak lustálkodunk. Hisz nyaralunk, vagy mi. Az eddigi 10 nap nagyon gyorsan elrepült, pörögtek az események, és most végre kicsit pihizhettünk. Aztán este hét körül sétálni indultunk a parton, meg kerestünk egy jó helyet, ahol nézhetjük a naplementét. Találtunk egy szép füves helyet, ott leültünk és bámultunk a napot. Nem beszéltünk most se semmit, csak ültünk, némán. Egyszerűen nem akartunk beszélgetni, tudtuk, hogy a másik mit gondol. Néha összenéztünk, és már annyiból megértettük egymást. Aztán 9-kor felmentünk a házba, Vivi a nappaliban ült le, én pedig a szobámban. Megegyeztünk abban, hogy ami eddig a "lányok" szobája volt, az lesz az enyém, és a másik pedig az övé.
10-kor az ágyon ülve gépeztem, de aztán félretettem a laptopot, és a szekrényben kutakodtam, mikor valaki benyitott. Becsuktam a szekrényt, odapillantottam, és elállt a lélegzetem. Viktor állt az ajtóban. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit, csak állt ott és engem nézett. Becsukta az ajtót, és odalépett hozzám.
- Egy dolgot elfelejtettem: szeretlek! - nézett mélyen a szemembe. Abban a pillanatban megállt az idő, és minden eltűnt. Csak ketten voltunk az egész világon. A nyakába ugrottam, és szenvedélyesen megcsókoltam, miközben ezt suttogtam: én is. Viktor felkapott (már megint), és az ágyra fektetett...

28. Rész: Háborgó mélység

Itt a 28. rész! Jó olvasást! *Bia*

"- Cinthiát megcsípte egy medúza... - hallottam a vonal túlsó végéről."

- Úristen! Hol vagytok? - kérdeztem azonnal. Viktor megmondta a címet, és mi Tomival futva tettük meg az utat. Idegesen léptem oda a váróban ülő Viktorhoz.
- Hol van? - támadtam le azonnal.
- Még benn a dokinál. Már jó ideje... Gyertek üljetek le. - húzott oda két széket. - Úgy volt, hogy benn voltunk a vízben, mikor egyszer csak bele nyílalt a lábába a fájdalom, alig bírta kinyögni, hogy mi baja. Azt makogta, hogy már csípte meg medúza, és ez is biztos olyan. Én nekem még soha nem volt dolgom ilyen csípésekkel, szóval megfogtam az ájulás szélén lévő Cinthiát, és idehoztam. Beadtam a dokinak, és azóta próbáltalak elérni titeket. - hadarta. Jézusom... remélem nem lesz komoly baja. Igen, tényleg csípte már meg medúza, annál jelen voltam. Nagyon gyorsan orvoshoz fordultunk, így nem lett baj. Remélem ez most is így lesz.
Kinyílt az egyik ajtó, és egy orvos lépett ki rajta, aki egyenesen felénk tartott.
- Önök a hozzátartozók? - kérdezte tőlünk (franciául).
- Barát! - szólt Viktor.
- Barátnő! - ez voltam én.
- Hát... barát testvére. - bökte ki Tomi.
- Értem. Nos. A hölgynek semmi komolyabb baja nem esett. - mondta, és nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. De ahogy láttam Viktor és Tomi is megkönnyebbültek. - Nagyon jól tette, hogy ilyen gyorsan behozta. - fordult Viktorhoz. - Az ilyen medúza csípéseknél a kulcs a gyorsaság. Bejönnek hozzá? - na erre egyszerre hárman pattantunk fel. Bementünk az orvosi szobába, Cinthia ott feküdt az ágyon, és látszólag semmi baja nem volt.
- Sziasztok! - köszöntött vidáman.
- Jól vagy? - kérdeztem félve.
- Az orvos nem mondta? Kutya bajom! Annyit mondott, hogy ha lehet, akkor ma már ne menjek vízbe. De jól vagyok, semmim nem fáj. Hála Viktornak. - mosolygott rá a fiúra.
- Semmiség! - legyintett. Nagyon úgy tűnt, hogy Cintynek tényleg semmi baja, és ez nagyon megnyugtatott minket. Az orvos pedig kiengedte, de megígértette vele, ha valami baj van, keresse fel.
Visszamentünk a szállásra, és Cinty lefeküdt pár órára, mert azt mondta, a medúza leszívta az energiáját. Viktor elment egy étterembe, hogy hozzon kaját, mert nagyon éhes volt. 2 óra volt, ezért most már nem mentünk le a partra, mert ilyenkor a legerősebb az UV sugárzás, és leégni nem szeretnénk. Úgyhogy beültünk Tomival a nappaliba, ő tv-zett, én pedig az iPad-jét nyomogattam.

Cinthia szemszöge:

Feküdtem az ágyamban és nem tudtam elaludni. Egyszerűen nem voltam képes lehunyni a szemem, a fejem tele volt gondolatokkal. Eszterről, a szülinapomról, Párizsról, a tengerről, Colette-ről, Tináról, és még sok másról. De legfőképpen egy dologról: Viktorról. Megfordult a fejemben, hogy talán... én... talán... szeretem! És nem értem, hisz alig ismerem, és mégis olyan, mintha egész életemben tudtam volna, ki ő. Minden kis apróságával, és a nagy dolgokkal együtt szeretem őt. A hangját, a szemét, a stílusát, a kedvességét, a szavait, és mindent. És ez nagy baj. Illetve... ez addig baj, amíg ő nem ugyanígy érez. Ami persze lehetetlen, ő pasi, azok nem szoktak csak úgy 9 nap után szeretni egy lányt... Szerettem volna elűzni a gondolataimat, ezért elővettem egy könyvet, és elkezdtem olvasni. Persze nem sikerült, úgyhogy felfogtam a hajam olyan "pont nem érdekel" stílusban, és inkább kisurrantam a házból (Viviék épp egy videót néztek a tableten, nem figyeltek fel az ajtónyitódásra), és sétálgatva gondolkoztam. A könyvem is velem volt, hátha megjön a kedvem hozzá, de inkább csak fogtam. A tájat kémleltem napszemüvegben, és folyamatosan gondolkoztam. Aztán egy sziklás rész közelében megálltam, és a hullámokat figyeltem.

Kezdett elegem lenni a gondolkozásból, és épp vissza indultam, mikor valaki megszólított.
- Cinthia! - kiáltotta Viktor messziről, mire odafordultam. Kezeiben zsacskót cipelt, gondolom abban volt az ebéd. - Mit csinálsz itt? Nem úgy volt, hogy alszol? - kérdezte, mikor odaért hozzám.
- De, de... csak nem tudtam aludni. - feleltem, ami részben igaz is volt.
- Ja jó, értem. De... mit csinálsz itt? - kérdezte újra, mivel csak az egyik kérdésre válaszoltam.
- Nem akartam Viviéket zavarni, olyan jól elvannak. - füllentettem. Viktor furán nézett rám, nem nagyon akart hinni nekem, de aztán rám hagyta. - Mit vettél? - próbáltam elterelni a témát.
- Húst, tésztát, szószokat... kaját!
- Értem. Akkor... menj, majd én is megyek.
- Biztos? Ne maradjak itt?
- Nem, nem kell, menj csak. Jól vagyok! - próbálkoztam, de Viktor tudta, hogy ez nem igaz.
- Mi a baj? - tette le a szatyrot, és leült a földre, én pedig mellé.
- Hallottam valamit, mikor kiszöktem a házból. Egy darabot Viviék beszélgetéséből. Korábban hazamentek? - néztem rá. Viktor felsóhajtott, és tekintetét a vízre helyezte.
- Apám. - csak ennyit mondott. Utána pár percig csöndben ültünk, de aztán folytatta. - Ha megtudja, hogy lejöttünk ide, kitiltat minket a klubból. Egyszer már majdnem megtette. Ebbe Tomi konkrétan belehalna. Én még talán túlélném, hisz el tudnám foglalni magam, ott a Gucci. De Tomi... neki nincs igazi állása. Tina pedig amilyen önzetlen, ezek után nem akarna ő se fellépni. És miután elvette tőlünk amit legjobban szeretünk, utána megkeserítené az életünket, ebben biztos vagyok. Ezt nem tehetem meg a testvéreimmel. Nem lehetek önző. Tomi már eldöntötte, holnap hazamegy, én viszont még vacillálok. Előbb meg akartalak kérdezni.
- Ha Tomi holnap hazamegy, az a leglogikusabb, ha te is vele mész. - mondtam, pedig nem akartam, hogy visszamenjenek Párizsba. De el kell fogadnom, hogy nem tehetik meg, hogy itt maradnak.
- Jó. Akkor holnap hazamegyünk. - egyezett bele, és ezután kis hallgatás következett, majd úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a házhoz. Az úton sétálva beszélgettünk.
- Láttam egy sportpályát... esetleg megnézhetnénk.
- Megnézni? Mit sportolsz? - érdeklődött.
- Vivi járt teniszezni, és néha én is elmentem egy-egy órára.
- Tenisz? 5 éve teniszezem.
- Ezt vegyem kihívásnak? - nevettem fel.
- Veheted annak is... - mosolygott, és mire észbe kaptam, már a pályán voltunk. Előtte letettük a kaját a szálláson, átöltöztünk valami sportosba, és kibéreltünk egy pályát, meg ütőket és labdát.
Majdnem 3 órán keresztül játszottunk, és közben egy csomót nevettünk. Amúgy végül én nyertem (majdnem biztos, hogy Viktor hagyott nyerni), szóval elégedett voltam a teljesítményemmel.
6-kor Viviék lementek a partra, mert már fájt a fejük a képernyő bámulásától. Én pedig bementem a szobánkba, és most már tényleg ledőltem aludni.
Pár óra alvás után azonban felébredtem. Ránéztem az órára. Hajnali 1 óra volt, és Vivi ott feküdt mellettem, mélyen alva. Próbáltam visszaaludni, de negyed óra után inkább kimentem a nappaliba, egy filmmel. Betettem a lejátszóba a Háborgó mélységet (szeretem a horrort), és elindultak a film elején lévő reklámok. Miközben azokat néztem, csak akkor vettem észre, hogy fázom. Körülnéztem, és láttam, hogy a terasz ajtaja nyitva van. Megállítottam a filmet (illetve a reklámokat), és kimentem a hűvös nyári estébe. Viktor az egyik széken ült, és a vizet kémlelte, én meg leültem vele szemben.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
- Nem tudok aludni.
- Én se... - suttogtam.
- Te is a vizet jöttél bámulni? - érdeklődött.
- Nem, én elindítottam egy filmet. - mondtam, mire Viktor felkapta a fejét.
- Milyen filmet? - csillant fel a szeme.
- Háborgó mélység.
- Amikor mutánsok lesznek a cápák?
- Igen, az az. - bólintottam.
- Na akkor jövök, megnézem veled. - állt fel, és bementünk. Leültem a kanapéra, ő pedig sorosan mellettem helyezte el magát. Átkarolta a vállam, és feltette a lábát az asztalra. Elindítottam a filmet, a reklámnak vége lett, és kezdődhetett az igazi film. Csendben néztük, egyikőnk sem szólt egy szót se. Aztán beindult a film, megvolt az első harapás, az első vértócsa, és akkor nem bírtam tovább, odabújtam Viktorhoz, aki ezután két kezével fogott. Ráhajtottam a fejem a mellkasára, és onnan néztem tovább a jelenetet. Mikor félelmetes volt a film, Viktor vállába temettem az arcom, de egyébként egész jól bírtam. Viktor néha a hajamat simogatta, de volt, hogy egyszerűen csak megpuszilta a homlokom. Hajnali háromkor vége lett a filmnek.
- Na én lefekszem! - ásítottam, és megcsókoltam Viktort. - Köszönöm. - suttogtam.
- Nincs mit. Jó éjt. - köszönt el, én pedig bementem a szobámba, lefeküdtem az ágyba, és már aludtam is.

27. Rész: Palacsinta & medúza

Itt a 27. rész! Remélem tetszik! *Bia*

"De aztán hirtelen valami nagyon hideget éreztem, ami ellepte az egész testemet... "

Aztán rájöttem mi volt az, de akkor már késő volt, az egész testem tiszta víz volt. Kinyitottam a szemem, és Viktort láttam magam fölött.
- Találtam egy vödröt! - mutatta fel az eszközt, amivel nyakon (és testen) öntött vízzel.
- Ez hideg, te hülye! - kiáltottam és felkeltem, hogy bosszút álljak a merénylőn, de ő csak ezt várta, felkapott (mostanában ez az új szokása, állandóan felkap), és egy jól irányzott mozdulattal bedobott a vízbe. Milyen kedves... Gyorsan felúsztam a felszínre, és akkor már Viktor is ott volt. Hogy lehet ilyen gyors? - Ez nem volt szép! - néztem rá szúrós szemekkel.
- Gyere, kiengesztellek... - ragadta meg a karom, és jó közel húzott magához. Ajkaink már súrolták egymást, mikor a vállamnál fogva a víz alá akart nyomni. De én ezt előre láttam, a megfelelő pillanatban léptem egy jó nagyot hátra, így ő csak a levegőt tolta lefelé nagy lendülettel, aminek következtében arccal a vízbe zuhant! Háhá! 1-1! - Ez mi volt? - kérdezte, mikor kiemelte testét a vízből.
- Bosszú! - vigyorogtam rá.
- Szép volt! - ismerte el. - Méltó ellenfél vagy.
- Köszönöm... De várj! Fordulj meg, lassan! - kértem. Miután megtette, furán nézett rám, nem nagyon értette, hogy ez most mire volt jó. - Tudom hol a tetkód! - jelentettem ki. Tudom, hogy a combján van, hisz az összes többi részét látom, mivel hosszú fürdő gatya van rajta.
- Mondtam: egyszer majd megmutatom! Egyszer! - hangsúlyozta.
- Jó, jó, de mikor? - türelmetlenkedtem.
- Majd! - mosolygott.
- Hah! - tettettem sértődöttséget, majd belevetettem magam a vízbe, és elkezdtem úszni befelé. Mikor legközelebb megálltam, már nem volt a lábam alatt talaj. Viktor is ott volt, előttem, gondolom utánam jött.
- Mit csinálsz? - érdeklődött.
- Csak úszom. - mondtam rezzenéstelen arccal.
- Na gyere ide, te kis sellőlány! - húzott magához és megcsókolt, én meg hagytam. Mikor elváltunk, csak akkor vettem észre, hogy igazából eléggé messze vagyunk a parttól.
- Jó messze van a part... - tűnődtem. Mielőtt Viktor válaszolhatott volna, felsikítottam. Iszonyú fájdalom hatolt a lábamba, azt hittem, ott helyben elájulok.
- Cinthia! Cinthia, mi történt? - kérdezte Viktor, de a fájdalomtól válaszolni se tudtam.

Vivi szemszöge:

Hú, Cintyék jól beúsztak... na mindegy. Apropó beúszás, hol van Tomi? 2 perce csak a tenger fenéket kémleli! Mit csinál? Előbb-utóbb csak kiderül, mi olyan érdekes a sok moszat között... Nagyon tűzött a nap, így hát felvettem a napszemüvegem. Kezdtem unatkozni, mivel egyedül voltam, bár néha láttam Tomit, ahogy feljön a víz alól, de utána rögtön vissza és merült, meg amúgy is elég messze volt már tőlem. Melegített a hülye hajam, ezért úgy döntöttem, hogy befonom. Már nagyon kicsi korom óta fonó-mániám van, épp ezért nagyon jól is megy. Nem sokkal később már kész is voltam, ezért mikor Tomi megunta a planktonok szuggerálását, és kijött a vízből, megmutattam neki a hajam.

- Ú! Jól sikerült. - dicsérte meg a művem, és lefeküdt a mellettem lévő napágyra. - Figyelj... - fordult felém, és én is így tettem. - Nem hiszem, hogy maradhatunk 13.-áig. Ha apánk megneszeli, hogy lejöttünk, nem fog repesni az örömtől. És ha maradunk 4 vagy 5 napot, annyi idő alatt csak feltűnik neki, hogy nem vagyunk ott. Szokta csekkolni a klubbot meg a Guccit, hogy azért meggyőződjön róla, tényleg Párizsban vagyunk. De hála az égnek, ezt mindig szuper titkosan teszi, sose futunk össze vele. Nem mintha félnék tőle, vagy ilyesmi, de ha rájön, hogy szó nélkül leléptünk, elintézi, hogy ne játszhassunk a diszkóban. Befolyásos ember. Nagyon okos, tudja, hogy nekem csak abból van jövedelmem. És ha ott nem lehetek, azt hiszi, hogy majd rászánom magam én is valami "normális munkára". És onnantól kezdve, hogy egyszer meglógunk, nagyon rövid pórázon fog minket rángatni, amit elég nehéz elviselni. Egyszerűbb, ha nem tud erről a kis kirándulásunkról. - simította meg az arcom. Gondoltam, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ez az egész "el tudunk szabadulni, kemények vagyunk" féle magatartás csak hiú remény. Nem tudnak ők elszabadulni! Éreztem, hogy valami nem lesz jó. Tomi láthatta rajtam, hogy nagyon gondolkozom, mert így folytatta: - De most itt vagyok, melletted! - ült át az én székemre, és megcsókolt.
- Viktor is így gondolja? - kérdeztem némi hallgatás után.
- Igen, szerintem osztja a véleményem.
- Értem... - bámultam a földet.
- Hé, hé! - emelte fel az állam. - Az apám soha, de soha nem fog közénk állni! Ezt az egyet megígérhetem! Ő az utolsó dolog, ami szétszakíthat minket! Ezt az egyet tartsd észben! - nézett rám komolyan.
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Egyszerűen csak tudom. - mondta. Vettem egy mély levegőt, és mosolyt erőltettem az arcomra. Megkedveltem Tomit, éppen ezért nem akarom, hogy bármi bonyodalom legyen, mivel így is elég nagy komplikáció az, hogy 3 hét múlva hazamegyünk. És ez most nagyon Cintysen hangzik, de akkor mit fogunk csinálni? Á, gondolatok, gondolatok, gondolatok! Hagyjatok békén! - Figyelj... - kezdte újra Tomi. - Hagyjuk itt ezt a két marhát! - mutatott Viktorék felé, akik épp nagyon messze voltak, és épp csókolóztak. - Együnk valamit! - pattant fel, majd a kezét nyújtotta és felhúzott. - Láttam idefelé jövet egy palacsintázót. Az megfelel?
- Tökéletes! - válaszoltam. Bementünk a házba, átöltöztünk (én kibontottam a hajam), és gyalog vágtunk neki a rövid útnak. Pár perc alatt odaértünk a palacsintázóhoz, leültünk egy asztalhoz, beszélgettünk, meg közben azért rendeltünk is. Én egy csokis-banánosat, Tomi pedig egy epreset.
- Azt már vágom, hogy apukád kemény ember. Milyen anyukád? - kérdeztem, miközben a kajára vártunk.
- Anyukám? Ő olyan... hát, igazi angyal. De komolyan! Soha nem mutatja ki a fájdalmát, mindig másokkal törődik, önkéntes munkát végez, meg minden. Miután apu elhagyta, úgy érezte, hogy azt azért kapta mert hatalmasat vétett. És mikor erre rájött, bár szerintem ez baromság, akkor kezdett el önkénteskedni, segíteni a szegényeken, a betegeken, meg ilyenek. Hogy jóvá tegye a bűneit. És tényleg egy teljesen tiszta lelkű, őszinte asszony. Egyetlen egy hibája van, a cigaretta. Azt nem tudja letenni, megnyugtatja. - mesélt mosolyogva. Láttam rajta, hogy nagyon szereti az anyukáját. - Én a te szüleidről csak annyit tudok, hogy úgy érzed elhanyagolnak.
- Ennyit elég is róluk tudni. - vágtam rá.
- Akkor mesélj a testvéreidről. A nővéredről meg az öcsédről.
- A tesóimról? Róluk órákat tudnék beszélni.
- Van időnk.
- Hát jó. - egyeztem bele. - Az öcsém 14 éves, Ádámnak hívják. Ő igazi életre való kis srác. Most ballagott el az általánosból, jövőre megy gimibe, és teljesen be van sózva. Ő az a fajta fiú, akiért megőrülnek a lányok! Mondjuk könnyű kék szemmel, szőke hajjal, kockás hassal, és jó humorral menőnek lenni. Hogy is mondjam... olyan igazi csibész! Mióta az eszét tudja, foci labda van a lába alatt, minden nap van edzése, ő az egyik legjobb játékos a csapatban, ő lövi a legtöbb gólt. Bár elég nehéz lehet koncentrálni, ha közben egy csapat tini lány szurkol neked a lelátón. De ő ezt is nagyon jól kezeli. Amúgy meg jobb fiú testvért nem is kívánhatnék, egyszerűen imádom a stílusát, mindig szétröhögöm magam a poénjain, és imádok neki vásárolni, fiúknak annyival egyszerűbb. - veséztem ki az öcsémet. És akkor jöhetett a nővérem. - Niki pedig... hát... igazi party arc. Nincs olyan buli, ahol ő ne jelenne meg, van egy barátja, akit nagyon szeret, igazán komoly a kapcsolat, és a srác is teljesen normális. Ahogy azt már máskor is mondtam, Nikivel mindig én vásárolok, ami isteni, hisz miközben én adok neki tanácsokat, én is egy csomó mindent tanulok. Amúgy meg tőle tanultam mindent, ő 23, 5 évvel idősebb, szóval pasis ügyekben mindig ő adott tanácsokat, meg ő tanított meg mindenre. Cipőt kötni, főzni, mosogatni, ő tanult mindig velem, mikor kicsi voltam. Szóval a mi helyzetünk hasonló mint a tiétek, nálunk is a három testvér aki nagyon összetartó. - fejeztem be. Időközben megjött a palacsinta, úgyhogy hozzá is láttunk. Nagyon guszták voltak.

Nagyon jól nézett ki mind a kettő, nehéz volt megállni, hogy Tomi epresébe ne  kóstoljak bele.
- Értem... De azért gondolom a szokásos testvér harcok is megvannak. - mosolygott.
- Az? Persze... van mikor az egész környék a mi ordítozásunktól zeng.
- Nálunk csak ritkán vannak, de azok nagyok! Bár az utóbbi éveink úgymond "békésen" teltek. - fejtegettük a "testvérek" témát. Ez az, ami a fő közös pontunk, mindkettőnknek van egy lány, és egy fiútestvére. A palacsintázás közben végig erről beszéltünk, aztán, mivel fent az étterem tetején van egy terasz, oda felmentünk, hogy megnézzük milyen a kilátás.
Nekem nagyon tetszett, Tominak is, sőt olyannyira, hogy meg akarta örökíteni a panorámát, és engem együtt, szóval felültetett a korlátra, és úgy fotózott le. Rengeteg képet csinált, végül egy volt elviselhető, ahol épp fekszem, és letakarom az arcom.

A deszka egy sráchoz tartozott, aki mellettünk kémlelte az óceánt. Tomi elkérte tőle, szerinte így jobb az összhatás. Aztán persze utána visszaadtuk a fiúnak.
Visszamentünk a szállásunkra, de Cintyék se a házban, se a parton nem voltak. Aztán jött egy hívásom Cintytől. Felvettem, de a barátnőm helyett Viktor szólt bele.
- Na végre felveszitek, hol vagytok? - kérdezte nyugodt hangon. Bár éreztem, hogy belül nem ilyen higgadt.
- A szálláson... - feleltem.
- Az király, és miért nem veszitek fel a telefont? - tette fel az újabb kérdést.
- Bocs, nem volt nálunk. Miért ti hol vagytok?
- A közeli klinikán. - válaszolta Viktor, és itt már határozottan tudtam, hogy nem nyugodt.
- Mi? Kórházban? Mi történt? - riadtam meg.
- Cinthiát megcsípte egy medúza... - hallottam a vonal túlsó végéről.

26. Rész: A Calais-i szállás

Sziasztok! Itt az új rész! Komizzatok! *Bia* 

"Nem bírtam magammal, berontottam a házba, és elállt a lélegzetem!"

Egy fehér folyosó tárult elém, és én rögtön befordultam jobbra. Jól tettem, a nappalival találtam szemben magam. Keskeny volt, benne hosszú, fehér kanapéval, plazma tv-vel, és egy kis asztallal.

Tomi jött be mögöttem, levágta magát a kanapéra, és bekapcsolta a tv-t, meg elővette az iPad-jét.
- iPad! - kiáltotta Vivi, mikor megpillantotta az asztalon. Rögtön rávetette magát a tabletre, úgy tűnik náluk ennyiben ki is merült a "lakás felfedezése". Én viszont kimentem a folyosóra, és tovább mászkáltam, Viktorral a nyomomban. A következő helység ahova bementem, a konyha volt, ami piros színt kapott, és szép tágas volt. Nagyon tetszett!

Elképzelem itt a srácokat, miközben tüsténkednek... juj! Na jó, inkább tovább megyek. A következő szoba a fürdő volt, ide csak épp hogy benéztem, de rögtön lenyűgözött. Wow!

Aztán... hát mit is mondhatnék? Hogy milyenek voltak a szobák? Á, csak kicsit voltak gyönyörűek... Mind a kettőt megnéztem, hogy eldöntsem, melyik a "kevésbé lányos", és akkor az lesz a fiúk szobája. Először a bal oldalon lévőbe néztem be. Otthonos volt, elég lányos, szerintem ez jó lesz nekünk.

Aztán volt a másik... hát, nem azt mondom, hogy fiús, de azért elmegy...

Hát, ez van. Ezt kapják a srácok. Viktor bejött utánam a szobába, és kissé ledöbbent. Aztán láttam, hogy nagyon gondolkozik, végül így szólt:
- Nem is olyan gáz... lényeg, hogy itt legyek Calais-ben. Veled... - suttogta az utolsó szót. Elmosolyodtam, és megpusziltam.
- Megyek, rendet teszek a kockák között! - utaltam arra, hogy Vivi az előbb ordította el magát, hogy "add ide a távirányítót!", és kéne valaki, aki szétcsap közöttük. Bementem a nappaliba, és elvettem tőlük (nem kis harcok árán) a távirányítót, majd kinyomtam a tv-t.
- Nyugodjatok már le! Jézusom... - forgattam a szemem, mikor Tomi elkezdte csikizni Vivit, aki erre úgy sikítozott, mintha nyúzták volna. Érett felnőttek... na mindegy. Letettem a távirányítót, és csak akkor vettem észre a függöny mögött egy üvegajtót... terasz! Kimentem, és hát... juj! Ennyit tudok mondani! A kilátás valami űberfantasztikus volt (már ha van ilyen szó)! Pont a tengerre néz! Jézusom, leszédülök! Ááá! Úristen! De gyönyörű!

Itt se fogunk unatkozni... mikor jöttünk a városban, láttam pár érdekes dolgot. Aquapark, mozi, sportpálya, szörf... jujjj!!
Viktor is kijött a teraszra, és az ő álla is leesett a kilátást látván.
- Ez gyönyörű! Majdnem utolér téged... - nézett mélyen a szemembe.
- Hagyd már ezt, mert elpirulok! - tiltakoztam.
- Nem baj az... Figyelj... szerintem innen is be tudlak dobni a tengerbe! - kapott fel, és indult meg velem a korlát felé, én meg folyamatosan kapálóztam! Most komolyan innen bedob? Nincs jól! - Á, majd máskor. Ne lőjük le a poént az első nap! - mondta, és felültetett a korlátra. Még így is elég félelmetes volt... - Ne félj, foglak! - tartott erősen, majd megcsókolt.
- Gyönyörű a szállás... - kezdtem a téma váltást.
- Szerintem is. Hogy találtátok? Nagyon drága volt? - érdeklődött.
- A szülők megtiltották, hogy az árakat nézzük. Gondolom azért, mert ha láttuk volna, hogy mi mennyibe kerül, nem engedtük volna, hogy megvegyék nekünk. Szóval passz.
- Értem. És, mi a mai program?
- Gondoltam lemehetnénk a partra... - próbálkoztam.
- Hát... Tomi! - kiáltott be, mire a srác kijött.
- Na? Azta... jó ez a szállás! - bólintott elégedetten.
- Jézus, Mária, Szent József! - ámult el Vivi, mikor ő is kilépett a teraszra. - Te jó ég!
- Tomi! Figyelj! - lóbálta meg Viktor a tenyerét a fiú előtt, aki erre feleszmélt az álmodozásból. - Gondolom te passzolod a tengerpartot.
- Ú, azt igen. - fintorgott, mire kérdőn néztünk rá. - Bocs lányok, tudjátok, hogy imádom a természetet, meg minden, na de a tengerpart! Tolonganak az emberek, mint vízben a heringek! Fúj!
- Tomi, gyere ide a korláthoz, és nézz le! - utasítottam, mire úgy is tett. - Látsz itt valahol embert? - kérdeztem, és ő megrázta a fejét. - Na! Akkor?
- Úgy érted, van saját strandunk? - kerekedett el Vivi szeme.
- Igen, ez a házhoz tartozik. - jelentettem ki ünnepélyesen.
- Ez komoly? - nézett rám három döbbent tekintet.
- Igen, halál komoly! - válaszoltam nekik.
- Te jó ég... - sikított fel Vivi, és a fiúk is boldognak tűntek. - Mire vártok? Vár a strand! - indult vissza a házba, hogy átöltözzön. Mind követtük a példáját, és pár perc múlva már a kivitt nyugágyakon feküdtünk, mi lányok. A fiúk totál belelkesedtek, felvették a búvárszemüvegeiket, és a tenger fenéket kémlelték. Ami nem lehetett túl érdekes, de ők tudják. Mi, Vivivel csak feküdtünk, és hagytuk, hogy barnuljunk a tűző nap által (persze be voltunk kenve naptejjel, leégni azért nem szeretnénk). A szemem be volt csukva, de éreztem, hogy egyszer csak a nap eltűnik. Mármint a fénye. Gondoltam, Viktor fölém állt, vagy ilyesmi, és kitakarta a napot. De aztán hirtelen valami nagyon hideget éreztem, ami ellepte az egész testemet...

25. Rész: Az utazás

Sziasztok! Ez a rész egy elég nagy meglepetést tartogat számotokra! Jó olvasást! *Bia*

"Persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű aludni, hisz délben keltünk. De aztán fél óra forgolódás után nekem sikerült, szerintem Vivinek is."

Reggel háromnegyed 8-kor csörgött a telefonomon az ébresztő, amit beállítottam. Egész sokat sikerült aludnom, nem voltam fáradt. Átmentem Vivi szobájába, és felkeltettem, majd átöltöztünk, és összeszedtük a cuccainkat. Nagy nehezen betuszkoltuk a bőröndöket a liftbe, ami leszállított minket a földszintre. A hotel keskeny ajtaján én léptem ki először. És hogy mit láttam? A járda mellett, pontosan a hotel előtt, egy fehér autó parkolt. Cabrio volt, nagyon szép modell. A kocsinak támaszkodva állt két srác. Egyikőjük háromnegyedes, kockás nadrágot, és fehér adidas pólót viselt. Mosolya elképesztő, szemei barnák. A másik fiún egyszerű nadrág, és zöld mintás póló volt, szemeit pedig a mögöttem éppen kijövő Vivin tartotta. Igen, ők voltak azok. Viktor, és Tomi.
- Mit csináltok itt? - kérdezte Vivi, mivel én konkrétan lefagytam.
- Állunk... várunk... indulunk Calaisbe... - mondta Viktor, amolyan "csak úgy mellékesen" stílusban.
- Ne már! Hogy tudtátok elintézni? - ámult Vivi.
- Tina? A Gucci? A banda? - értetlenkedtem én is.
- Igazából Tina beszélt rá minket erre az egészre. Azt mondta, hogy ha csak miatta nem mennénk, akkor inkább menjünk. Felvetettük neki a többi okot, de konkrétan az arcunkba röhögött. Azt mondta, hogy pár nap szabit simán kivehetek, a banda miatt meg ne aggódjunk, örülni fognak egy kis pihenésnek. Azt is mondta, hogy majd a mi helyünkre esténként beugrik ő, a bandájával, úgyis kéne neki most egy kis extra pénz. Ez volt az után, hogy megmondtátok, elmentek. Már épp fel akartunk hívni titeket, hogy mégis megyünk veletek, de támadt egy jobb ötletünk. Inkább meglepünk titeket. És az arckifejezésetekből ítélve, sikerült. - magyarázta Tomi. El sem hiszem! Jönnek velünk! Te jó ég!
- Annyira rendesek vagytok! - ugrottam Viktor nyakába, és jó szorosan átöleltem. A szemem sarkából láttam, hogy Vivi is követi a példámat.
- Pakoljatok be a csomcsiba, és induljunk! - mondta Tomi, és beszállt hátra, Viktor pedig elé, a kormányhoz. Vivivel betettük a csomagokat, és mi is beültünk a kocsiba. Természetesen ő Tomi mellé, én pedig Viktor jobb oldalára, az anyós ülésre.
És megkezdődhetett az utazás! Viktor beindította a kocsit, és kiparkolt. Egy ideig szótlanul utaztunk, de aztán Tomi (hogy oldja a feszültséget), elkezdett beatbox-olni, amin szakadtunk. Neki még ez is megy! Jézusom... Észak felé vettük az irányt, és előre felkészültünk a hosszú, 3 órás útra. Párizs utcáin cikázva, rájöttem, hogy még igazán nem is jártuk be a várost. Persze, voltam az Eiffel-toronynál, de, mondjuk a Louvre-t nem láttam, se kívülről, se belülről. Vagy például a Diadalívet. Ott se jártam. Viktor, mintha csak megérezte volna a gondolatomat, lekanyarodott, és egy hatalmas építmény felé vette az irányt. És akkor végre megpillanthattam...

Gyönyörű (bár nem túl nagy), eredeti, fantasztikus! Csak ennyivel jellemezném.
- De szép! - örvendezett Vivi, aki nem is szereti az építészetet.
- Ugye? - vigyorgott Tomi. Én meg csak Viktorra néztem, és elmosolyodtam.
Továbbmentünk, és szépen lassan kiértünk Párizsból. Még utoljára visszanéztem a Párizs feliratra, és örömmel konstatáltam, hogy azért nem sokára visszatérünk. Rátértünk az autópályára, és totál olyan érzésem volt, mintha egy filmben lennék. A kocsi teteje nyitott, a szél belekap a hajamba, rajtam napszemcsi... idilli volt az egész. Egészen addig, amíg olyan kócos nem lett a hajam, mint egy szénaboglya.
Egész úton beszélgettük, meg veszekedtünk (a fiúk kiakadtak, hogy hogy vagyunk képesek négy napra ennyi cuccot hozni, és jöhetett a nem-ellentét), aztán megálltunk egy benzinkútnál. Az út negyedén lehettünk túl, szóval eléggé furcsálltam, hogy már most kifogyott a benzin. A fiúk kiszálltak és megtankolták a kocsit, majd bementek és fizettek. Pár szendviccsel jöttek ki, mondván, ők éhesen. Beültek a kocsiba, és kicsit arrébb gurultunk, hogy mások is tudjanak tankolni, majd a fiúk megkezdték az étkezést. Pár perc múlva (mikor megették a kajájukat), mikor már épp indulni készültünk, egy rózsaszín cabrio állt meg mellettünk, amiben egy lány ült. Hullámos barna haja sűrűn omlott rózsaszín dzsekijére. Kivillantotta fogait, és kicsit letolta a szemcsijét, amolyan "jobban szemügyre veszem" stílusban.

- Ciao! - vigyorgott. Olasz... brrr.
- Bocs, de nem beszéljük a nyelved. El lehet takarodni! - morgott rá Tomi, és elkezdett a kezével hessegető mozdulatokat csinálni.
- Grazie! - fintorgott, és elhajtott. Gondolom, világossá vált neki, hogy nem kívánjuk a társaságát.
- Menjünk már! - nyöszörögtem, mire Viktor beindította a kocsit, és kihajtott a benzin kútról. Már mentünk egy ideje, mikor eszembe jutott valami.
- Tomi! - fordultam hozzá. - Hogy hogy te vagy az idősebb, és nem te vezetsz? Van jogsid? - érdeklődtem.
- Jogsim, az van. De itt jön a bökkenő: nincs kocsim! - röhögött.
- Akkor neked miért van? - kérdezte Vivi Viktortól, ő is ráállt a témára.
- Úgy, hogy Tomi barátunk nem a jó spóroló készségéről híres. Én vagy 10 éves korom óta gyűjtöttem erre a kocsira. Tomi párszor megpróbált félre tenni valamennyit, de mindig jött valami, amire elköltötte. Pitbull koncert, új dobfelszerelés, Flo Rida aláírás... ilyesmik.
- Van Flo Rida aláírásod? - ragadtam meg a dolog lényegét. Tomi mosolyogva válaszolt.
- Aha. Eredeti. Netről.
- Ha netről rendelted, honnan veszed, hogy eredeti? - nézett rá furán Vivi. És akkor jöhetett az újabb vita. Tomi szerint a "rendszer" nagyon megbízható, teljesen biztos benne, hogy az aláírás eredeti. Vivi meg egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy nem tudhatja. Ők elvoltak, mi Viktorral csak jókat röhögtünk rajtuk. Eltelt egy óra, és azon kaptam magam, hogy patakokban folyik rólam a víz. Állati meleg volt, alig bírtam magammal, pedig short volt rajtam, és ujjatlan póló. Aztán megpillantottam valamit... az óceánt. Égszínkéken csillogott, és hatalmas hullámokat csapott neki a medrének. Már nem lehetünk túl messze!
- Még sok van hátra? - szenvedett Vivi.
- Hát... kábé egy óra. - számolgatott Tomi.
- Mi? De már ott a tenger! - háborodtam fel.
- Akkor is annyi... bocs. - húzta el a száját Viktor.
De én már ott akarok lenni! Csobbanni akarok a tengerben! Meg akarom nézni a szállást! Istenem... legyünk már ott! Miközben így nyöszörögtem magamban, észre se vettem, hogy lekanyarodtunk az autópályáról. Gondoltam, biztos így rövidebb. Mint később kiderült, nem, nem azért kanyarodtunk le mert arra rövidebb. Egy földúton mentünk keresztül, és egy vízesésnél lyukadtunk ki. De nem akármilyennél! A vízeséshez volt építve egy kilátó, amit félig benőtt a zöld növényzet! Eszméletlen volt!

A víz egy folyóba ömlött, ami fölött volt egy híd. Megálltunk a hídon, kiszálltunk, és onnan szemléltük ezt a varázslatos természeti képződményt. Kezemet a híd korlátjára tettem, és közvetlen közelről bámultam a csobogó vizet. Viktor mögém lépett, és átkarolta a derekam. Hirtelen még jobban folyt rólam a víz, azt hittem elájulok.
- Örülök, hogy eljöttetek! - suttogtam.
- Hát még én! - ölelt szorosabban. - De sajnálom, hogy Tina unszolása nélkül visszautasítottuk az ajánlatot... nem kellett volna.
- Teljesen megértem, miért nem akartatok jönni.
- Akkor jó...
- Hé, gyerekek! Majd turbékoltok, ha megérkeztünk Calais-be! Gyertek már! - üvöltötte a kocsiból Vivi. Nem egy türelmes fajta.
- Jól van na! - ültünk be a kocsiba. Egy kis bolyongás után visszatértünk az autópályára, és újra láthattuk a habos tengert, ami ebben a melegben felért egy kínzással. Aztán véget ért az autópálya (legalábbis számunkra), és beértünk a városba. Igazából olyan volt, mint egy normális, francia város. Tetszettek a házak, az utcák, minden. De persze mi tetszett a legjobban: mikor világossá vált számunkra, hogy a cím ami meg volt adva (ahol a szállásunk van), pontosan a tengerpart mellett van! Úristen! Egy fehér ház volt, pont a tengerpart mellé építve, és mikor leparkoltunk előtte, úgy éreztem, szétvet a boldogság. Nem bírtam magammal, berontottam a házba, és elállt a lélegzetem!

24. Rész: Jean

Tudom, rövid lett, de van számotokra egy kárpótlásom! Írjátok meg komiban a kedvenc szerelmes számotokat, és azt belefűzöm a történetbe! Hajrá! *Bia*

"4-ig a fotelban ülve beszélgettünk, aztán úgy találtuk, hogy elég késő van, le kéne feküdni. Ez végül 5-kor sikerült... "

Reggel (illetve délben) felkeltem, de annak ellenére, hogy csak 7 órát aludtam, nem voltam fáradt. Benéztem Vivihez, ő még aludt, szóval gondoltam lemegyek Viktorhoz a boltba, és elköszönöm tőle, mivel ma korán le kell feküdnünk, szóval nem fogunk lemenni a klubba. Átöltöztem, hagytam Vivinek egy üzit, és lementem. A Gucci-ba belépve megpillantottam Viktort, épp ruhákat rendezgetett. Odasétáltam hozzá, és megérintettem a vállát.
- Szia! - köszöntöttem, és megcsókoltam.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte.
- Csak gondoltam elköszönök. Ma nem nagyon lesz időnk semmire, pakolnunk kell, aztán korán lefeküdni, mert holnap kilenckor indul a vonat, és elég messze van a pályaudvar. Negyed kilenckor indulunk a hoteltől, busszal megyünk.
- Értem. Akkor... - kezdte, de egy ismerős férfi hang félbeszakította. A pénztár felől jöttek a francia szavak:
- Viktor! Valami csajt fűzöl? Úgy tudom van barátnőd! - röhögött, mire mindketten odafordítottuk a fejünket. Viktor vele együtt nevetett, nekem meg leesett az állam, mikor megpillantottam az illető arcát. Mikor ő is jobban szemügyre vett, ő is hasonlóan reagált.
- Jean! - döbbentem le. - Te hogy kerülsz ide?
- Te hogy kerülsz ide? Nehogy azt mondd, hogy Viktorral jársz! - csodálkozott ő is.
- Nehogy azt mondd, hogy itt dolgozol! - mentem oda hozzá, Viktor meg csak kapkodta a fejét köztünk, nem nagyon értette, hogy mi történik.
- Hogy lehet, hogy még nem láttalak itt? - kérdezte tőlem Jean.
- Nem tudom. Hisz jártam már itt többször is! Úristen! Párizs tényleg rohadt kicsi!
- Na jó, mi folyik itt? - szakított félbe minket Viktor.
- Mielőtt ki kellett mentenetek minket abból a diszkóból, Jean megpróbált felszedni. - magyaráztam.
- Hé! Ez így kicsit durva megfogalmazás! - tiltakozott a francia. - Csak el akartam kérni a számod. De jól leráztál!
- Várjatok egy kicsit! Ti találkoztatok? - próbálta felfogni a hallottakat Viktor.
- Igen! - vágtuk rá egyszerre.
- Jézusom... - nevetett Viktor.
- Még jó, hogy nem nyomultam jobban. Viktor biztos megölt volna... - gondolkozott Jean.
- Na jó, most már mennek kell. Sziasztok! - köszöntem el tőlük, majd nyomtam Viktor szájára egy puszit, és kimentem az üzletből. Felmentem a hotelszobánkba, és ismét benéztem Vivihez. Nem volt ott, úgyhogy átkutattam a lakást. Sehol nem találtam, aztán mikor kimentem a teraszra, megpillantottam az egyik nyugágyon.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem tőle mikor megálltam mellette.
- Csak fekszem. - nézett rám. - Na gyere, pakoljunk! - ugrott a talpára, és már be is ment, én meg követtem. Elővettük egy-egy bőröndöt, kitettük a nappaliba, és kezdődhetett a pakolás. Bugyi, zokni, póló, gatya, melltartó, fürdőruha, fogkefe, fogkrém, fésű, smink, sminklemosó, körömlakk, körömlakklemosó, cipő, papucs, törölköző, naptej, és... mit hagytam ki? Ja igen, filmek. Az fontos. Vivi is hasonló dolgokat pakolt, de nála a filmeket a rajz cuccai helyettesítették. Ezután lezuhanyoztunk, és lementünk egy étterembe ebédelni. Kajálás közben elmeséltem Vivinek az egész "Jean-ügyet". Nagyon tetszett neki ez a furcsa egybeesés, jót szórakozott rajta. Mikor legközelebb a hotelban voltunk, már 4 óra volt.
- Vivi! - szóltam neki a szobámból, így hát bejött. - Van egy kis gáz...
- Félek megkérdezni. - forgatta a szemét.
- Nem találom a vonatjegyeket! - nyögtem ki, mire Vivinek elkerekedett a szeme.
- Most legszívesebben ordítanék veled egy sort, de azzal nem megyünk túl sokra! Inkább kezdjük el a keresést! - mondta határozottan, és már neki is látott. Átnéztük az összes bőröndöm, a szekrényem, a fiókokat, és mivel a szobámban nem találtuk meg, jöhetett az egész lakás átkutatása. A nappali összes zugát átnéztük, a konyha minden fiókját, a fürdőt, de nem volt sehol. 6-kor fáradtan feküdtünk a kanapéra.
- Elmegyek a pályaudvarra és veszek új jegyeket. - ismertettem a tervem.
- Nincs más választásod. - mondta Vivi, én meg bementem a szobámba, és előkerestem a pénztárcám, hogy megnézzem mennyi pénzem van. Ahogy a pénzek között kutattam, a pénztárca egyik zsebében megpillantottam valami fehér papírt. Kihúztam, és a megkönnyebbüléstől elröhögtem magam.
- Ezt nem hiszem el... végig itt volt! Természetes, hogy a legalapabb helyekre nem nézünk be. - nevettem, és kivittem a jegyeket, hogy megmutassam Vivinek.
- Akkora hülye vagy! - nevetett ő is, mikor a kezébe nyomtam a jegyeket.
- Tudom... - ismertem be. Aztán eltettem a jegyet, és visszaültem a kanapéra. Még egy darabig dumáltunk Vivivel, meg kajáltunk, aztán 10-kor gondoltuk, hogy lefekszünk mert tényleg korán kell kelnünk, 9-kor indul a vonat. Persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű aludni, hisz délben keltünk. De aztán fél óra forgolódás után nekem sikerült, szerintem Vivinek is.

23. Rész: Vivi rajzol

Meghoztam a 23. részt! Jó olvasást! *Bia*

"Nem tudtam kijutni, üvöltött a zene, és körülöttem mindenki be volt piálva..."

Vivit már rég nem láttam, de szerintem ő is hasonlóan érezhetett, mint én. Nagy nehezen ki tudtam húzni a telefont a zsebemből, és felhívtam valakit, aki bár elég kicsi az esély, hogy felveszi, de talán szerencsém lesz. Már nagyon rég óta csörgettem, és már épp le akartam tenni mikor végre felvette.
- Szia Cinty! - köszönt bele Viktor. Semmi háttérzene, semmi. Hol van?
- Viviel csináltunk egy hülyeséget. Eljöttünk egy helyre amit nem ismerünk. Nagyon sokan vannak, és eléggé félek. Nem találom Vivit. - hadartam kétségbeesetten.
- Hol vagy? - kérdezte, és hangjában ott bujkált az aggodalom és az idegesség. Pedig elég nyugodt fajta.
- Partie, azt hiszem ez a neve a helynek.
- Jó, akkor most nagyon figyelj. Elindulunk értetek, amilyen gyorsan csak tudunk, ott leszünk. Ne menj sehova, ott állj meg ahol most vagy, és csak akkor mozdulj meg, ha meglátod Vivit. Nagyon sietünk, de a lényeg, hogy ne ess pánikba! TOMI! Gyere!! - üvöltötte, és letette. Mégis, hogy maradjak egy helyben? Eltaposnak az emberek! Jézusom, de sokan vannak! Azért engedhetnének levegőhöz jutni! Úristen de félek! Hol van Vivi? Mi lesz? Éreztem, hogy a kétségbeeséstől a szemem megtelt könnyel, és elkezdtem szédülni. Fájt a fejem a zajtól, a gyomrom pedig kavargott a félelemtől.
Mikor beszéltem Viktorral? 15 perce... már ide kellett volna érnie... hol van már? A következő pillanatban valaki egy hatalmasat lökött gyenge, erőtlen testemen, én pedig a padló felé kezdtem zuhanni.
Aztán valaki elkapott. Kezei között újra biztonságban éreztem magam. Felpillantottam megmentőmre, és bár érintéséből tudtam, hogy ki az, így már biztos voltam benne. Viktor nézett le rám, majd egy határozott mozdulattal felkapott, és kivitt a diszkóból. Kint végre friss levegő került a tüdőmbe, és könnyeimet is letöröltem. Rámosolyodtam Viktorra, ő viszont mosoly helyett egy nagyon ideges arckifejezéssel ajándékozott meg.
- Hogy lehettél ennyire hülye? Bajod eshetett volna! Önként besétálsz a tömegbe? Mégis mit gondoltál? - kiabált velem. - Mit csinálok, ha valami bajod esik? Mi történt volna, ha nem vettem volna fel a telefont? Akkor mi a jó eget csináltál volna? - nem tudtam megszólalni. Teljesen igaza volt. Akkora hülye voltam!
- Én... én... - sírtam el magam újra. - Úgy sajnálom! - Viktor látva, hogy sírok, odajött, és szorosan átölelt.
- Nem vagyok rád mérges. Csak ideges voltam. De többet ilyet ne csinálj! - nézett mélyen a szemembe.
- Ígérem!
- Itt a másik sokeszű! - szólt oda Tomi, miközben kijött a diszkóból Vivivel.
- Mondtam már, hogy én semmiről sem tehetek! Egyik pillanatról a másikra, megtízszereződött a tömeg! - védte magát Vivi harciasan.
- Nem érdekel! Ilyet többet akkor sem csináltok! Jól ránk ijesztettetek! - oltott le Tomi.
- Ha megígérjük, hogy ilyet többé nem csinálunk, abbahagyjátok végre az apáskodást? - kérdezte fáradtan Vivi. - Szeretnék hazamenni, és aludni. Elég volt a mai napból! - nyöszörgött. A fiúk kissé lenyugodtak, aztán hazavittek minket Viktor kocsijával. A történethez hozzátartozik, hogy Vivi teljesen odavolt a kocsitól, és még este, lefekvés előtt is erről áradozott. Ami pedig a fiúkat illeti, azért vették fel a telefont, mert cseréltek a húgukkal. Tina akart 10-12-ig lenni, mert másnap ebédelni megy Krisztiánnal, és ha kettőkor fekszik le, nem hiszi, hogy délben túl éber lesz. Szóval, ha úgy vesszük, ezt most a cukrásznak köszönhetjük. Igaz, nem direkt miattunk tett ebéd időre találkozót Tinával, de mégis miatta volt 11-kor szabad Viktor és Tomi.
Éjfélkor végre sikerült lefeküdnünk, jó éjszakát kívántam Vivinek, és kidőltem.

Vivi szemszöge:

Befeküdtem az ágyamba, és megpróbáltam aludni. Próbálkozásaim sikertelennek bizonyultak, éjjel egykor még forgolódtam. Most mi a francot csináljak? Kikeltem az ágyból, és feloltottam a lámpát. Kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját, hátha találok benne valami érdekeset. Siker! A rajz cuccom volt benne, rengeteg ecset, csomó grafit, meg rajzlapok. Mióta itt vagyunk, még nem is rajzoltam! Felkaptam a kincseimet, és kimentem a nappaliba. Sötétség ült a szobán, alig láttam valamit. Nagy nehezen megtaláltam a villanykapcsolót, és feloltottam a lámpát. Hirtelen minden fényárban úszott, ami eleinte kicsit bántotta a szemem, de aztán megszoktam. Lepakoltam az asztalra, és magam elé tettem egy rajzlapot. Kis gondolkozás után felemeltem az egyik grafitot, és felrajzoltam az első vonalat a lapra. Aztán a másodikat, a harmadikat, végül az összeset. Mikor készen voltam, felemeltem, de nem voltam elégedett az eredménnyel, ezért magam elé tettem a festéket, és pár ecsetet. Így színesen már sokkal jobb volt.

Félretettem az elkészült művet, és egy másik lapot tettem magam elé. De az ihlettem elszállt, nem tudtam mit rajzolni, majd megpillantottam az asztalon lévő vázát. Két szál rózsa volt benne, az egyik pár napja került bele, az volt a kisebb, Chloé hozta. A másikat még Viktor adta Cintynek, mikor én Tomival voltam a Szajnánál. Az volt a nagyobb. A két virág együtt nagyon tetszett (a váza már kevésbé), le is rajzoltam őket.

Ezzel kicsit többet vacakoltam, mint a szemmel, itt a háttért is kiszíneztem. Aztán rajzoltam még egy lányt, egy épületet, meg egy másik szemet. Mikor legközelebb az órára néztem, 6 óra volt. Elpakoltam a cuccaimat, és visszafeküdtem az ágyamba. Már elég fáradt voltam, gyorsan elnyomott az álom.

Cinthia szemszöge:

Kinyitottam a szemem, július 7.-én, egy gyönyörű, napsütéses napon. 9 óra volt, ezért kimentem a szobámból, és mivel Vivi még aludt, betettem egy Cindy Crawford dvd-t és tornáztam egy órát. Már nagyon hiányzott a testedzés, mióta itt vagyunk, még csak egyszer voltam futni, és az is elég rendhagyó volt. Apropó. Ma van egy hete, hogy itt vagyunk. De gyorsan elrepült! Te jó ég! Még 3 hét... Nem! Most nem hagyom, hogy felemésszenek a rossz gondolatok, most tornázom.
Egy óra után abbahagytam, és ettem valamit, mert nagyon megéheztem. Miközben egy szalámis szendvicset faltam, hallottam, hogy Vivi kibotorkál a szobájából. Bejött a konyhába, és szó nélkül csinált egy kávét, majd leült velem szemben.
- Jó reggelt... - mondta morcosan. - Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem aludtam túl sokat. Hogy miért? Mert 1-től 6-ig rajzoltam. Azért, mert nem tudtam aludni. - spórolt meg nekem pár kérdést.
- Értem. Akkor tényleg nem aludtál sokat. És miket rajzoltál? - érdeklődtem. Mintha csak szívességet tenne, feltápászkodott, és behozta a konyhába a rajzait. Hát mit ne mondjak... Lenyűgöztek! Bár Vivi mindig is nagyon szépen rajzolt, tehát nem értek meglepetésként a fantasztikus művek. Miután kicsodáltam bennük magam, visszavitte őket a szobájába. - Amúgy... - kezdtem, mikor újra leült velem szemben. - Ma akkor megkérdezzük a srácokat?
- Igen, meg kéne. Akár ide is hívhatod őket most. - egyezett bele, én meg küldtem Viktornak egy sms-t, hogy ha van idejük, ugorjanak át, mert meg kéne beszélnünk valamit. Visszaírt, hogy 10 perc múlva itt lesznek.
- 10 perc! - kiabáltam át Vivi szobájába, mivel ott volt, én meg a sajátomban, mert mindketten átöltöztünk, hogy azért ne pizsiben köszöntsük a fiúkat. Nem mértem az időt, de ha az időérzékem nem csal, pont tíz perc múlva kopogtak. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem a fiúkat, akik kényelembe helyezték magukat a kanapén, mi meg Vivivel megálltunk előttük. - Szóval. - kezdtem, mikor úgy ítéltem meg, hogy figyelnek. - Lehet, hogy már említettük, de ha nem akkor most elmondom. Mikor ezt a nyaralást kaptuk, nem csak Párizs volt benne. 9-13-ig le van nekünk foglalva két szoba Calais-ben. Azért, hogy mivel ez mégiscsak egy nyaralás, legyünk tengerparton is. De most ti is a képben vagytok, és nem akarunk csak úgy szó nélkül lelépni pár napra, szóval csak azt akartuk kérdezni, hogy velünk tartanátok-e. Persze ha nem, az sem gond, csak gondoltuk megkérdezzük. - fejeztem be, mire Vivi bólintott. A fiúk összenéztek, és szerintem egy pillantásból megértették egymást.
- Na jó, figyeljetek. - nézett ránk Tomi. - Nagyon szívesen mennénk, de nem hiszem, hogy el tudunk szabadulni. Tominak ott a Gucci, ott a banda, meg azért Tinát se szeretnénk magára hagyni...
- De ti nyugodtan menjetek el, érezzétek jól magatokat. - fejezte be helyette Viktor.
- Rendben. Mi holnap után reggel indulunk, szóval addig azért itt vagyunk. - mosolygott Vivi.
- Figyeljetek, most lesz egy próbánk, de majd még beszélünk. - álltak fel, és nyomtak egy-egy puszit az arcunkra. Aztán kimentek, és becsukták maguk után az ajtót.
- Azért kár... - ültem le a fotelba, mire Vivi is hasonlóan tett.
- De teljesen megértem, miért nem tudnak jönni. - mondta.
- Persze, én is. De mégis... sokkal jobb lenne ha jönnének.
- Szerintem is, de ez most így alakult. De figyelj... nem medencézünk egyet? - próbált felvidítani, ami sikerült is, mikor a víz alá nyomta a fejem a medencénkben. Amúgy a nap további része is jól telt, rávettem Vivit egy kis Így jártam anyátokkal-ra, aztán este is a szálláson maradtunk, nem nagyon volt kedvünk bulizni a tegnapi nap után. Elég rég volt arra alkalmunk, hogy csak üljünk és dumáljunk a semmiről, szóval ezt ma megtettük. 4-ig a fotelban ülve beszélgettünk, aztán úgy találtuk, hogy elég késő van, le kéne feküdni. Ez végül 5-kor sikerült...

22. Rész: Misu

Éééééés... 22. rész! Remélem tetszik, ha igen, komizzatok! *Bia*

"- Mi van benne? - kérdeztem, de abban a pillanatban halk vakkantást hallottam..."

Hátranyúltam, hogy belenézzek a zsacskóba. Úristen!

Egy baromi édes kiskutyus volt az. Ha jól láttam akkor egy yorkshire terrier.
- De édes! - vettem az ölembe a szőrmókot.
- Tina mindig is akart egy kutyát. És most végre kaphat is egyet. Nagyon fog neki örülni. - simogatta a kiskutyát.
Hátratettük az állatkát, és indultunk vissza, Párizsba. A városban leparkoltuk az autót, és a Début-be indultunk.
- Mit csináltok itt? - kérdezte Tina, mikor meglátott minket. Szegény, ennyire maga alatt van, és még így is dolgozik. Itt is, meg a klubban is. Csodálom.
- Hoztunk neked valamit. - nyújtotta át Viktor a szatyrot.
- Dior? Nem kellett volna! - mosolygott, aztán belenézett a zacskóba, de ijedtében elejtette, a szőrpamacs meg kiugrott belőle. - Jézusom! Köszönöm! - ugrott Viktor nyakába. A kis ugri-bugri meg csak vakkantgatott mellettük. Tina felvette, és megvakargatta a fülét.
- A legjobb huginak! Megérdemled! - mondta Viktor.
- Annyira köszönöm! - hálálkodott.
- Mi lesz a neve? - érdeklődtem.
- Hát... az attól függ. Kisfiú vagy kislány?
- Lány. - felelte Viktor.
- Akkor... Misu. - mosolygott Tina. Viktor is vigyorgott, ő értette ennek a jelentését. Én már kevésbé.
- Miért? - kérdeztem.
- Misu, úgy mint a Michelle becézete. Anyukánk neve. Vész Michelle. - Tina ezt válaszolta. Akkor ezt most nem értem. Anyukájuk is Vész?
- Anyukátok hogy lehet Vész?
- Már születésünkkor anyukánk nevét kaptuk, mivel Magyarországon éltünk, és apukánk neve nagyon francia. – magyarázta Viktor. Értem. Tina még pár percig csak újdonsült háziállatát köszöngette, de aztán Viktorral meg a kutyával inkább eljöttünk, hogy hazavigyük a kis mamlaszt. Benyitottunk a bejárati ajtón, nem volt zárva, mivel Tomi otthon volt. De mikor beléptünk nem csak a rappert, hanem dühöngő barátnőjét is ott találtuk. Vivi a nappaliban állt, és az érkezésünkre abbahagyta a mondanivalóját. Arca vörös volt, kezei csípőjén pihentek, szemeit összehúzta, és úgy nézett felém.
- Ez mit keres itt? – kérdezte ”kedvesen”
- Ez – hangsúlyozta ki a szót Viktor – velem van. Ő a ”nem kényezteti el Eszter, és nem üldözi el a pasikat” fajta barátnőm. – nézett Vivire gúnyosan. És abban a pillanatban Vivi megtört. Elvesztette dühös énjét, amit az összetört váltott fel. Lerogyott a földre, és könnyek között magyarázkodott.
- Én nem… nem akartam… anyuék… ők nem… Eszter téged… igen… - dadogta. Tomi rögtön odaült mellé, és a haját kezdte simogatni, miközben ő tovább beszélt, kissé érthetőbben. – Szóval – vett nagy levegőt – Niki – aki a nővére – ma reggel felhívott, hogy megkérdezze mi van velem. És akkor döbbentem rá, hogy anyuék engem még nem is hívtak fel. Téged Eszter már a második napon. Akkor nagyon dühös voltam, és valakin le kellett vezetnem a mérgem. És te pont ott voltál, igaz, először próbáltam türtőztetni magam, de nem sikerült. Úgy sajnálom! Én nem akartalak megbántani! Egy dolgot gondoltam komolyan az egészből: hülyeségen sértődtél meg. De ahogy látom, ezt már te is beláttad. – mosolyodott el. – Eszter nem kényeztet el, ez való igaz, csak szerettem volna azzal áltatni magam, hogy az a normális, hogy az én szüleim engem nem kerestek, és az a túl sok, hogy téged viszont igen. Ez persze nem így van. Annak, hogy Dani megcsalt egy oka van: barom. És szerintem neked fogalmad sincs arról, mi az, hogy valaki sajnáltatja magát. Mivel te még soha nem csináltad. Az egyik legtisztább lelkű, legsegítőkészebb ember vagy akit ismerek. Nem is érdemellek meg. – fakadt ki teljesen. Hiszek neki. Hiszem, hogy nem akart megbántani, és meg is értem, hogy ennek ellenére miért tette. Vivi szülei valóban nem igazi mintaszülők. Elgondolkoztam a hallottakon, majd odaültem mellé, és ezt válaszoltam:
- Csak egy dolgot mondok: kuptensnáv! – Vivi felnevetett és átölelt, a fiúk viszont kérdőn néztek össze. Elmagyaráztam nekik. – Ez egy szó, amit még általánosban találtunk ki. Az emberek mindig azt mondják, hogy ”erre nincsenek szavak”, vagy ”nem tudok mit mondani”. Ezért mi kitaláltunk egy szót, ami nálunk annyit jelent, hogy ”nem jutunk szóhoz”. Kuptensnáv! – ismételtem. A srácok még mindig furán méregettek minket, nem nagyon értették ennek az értelmét, de beletörődtek eme apró furcsaságunkba. Ezután a kiskutyus is megszólalt a zacskó mélyéről, melyre Vivi is felfigyelt, hisz ő nem tudott a kutya érkezéséről. Tomi elmondta neki, hogy miért vették, és hogy kinek. Vivi teljesen belelkesedett, nagyon jó ötletnek találta az állatkát Tinának.
- És mi lett a neve? – kérdezte, mire Tomi is kérdőn nézett, ezt ő sem tudta még.
- Misu. Anyu után. – húzta széles mosolyra a száját Viktor, és Tomi is hasonlóan tett. Ha jól veszem ki a hármuk viselkedését (Tináét, Viktorét és Tomiét), akkor nagyon szeretik az anyukájukat. Amit persze teljesen megértek, mindenki szereti a szüleit, de akkor miért nem vele vannak? Az apjuk nagyon kemény ember lehet, ha így engedelmeskednek neki, zokszó nélkül. Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom ismerni.
2 óra volt, a fiúknak próbára kell menniük, szóval haza (a hotelba) kísértek minket. Odafelé eszembe jutott Tina. Hogy lett hirtelen olyan összetört lányból ilyen erős?
- Fiúk – szólaltam meg -, hogy lehet az, hogy Tina ilyen jól van? Nem rég még nagyon kivolt.
- Tényleg! Elfelejtettem mondani! Krisztián nagyon felbátorodott a biztatásotokra, és most úgy néz ki, hogy Tinával jár. De Tina nem valami lotyó, aki hetente vált pasikat, ha az egyik otthagyta, jöhet a másik. Ő most tényleg megkedvelte Krisztiánt, és nagyon tetszett neki, hogy olyan megértő és rendes volt vele. Krisztián pedig úgy véli, örök hálával tartozik nektek. – felelte Tomi. Jaj de jó! Ennek nagyon örülök! De várjunk csak…
- Akkor minek kellet a kutya, ha már jobban van? – értetlenkedtem.
- A kutyát még aznap örökbe fogadtuk neki a neten, mikor Geri itt járt. Most már jobban érzi magát, az igaz, de tényleg akart mindig egy kutyát. Úgyhogy így is, úgy is odaadtuk neki. – világosított fel Viktor. Ekkor már a hotel előtt voltunk, szóval elköszöntünk tőlük (hosszú csókokkal), és felmentünk a szobánkba. Pakolásztunk (elég nagy kupi volt), meg kajáltunk, aztán eszembe jutott valami, amiről eddig megfeledkeztünk.
- Te Vivi! Valamit nagyon elfelejtettünk! Calais! – ami egy francia tengerparti város – Oda kell mennünk 9.-én! Le van foglalva a szoba, és 13.-én kéne csak visszajönnünk.
- Jó. És? - nézett rám úgy, mint ha arról beszélnék, hogy az ég kék.
- Mi lesz a fiúkkal? Mármint... Mi elmegyünk a tengerpartra, őket meg itt hagyjuk? Hogy néz már az ki? Viszont csak két szoba van lefoglalva! - nyavalyogtam.
- Ne szenvedj már! A szobákban francia ágy van, szóval az egyik szoba a miénk, a másik meg az övék. Ilyen egyszerű. Lehívjuk őket is, és ennyi! - oldta meg a problémát.
- Igazad van. - könnyebbültem meg. - De... mi van ha nem akarnak jönni? - tettem fel az újabb kérdést.
- Akkor azt mondják, hogy bocs, de mi inkább itt maradunk, 13.-án találkozunk, sziasztok! - adott egyértelmű választ az elég hülye kérdésemre.
- Rendben. Amúgy... mi lenne ha ma egy másik diszkóba mennénk? - váltottam témát. - Úgyse mondtuk, hogy ma megnézzük Tomiékat. Ki kéne próbálnunk egy másik helyet is. Csak úgy poénból!
- Én benne vagyok. Akkor készüljünk el, és keressünk valami helyet! - adta ki az utasításokat. Elkészültünk, és 8-kor már a hotel előtt voltunk. - És most? Merre?
- Hát... mondjuk erre! - mutattam balra, így hát elindultunk arra. Mivel nyár van, még nem volt sötét, épp hogy elindult a nap lefelé, szóval elég világos volt. Egy csomó hely mellett elmentünk, de kábé az összesből pia szag áramlott ki, és oda nem kívántunk bemenni. Már jó ideje bolyongtunk, mikor egy hatalmas ajtó mellett eljőve megütötte a fülünket Calvin Harris - We'll be coming back című száma. Ez Vivi egyik kedvence, én kifejezetten utálom, féltem, be fog oda rángatni.
- Kérlek! - könyörgött. - 1 hete csak Eiffel-Pop-ot hallgatunk! Lécci!!
- Hát... jó. - adtam meg magam. - De ha leadják Skrillex-től a My name  is Skrillex-t, esküszöm itt hagylak! - fenyegetőztem, de ekkor már nem figyelt, mert épp próbált bejutni. Utána mentem, és nem sokkal később végre benn voltunk. Én leültem egy asztalhoz, és rendeltem magamnak meg Vivinek inni, miközben ő a tánctérre sietett. Éppen kezdődött valami új borzalom, amit szintén nagyon szeret, ő élvezte az ottlétünket. Én már kevésbé. Csak ültem ott, a fotelban, és vártam, hogy megunja. De ez nem történt meg, ő pattogott fáradhatatlanul. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy srác leül velem szembe, az asztal másik oldalára. Szőke, kék szemű, helyes srác volt, kábé velem egyidős. Két pohár volt nála, szemmel láthatóan valami alkoholos cucc.
- Neked hoztam. - nyújtotta oda az egyiket. Természetesen franciául beszélt.
- Kösz, de én nem iszom alkoholt. - utasítottam vissza.
- Á, értem. Jókislány! - mosolyodott el, és letette az italokat. Ő sem ivott. - Hogy hívnak? - kérdezte. Mit akar ez?
- Cinthia.
- Akkor gondolom nem idevalósi vagy. Én Jean vagyok.
- Nem. Magyar vagyok. Csak nyaralok.
- Értem. Egyedül vagy? - érdeklődött.
- Nem. A barátnőmmel jöttem, aki épp ott... - mutattam a tánctér felé, de nem találtam Vivit a szememmel, nagyon nagy volt a tömeg. - ott kell lennie valahol.
- Akkor, menj keresd meg, látom nagyon aggódsz érte. De csak akkor engedlek el, ha előbb megadod a számod. - nézett rám. Na azt már nem! Amúgy is, minek neki a számom, ha tudja, hogy előbb-utóbb hazamegyek?
- Ne haragudj, de van barátom. - kosaraztam ki.
- Ó. Kár. Szerencsés srác. Akkor szia. - felállt és elment. Ez azért elég fura volt. De most nincs időm ezzel foglalkozni, meg kell találnom Vivit. A tánctér felé indultam, de az ember áradat elviselhetetlenül nagy volt. Átverekedtem magam a tömegen, és a tánctér közepén találtam magam, ahol szintén rengeteg ember tolongott. Aztán megpillantottam Vivit. Már nem táncolt, épp két nagydarab pasi között próbált átjutni.
- Vivi! - kiáltottam, de olyan hangos volt a zene, hogy még én se hallottam a saját hangom. Próbáltam odajutni hozzá, de az emberek nem engedték, és ő is egyre messzebb "sodródott" tőlem. Még csak 11 óra, de máris ennyi ember van? Nem bírtam tovább, már alig kaptam levegőt, gondoltam, kiverekedem magam a friss levegőre. Jó ötlet volt, de nem jött be. Ugyanis az emberek nem akartak elfogyni, csak jöttek, és jöttek, én pedig nem bírtam megmozdulni. Bevallom, nagyon féltem. Lökdösődtek, ráléptek a lábamra, és totál kétségbe voltam esve. Nem tudtam kijutni, üvöltött a zene, és körülöttem mindenki be volt piálva...

21. Rész: Kia ex ceed cabrio

"Én meg gondolkoztam, gondolkoztam, végül elnyomott az álom."

Aztán reggel 10-kor felébredtem. A 6. napon. Elég fáradt voltam, de kikeltem az ágyból, csináltam egy nutellás kenyeret, és levágtam magam a nappaliban. A kanapén fekve bekapcsoltam a tv-t, de mivel semmi értelmeset nem adtak, betettem egy sorozatot. Néztem már egy ideje, mikor a másik szobából kibotorkált valaki. Vivi volt az, eléggé nyúzott állapotban.
- Megint lenyomtál 13 margaritát? - kérdeztem ijedten. Vivi felnevetett, és kissé megjött az életkedve.
- Nem, dehogy. Csak elég sokáig voltam fenn.
- Tessék? - kérdeztem. Én szenvedek, ő meg bulizik? Fel se tűnt neki, hogy elrohantam?
- Hát, miután elmentél Viktor is hazament, és mi meg úgy döntöttünk Tomival, hogy maradunk.
- Szóval engem összetörnek, te meg bulizol. Szép. - döbbentem le.
- Ne haragudj... de a te problémád nem olyan nagy ügy. Anyukádat te se szereted. Nem értem miért akadtál ki. - mondta, nekem meg leesett az állam.
- Nem hiszem el, hogy ennyi év után ennyire nem ismersz! - kiabáltam.
- Most minek üvöltözöl? Anyukád alkoholista. Kész. Pont. - kiabált most már ő is.
- Te nem tudod, neked milyen könnyű. Van két szülőd, két testvéred, és ezen kívül még rengeteg rokonod.
- Neked ott van Eszter, aki bármit kérsz, megadja. - vágott vissza.
- Nagyon el vagy tájolva. Te vagy az, aki teniszre járt, meg mindenféle drága sportokat tanulhatott. Közben egy ötöst nem tudsz összekaparni... - sértegettem, pedig nem akartam veszekedni.
- Mert te olyan tökéletes vagy... a kitűnő jegyeiddel, meg mindennel. De mondok én neked valamit. Tudod, hogy Dani miért csalt meg? Mert neked csak a tanulás számított. Ő mindent megtett, hogy a kedvedben járjon, te meg csak tanultál, tanultál, és meg sem próbáltál időt szakítani rá! Még szép, hogy félre lépett! - háborgatta a múltamat.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod. - először Viktor bánt meg, most meg Vivi? Mi történik körülöttem? Mit vétettem a sors ellen?
- De ezeket soha nem mondtam ki, mindig támogattalak. Viszont legbelül mindig ezt éreztem. Te csak sajnáltatni akarod magad ezzel az egész "meghalt az apám és anyám alkoholista" maszlaggal.
- Most miért csinálod ezt? - kérdeztem. Nem mellesleg sírva.
- Mert egyszer végre valakinek fel kell nyitnia a szemed. Nem te vagy az egyetlen, akinek nincsenek szülei! Neked van fedél a fejed fölött, van mit enned! Nincs okod panaszra! Én tényleg mindig befogtam a pofám, szó nélkül támogattalak, de ami sok az sok! Szenvedsz, mert Viktor csak egy szót mert szólni az alkoholista anyukádról. Jól felpofoztad, szegény meg utánad se mert menni. Ugyanazt csinálod, mint az összes kapcsolatodnál! Elüldözöd a srácot! - oltott le teljesen. Mi van? Most ekkora ügyet csinál ebből az egészből? Nem inkább nyugodtan ki kéne beszélnie velem Viktort? Én ezt nem értem.
- Nem fogom ezt tovább hallgatni. Szóltam én valaha is egy rossz szót? Mondtam, hogy "figyi, egy kicsit állj már le, ne sipákolj a szüleid miatt, neked legalább vannak!". Mondtam valaha ilyet? Nem! Mert én jó barát vagyok. Azt hittem te is az vagy! - mondtam könnyek között, majd kinyitottam a bejárati ajtót, és becsaptam magam mögött. Lementem a lifttel, és kiléptem a szállodából. Még mindig sírtam, nagyon fájt amiket Vivi a fejemhez vágott. Gondolkodás nélkül elindultam az utcán, és a Gucci felé vettem az irányt. Mielőtt beléptem volna, letöröltem a könnyeimet, és vettem egy mély levegőt. Mikor bementem, Viktor megpillantott, és nagyon meglepődött.
- Cinthia... - jött oda hozzám. - Te mit...? Mármint... Hogy hogy? Te sírsz? - nézett rám, majd behúzott hátra, valami raktár szerű helyre, hogy ketten lehessünk. - Figyelj. Én nagyon sajnálom. Nem kellett volna így... - kezdte, de félbe szakítottam.
- Nem. Én sajnálom. Nem kellett volna egy pohár koktélon kiakadnom. De én... - sírtam hangosabban.
- Cinthia... kicsim, akkor miért sírsz? - ölelt át. Kicsim? Így még soha, senki nem hívott.
- Vivivel nagyon összekaptunk. Olyanokat mondott nekem... És én is olyanokat mondtam neki... - szipogtam, mire Viktor még szorosabban ölelt. Aztán odahúzott két széket, leültetett, és megkért, hogy mindent mondjak el. Én pedig engedelmeskedtem, és mindent elmeséltem szórul, szóra.
- Juj. - nyögte ki végül. - És... miért hozzám jöttél? Tegnap még elég mérgesnek tűntél.
- Tinát nem akartam nyaggatni, tegnap is ellógott, hogy velem beszélhessen. Meg aztán, most ő se a legjobb napjait éli. Tominak nem akartam panaszkodni a barátnőjéről. Veled meg amúgy is ki akartam békülni. Hülyeségen sértődtem meg. És tudom, hogy sajnáltad. Láttam a szemedben. Az ember olyanokat mond, mikor mérges, vagy ideges, amiket nem gondol komolyan. - magyaráztam.
- Örülök, hogy így látod. Azóta csak azon gondolkoztam, hogy hogyan engesztelhetnélek ki. Mert tényleg nem akartalak megbántani.
- Tudom jól. Helyetted megtette Vivi. - szomorkodtam.
- Figyelj, Vivivel ősidők óta barátok vagytok, szerintem ennél nagyobbat is veszekedtetek már.
- Hát... jó ebben igazad van. Egyszer nyolcadikban egy akkorát veszekedtünk... az nagyon durva volt.
- Min veszekedtetek? - érdeklődött.
- Mi legjobb barátnők voltunk már akkor is, és egy gimibe akartunk menni. Kiválasztottuk a gimit, és eldöntöttük, hogy oda fogunk menni. De sajnos Vivi nem vette túl komolyan a felvételit, és nem vették fel. A várólista legalján volt. Akkor nagyon kiakadtam rá, üvöltöttem vele, meg minden. Hiszen megígérte, hogy készül rá. Én széttanultam az agyam, hogy felvegyenek, ő meg rajzolgatott. Nagyon mérges voltam rá, de igazából nem is miatta voltam dühös, hanem azért mert nem mehettünk egy gimibe. De bűnbakot kellett találnom, és ebben az esetben az ő volt. De aztán rohadt nagy mázlink volt... olyan sokan nem azt a gimit választották, hogy végül őt is felvették. Szerencsénk volt. Nagyon nagy szerencsénk. - fejeztem be.
- De kibékültetek! Ez most sem lesz másképp! - próbált reményt önteni belém.
- De akkor sem értem, miért mondta azt a sok baromságot... talán mert nem baromság. - fogtam fel. - Talán igaza van! Csak sajnáltatni akarom magam? Elüldözöm a pasikat? Nekem csak a tanulás számít? Eszter elkényeztet? - tűnődtem.
- Na ide figyelj! - tette kezeit a vállaimra, és mélyen a szemembe nézett. - Te nem sajnáltatod magad! Egyszerűen csak ismerteted a történeted. Az nem tilos! Ha elüldöznéd a pasikat, akkor most nem ülnék itt. A tanulás pedig nagyon fontos, ahhoz, hogy legyen belőled valaki. Az a hülye Dani vagy ki, pedig egy balfék, ha képes volt téged eldobni magától. Eszter pedig egyszerűen csak jó szülő akar lenni! Ennyi! - válaszolt a kérdéseimre, bár nem neki szántam őket, inkább csak olyan költői jelleggel mondtam ki őket.
- Köszönöm. - csókoltam meg.
- Gyere, sétáljunk. - mondta, mikor elváltunk.
- De... nem kell dolgoznod? - csodálkoztam.
- Ha téged megbántottak, szerinted érdekel a munka? Van elég kollégám. - vigyorgott. Hát jó. Kimentünk az üzletből és elindultunk a hosszú utcán. A lágy szél belekapott a hajamba, a nap sugarai pedig simogatták az arcom. Viktor félkézzel átkarolta a vállam, én pedig az ő derekát. Ennek elég egyszerű oka volt. Ő nem érte el az én derekam (kivéve mikor lábujjhegyre állok egy-egy csóknál...), én pedig nem értem el az ő vállát. Így sétálgattunk az utcán, és ismét azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, hova megyünk. Már rá se kérdeztem, tudtam, hogy nem kapok választ. Az utcán sétálva egyszer csak megszólalt:
- Van jogsid? - kérdezte. Ööö...
- Van. De csak akkor vezethetek, mikor betöltöm a 18-at.
- Oké... - válaszolta sejtelmesen. A következő pillanatban megálltunk egy letakart kocsi mellett. Rosszat sejtek... Odalépett az autóhoz, és levette róla a szürke takarót.
- Ez a te kocsid? - tátottam el a számat. Egy gyönyörű fehér cabrio volt, Kia ex ceed. Hogy ezt honnan tudom? Vivi enyhén kocsi őrült, és ez az egyik kedvence.

- Igen. Ez egy Kia...
- Ex ceed cabrio. - fejeztem be helyette.
- Honnan tudod?
- Vivi imádja a kocsikat. - adtam egyszerű választ.
- Értem. Egy kört? - kérdezte, arra utalva, hogy megyünk-e egy kört. Tőlem aztán többet is, olyan eszméletlenül szép ez a kocsi. Viktor kinyitotta nekem az ajtót, én pedig behuppantam az anyós ülésre. Ő beszállt mellém, és a kormányra tette a kezét.
- De... ugye van jogsid? - kérdeztem félve. Viktor elnevette magát, és bólintott. Akkor jó. Beindította az autót, és elindultunk vele (ismét fogalmam sincs, hogy merre). - Hova viszel? - kérdeztem, mikor már úgy éreztem, hogy elhagytuk Párizst.
- Valahova. - felelte lazán. - Annyit elárulok, hogy Tina ajándékáért megyünk.
- Milyen ajándék?
- Tomival vettünk neki valamit, hogy kicsit felviduljon. - magyarázta.
- De egy pár cipőtől nem lesz jobb kedve. - mondtam, mivel arra gondoltam, a fiúk valami ilyesmit vettek neki. Viktor csak rejtélyesen mosolygott, lekanyarodott egy kis utcába, majd leparkolt. Kiszállt, engem pedig arra kért, hogy maradjak. Ő pedig bement valami üzletbe, és pár perc múlva kijött. Egy fehér szatyor volt a kezében, rajta ez a felirat: Dior. Mégiscsak igazam volt. Valami ruha lesz az. Vagy esetleg parfüm. Viktor beszállt, a szatyrot pedig hátra tette. - Mi van benne? - kérdeztem, de abban a pillanatban halk vakkantást hallottam...

20. Rész: Egy pohár koktél

Itt a 20. rész! Tudom, rövid lett de azért remélem tetszik! Jó olvasást! *Bia*

"- Akkor este! - néztünk vissza a hotel ajtajából."

És így is lett. Este kilenc felé lementünk a klubba, és jót szórakoztunk. A fiúk zenéltek, táncoltunk, röhögtünk, meg a szokásos. Kezdem igazán nagyon jól érezni magam Viktorral. 5 napja ismerem. És még ötször ennyi időt tölthetünk együtt. Tudom, nem kéne ezen rágódnom, Vivi is megmondta, hogy fölösleges. De nem tudok mit csinálni, akárhányszor megcsókol, csak az jár a fejemben, hogy vajon mit jelentek neki. 5 napja ismerem. Ez még nem lehet komoly. De akkor is. Mi van ha esetleg komolyra fordul? Mit csinálunk 25 nap múlva? Mert ez nem egy film, vagy ilyesmi. Nincs bebiztosítva a happy end. Mi van ha nem lesz jó a mi kis "történetünk" vége? Akkor mit csinálok? Összeroskadva fekszem majd az ágyamban, és álomba sírom magam? Nem akarom, hogy ennek az egy hónapnak vége legyen, és vissza kelljen térnem Budapestre. Ott nincs Eiffel-torony. Nincs Gucci üzlet (legalábbis olyan nincs ahol Viktor az egyik eladó). Nincs klub, ahol az Eiffel-Pop játszik... Istenem!! Miért nem lehetett ez a nyaralás normális? Miért nem tudtuk tartani a megállapodásunkat? Semmi pasi. Zéró. Semmi. Nuku. Ezt nem hiszem el. Apropó. Én most miért ezen tipródom? Viktor épp az egyik kedvenc számomat énekli a színpadon, erre én itt ülök, kólát szürcsölve (egészséges életmód...), és azon agyalok hogy mi lesz ha...! Nem mindegy? Cinty, kapj az eszedhez! Viktor kedvel téged! És ő se közömbös a számodra! Menj, és táncolj. Érezd jól magad! Igen, egy hónapod van, de ha végig ezen filózol, nem is lesz jó. Élvezd ki, amíg itt vagy! Várjunk csak... most tényleg magammal beszélek? Kezdek begolyózni... Ennek tudatában inkább átbaktattam a tánctérre és buliztam egyet Bruno Mars egyik új számára. Mit érdekel engem, hogy mi lesz 3 hét múlva? A lényeg, hogy most mi van. Csak ez számít.
Éjfél körül Viktort váltotta Tina, ezért a fiúk lejöttek hozzánk, és velük táncoltunk tovább. Az este amúgy nagyon jól telt, volt, hogy táncoltunk, de volt, hogy egyszerűen csak leültünk és beszélgettünk. Olyan 1 óra körül végül úgy éreztük, hogy ideje hazamenni. Épp elköszöntem Viktortól, mikor rendelt egy koktélt. Na ezen kicsit kiakadtam. Mi a francért rendel koktélt? Nekem elég egy alkoholista. Az anyám...
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle. Ketten voltunk, Viviék máshol búcsúztak.
- Iszom egy koktélt... Mert? - értetlenkedett.
- Nem iszol. Nem engedem. - mondtam határozottan.
- Meghibbantál? Már mért ne ihatnék? Felnőtt ember vagyok! - hadakozott.
- Nem érdekel! Nem iszol!
- Egy pohár koktéltól még nem leszek részeg, vagy ilyesmi. Hagyjál már! - röhögött.
- Azok után, ami Vivivel történt, nem akarom, hogy igyál. - vallottam be, de ez sem hatotta meg.
- Figyelj, mondom, hogy ez csak egy pohár koktél! Nem fogok berúgni. Értsd már meg!
- Nem tudhatod.
- Tudod mit? Felhívom anyukádat, ő a szakértő ebben a témában. - mondta ki. És akkor lefagytam. Nem tudtam reagálni. Nem tudtam visszavágni, de nem is akartam. Ez azért nem volt szép! Láttam rajta, hogy a beszólását azonnal megbánta.
- Hogy képzeled? - kiabáltam rá, és egy akkorát lekevertem neki, hogy csak úgy csattant. Ehhez nincs joga! Én sem szeretem anyut, nem is beszélek vele, és nem is vágyom rá. De ez azért már túlzás! Van képe az arcomba vágni, hogy anyám alkoholista! Nagyon csalódtam Viktorban. Nem hittem volna, hogy ő valaha meg fog engem bántani. Ez most nem olyan volt, mint az eddigiek. Most nem egy testvérét hittem a barátnőjének, és nem az exe mesélt be nekem hazugságokat. Ezt nem nagyon lehet kimagyarázni, a saját fülemmel hallottam. A pofon után sarkon fordultam, és kimentem az épületből. Jobbra fordultam, és a hotelig rohantam. Mikor beértem a szobámba, lerogytam az ágyamra. A hátamra feküdtem, és bámultam a plafont. Hogy mondhatott ilyet? Jézusom...
A következő pillanatban berontottak az ajtómon, de mikor odapillantottam, legnagyobb meglepetésemre nem Vivi volt az. Sőt, még csak nem is Viktor. Tina állt az ajtómban.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem furán. Neki most épp énekelnie kéne.
- Láttam a pofont. Mi történt? - kérdezte, de mivel még mindig furán néztem rá, így szólt. - A háttérénekesem beugrott helyettem. Szóval?
- Na jó. Nem tudom, tudod-e, de anyukám alkoholista. Nem ő nevelt fel, hanem a nagynéném, anyukámmal nem tartom a kapcsolatot. Ezt Viktor tudja. Ma, inni akart egy pohár koktélt. Engem az ilyen dolgok nagyon érzékenyen érintenek, azon is kibuktam mikor Vivi olyan nagyon bepiált, de csak azért nem haragudtam rá, mert úgy éreztem, az én hibám, mivel egyedül hagytam. Mindegy. Szóval Viktor rendelt valami koktélt, én meg ellenkeztem. Nem akartam, hogy igyon. És akkor mondta, hogy egy pohártól még nem lesz baja, de én erre azt feleltem, hogy nem tudhatja. És akkor a következőt mondta: "Tudod mit? Felhívom anyukádat, ő a szakértő ebben a témában.". És akkor lekevertem neki egyet. Megérdemelte... - fejtettem ki a problémámat Tinának.
- Ez durva... - töprengett. - De csak hogy tudd. Viktor sose akarna megbántani.
- Mégis megtette. - suttogtam. Tina erre nem nagyon tudott mit mondani, inkább elköszönt, és elment. Én meg gondolkoztam, gondolkoztam, végül elnyomott az álom.

19 Rész: Sütizés

"Az ágyban fekve újra magam elé képzeltem Viktorék eszméletlen lakását."

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, reggel volt. Július 5. Ránéztem az órára, és kaptam egy apróbb sokkot. 9 óra volt. Ami annyit jelent, hogy nagyjából 14 órát aludtam, merthogy 7-kor feküdtünk (ami új rekordnak számít). Jézusom... Vivi miért nem keltett fel? Talán még ő is alszik? Kikászálódtam az ágyamból, és átmentem barátnőm szobájába. Aludt.
- Vivi, ébredj! - ráztam a vállánál fogva. - 9 óra!
- És? - fordult a másik oldalára, majd a fejére húzta a takarót.
- 14 órát aludtunk!
- És? - hallottam a hangját a takaró alól. Őt ez kevésbé hatja meg. Úgy hogy jött az, amitől tuti megjön az életkedve.
- Délben programunk van.
- És? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy unja a kérdez-feleleket.
- Tomiékkal! - jelentettem ki. Erre aztán úgy kipattant az ágyból, mintha lökték volna. A takaró pedig halk puffanással érte a földet, mivel azt is magával rántotta.
- Miért? Hol? Mikor? Kivel? - tette fel a kérdéseket, aminek felére már tudta a választ, szóval nem nagyon értettem mi értelme.
- Miért? Mert Viktor engem tegnap elhívott. Fogalmam sincs, hogy hol, ez náluk valami szokás, sose mondják meg hova megyünk. 12-re jönnek értünk; te, Tomi, Viktor, meg én. - válaszoltam.
- Jól hangzik. Akkor... készülődjünk. - dörzsölte meg a szemét, majd a fürdőbe indult. Hallottam, ahogy vizet enged a kádba, utána meg belecsobban. Úgy döntöttem, hogy akkor én meg kitalálom mit veszek fel, hisz az nálam egy hosszú folyamat. A szekrényemben kutatva megakadt a szemem a kedvenc shortomon. A gombjába beleakadt egy ujjatlan póló. Ez egy jel. Felvettem a két ruhadarabot, és meg voltam elégedve a tükörképemmel.

És én ezzel meg is voltam, mivel én már tegnap lezuhanyoztam, este, ezért most már nem volt kedvem. Ennek ellenére bementem a fürdőbe, hogy levakarjam a lerepedezett körömlakkot a körmömről. Vivi nem zavartatta magát, csak áztatta testét a forró vízben. Előszedtem a körömlakk lemosót, és viszonylag gyorsan meg is voltam vele. Felkentem valami matt színűt, és kimentem a fürdőszobából. Nem sokkal később Vivi is kibotorkált. Ő is keresett magának egy összeállítást, majd kikérte a véleményem róla.
- Ez így jó? - kérdezte. Egy sötét farmer shortot választott, meg egy kék felsőt hozzá. Kiegészítőnek egy hosszú nyakláncot vett elő, és egy napszemcsit.
- Jól néz ki! - feleltem. - De tudod, hogy én ezt a pólódat sose díjaztam. És ehhez a shorthoz nem nagyon megy...
- Hát... jó. Kicserélem. - eltette a felsőt, és kivett helyette egy fehéret. - Most jobb?

- Sokkal! - ez így már jobban tetszett. Felöltözött, de csak azután döbbentünk rá, hogy fél 10 van. Hogy miért siettünk ennyire, azt nem tudom. Mit csináljunk másfél óráig? Nekem persze rögtön a filmnézés jutott eszembe.
- Filmet! Lécci! Nézhetjük a kedvencedet! Kérlek! - könyörögtem Vivinek. 2 filmsorozat van amit hajlandó megnézni. A James Bond filmek, és A Gyűrűk Ura-sorozat. Mivel Frodoékat most nem hoztam el, maradt Daniel Craig és a Casino Royale. Az egyik kedvenc 007-es filmem. Leültünk a kanapéra és elkezdtük nézni, ahogyan James Bond keveri a lapjait. Szó szerint. A film elég hosszú volt, több mint két óráig csak bámultuk a képernyőt, de végül meghalt akinek meg kellett, és életben maradt akinek ez volt a sorsa (vagy inkább csak a szerepe). Persze ez utóbbi között volt a mi csodálatos Daniel Craigünk is. Film után feltettünk egy gyors sminket, majd lementünk a hotel elé, hogy ott várjuk a fiúkat. 12 előtt pár perccel érkeztek, úgy hogy mehettünk is... hova?
- Akkor hova is megyünk? - fogtam meg Viktor kezét, és elindultunk az utcán. Viviék követték a példánkat.
- Mondanám, hogy titok, de pár perc múlva úgyis el kell mondanunk. - válaszolt Tomi. - Van egy cukrász ismerősünk. Ő is magyar, a családunk régi barátja. Itt nyitott cukrász üzletet, és néhány napja volt egy nagy partija, ahova egy csomó sütit készített. A vendégek pedig, számomra érthetetlen módon, nem falták fel az egészet. Krisztián pedig felajánlotta, hogy a maradék a mienk lehet. Szóval... sütizünk. - magyarázta. Ezt annyira nem értettem. Kapunk félig megrágott muffinokat? Mi az, hogy maradék? Aztán pár perc múlva megértettem. Beléptünk egy kívülről átlagosnak tűnő cukrászdába. Sőt. Belülről is átlagos volt, sütik voltak a pult mögött, meg egy csinos eladó hölgy. Viszont mi egy külön helyiségbe lettünk terelve a fiúk által. Beléptünk, és akkor minden világossá vált. Nem félig megevett sütik vártak, hanem muffinnal teletömött asztalok. Aztán megpillantottam az édességek között egy férfit. Előlépett egy asztal mögül, és közben végig mosolygott. Utcai ruha volt rajta, mivel most épp nem dolgozott. De ő nem olyan volt mint az szokásos cukrászok. Nem volt kövér, sem alacsony, hanem helyes, és magas.
- Sziasztok! - köszöntött minket mély hangján. - Krisztián vagyok, a cukrász! - mutatkozott be. - Biztos ti vagytok Cinthia és Vivi. Te, ott Viktor mellett - mutatott rám - biztos Cinty vagy! - következtetett. - És te, Tomi mellett pedig Vivi vagy. Köszöntelek titeket! Tegnap volt itt egy nagy sütis buli, de elég sok minden megmaradt. Főleg muffinok. Ez most már mind a tiétek! Nekem el kell mennem valahova, de majd még visszajövök! Sziasztok! - búcsúzott, és kiment.
- Na lányok! Válogassatok! - ajánlotta fel Viktor. Az oké, de nem úgy volt, hogy én egészségesen étkezem? Egy-két sütitől nem lesz bajom, na de ennyitől! Úgy 50 muffin csücsült az egyik asztalon, és akkor még csak a muffint mondtam. De... én most épp nyaralok! És különben is... már zabáltam chipset, ittam Ice Tea-t... ezen már nem fog múlni. Amiről Eszter nem tud, az nem fáj neki. Felemeltem egy sütit azt asztalról, hogy jobban szemügyre vegyem. De aztán észrevettem egy másikat, ami a párja lehetett. Mindkettőt a kezemben tartva kémleltem hol az egyiket, hol a másikat.

A Diadalíveset odanyújtottam Vivinek, én pedig leharaptam az Eiffel-torony tetejét (aztán befaltam az egészet). Nekem nagyon ízlett, és Vivi arckifejezéséből ítélve neki is. Olyan isteni volt, hogy arra nincsenek szavak. A sütemény maga csokis volt, belül pedig valami folyós csoki massza tette még édesebbé az egészet. A tetején lévő krém valami cukros narancsos dolog volt, szintén baromi édes. Az Eiffel-torony pedig kemény cukor. Összefoglalva: cukor, cukor, cukor. És innen már nem volt megállás. Mindet meg kellett kóstolnunk. Elindultunk a lejtőn, és nem tudtunk visszafordulni. Mindenféle süti volt, és nem csak muffinok. De a legtöbb azokból volt. Volt csokis, vaníliás, gyümölcsös, és sima. Voltak különlegesek, és kevésbé érdekesek is. Ha ki kéne emelnem egyet, ami a legjobban ízlett, hát... nem tudnék. Viszont sok kedvencemet fel tudom sorolni. Az egyiken cseresznyék voltak, aztán mikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy az is cukor.

Megkóstoltam az egyik rózsaszínt, és tényleg. A cseresznye tömény cukor volt. De még a tallér is. Rohadt finom volt. Ami Vivinek nagyon ízlett, az a csokis kekszes volt. Nagyon ínycsiklandozó volt, és láttam, hogy vagy négyet felfalt belőle.

Mivel én azért mégis csak próbáltam az egészségességre törekedni, megkóstoltam egy olyat, aminek a tetején lévő krémbe bele volt szúrva egy lime. Így az édes íz keveredett a keserűvel. Talán ez volt az egyetlen, ami nem ízlett... De legalább volt benne gyümölcs! Eszter büszke lenne rám!

Volt egy másik gyümölcsös, ami viszont finom volt. Mivel ebbe málna volt téve.

Ezt Vivi is megkóstolta, de szerintem nem ízlett neki. A málnát annyira nem szereti. A fiúk is azért eszegettek, ők kevésbé rózsaszínűeket választottak. Tomi például megevett hármat a bajszosból.

Adott egyet Vivinek is, aki beleharapott egyet, és a következő harapással már az egész a szájában volt. Ízlett neki. Nem is kicsit. Utána ő is evett belőle jó párat. Ami Viktornak nagyon ízlett, azt "csupacsoki"-nak nevezném, csokis piskóta, belül csoki, a tetején csoki darabos krém, benne apró csokis kekszekkel. Jól nézett ki.

Ez a Krisztián tényleg tud valamit. Mikor a muffinokat kivégeztük, még nem voltunk tele. Átmentünk ahhoz az asztalhoz, ahol másmilyen sütik voltak. Volt egy kis doboz, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat, kénytelen voltam kinyitni. És jól tettem. Csoki keksz!!

Aztán megpillantottam a "csoki falatokat". Kis kekszek, rajta csoki. De nem akármilyen. Paris!

Nagyon finom volt. Aztán megjött Krisztián. Elnézést kért, amiért csak most ért vissza, de halaszthatatlan cukrászi feladatait kellett teljesítenie. Engesztelésül, hozott nekünk valami turmix szerűséget. Rózsaszín volt, tetején tejszínhab, amin színes cukor darabok voltak. Ötöt hozott, így jutott mindenkinek.

De nem ez volt az utolsó meglepetés. Egy másik szobából hozott nekünk még sütit. Hirtelen azt hittem, pizzát hoz, de csak félig volt igazam. Pizzának pizza volt, de nem a szokásos fajta. Se sima tészta alap, de paradicsom, se sajt. Helyette csokis piskóta, fehér cukros krém, és gyümölcsök.

Mikor ezt is elpusztítottuk (az ízére nincsenek szavak), jöhetett az utolsó meglepetés. Féltünk, hogy mi lesz az, mivel már eléggé tele voltunk. De ez volt a hab a tortán. Kis nyalókákat kaptunk, amiken cukor darabok voltak. Mindegyiken más.

Ebből is öt volt, ebből is mind kaptunk. Miközben ezt ettük (vagy inkább nyaltuk), leültünk, és elkezdtünk beszélgetni.
- És Krisztián. Mióta vezeted ezt az üzletet? - kérdeztem kíváncsian.
- Már lassan 5 fantasztikus éve. 18 évesen költöztem ki ide, 7 éve, és rögtön beleszerettem az édességek világába. Egy híres cukrász művész mellett dolgoztam 20 éves koromig, de utána úgy ítéltem meg, hogy készen állok saját üzletet nyitni. Szereztem befektetőket, és pár hónapra rá megnyitottam ezt, az akkor még apró, útszéli cukrászatot. 2 év alatt óriásivá növeltem, és azóta is csak jönnek a megrendelések. - felelte.
- Egy dolgot nem értek. - szólalt meg Vivi. - Hogy lehettek olyan barmok a partidon, hogy ennyi isteni cuccot meghagytak? - kérdezte, mire felnevettünk.
- Hát... ha most elétek tolnék két tálca muffint, lehet, hogy ti se tudnátok már megenni. Így is elég szép mennyiséget betoltatok. Az volt a baj, hogy nagyon sokan nem jöttek el, én pedig elszámoltam magam, és nagyon sokat csináltam. És már mindenki annyira tele volt, hogy alig álltak a lábukon. - magyarázta. Krisztián nagyon kedves volt.
- Értem. És... hogy hogy mi kaptuk a maradékot? - érdeklődtem tovább.
- Tomiékat nagyon bírom. Régi jó barátaim, a szüleink is jóban vannak... - felelte, de nem tűnt őszintének.
- Krisztián azt akarja mondani, hogy a kedvességével és jófejségével imponálni akar Tinának. - vágott közbe Tomi.
- Ez nem igaz! - háborodott fel a cukrász, de aztán belátta, nincs értelme füllenteni. - Jó, feladom. Igaz. De... ő miért nem jött el?
- Eléggé maga alatt van. Geri megcsalta. - válaszolta halkan Viktor.
- Mi? Szemét állat... Tina jobbat érdemel! - döbbent le Krisztián.
- Ezt miért nekünk mondod? Miért nem neki? - értetlenkedett Vivi.
- Ez nem olyan egyszerű. Tina sose kedvelt. Az ő szemében én csak egy ágról szakadt vagyok, aki vezet valami üzletet, aminek még a nevét se tudja megjegyezni. Reménytelen. - szomorkodott Krisztián.
- Nincs olyan, hogy reménytelen. Remény mindig van! Légy férfi! - biztatta Vivi, sajátos stílusában.
- De mégis mit csináljak? - szenvedett tovább.
- Egyszerű! - szálltam be én is. - Keresd meg, és kezd el vele dumálni. Mondd, hogy hallottad mi történt. Légy együttérző! Ez a legjobb alkalom! - adtam ötleteket.
- De ez olyan mintha visszaélnék a helyzetével.
- Egy frászt olyan! - ellenkezett Vivi. - Cintynek igaza van! Ez a tökéletes alkalom!
- Hát... ti mit gondoltok? - nézett a fiúkra.
- Az nem mindegy? Indulj! - mutatott az ajtó felé Tomi, Viktor pedig bólogatott.
- Hát, akkor köszönöm. - hálálkodott Krisztián, és már el is tűnt.
- Mi is indulhatnánk. Este fellépés, előtte próba... - indult el Tomi, mi meg követtük. Visszakísértek a hotelhez, és elköszöntünk tőlük.
- Este nem jöttök el? - kérdezte Viktor.
- Hát... Colette ott lesz? - kérdeztem félve. Nem nagyon akartam vele találkozni.
- Nem. - jelentette ki Viktor.
- Hogy hogy? - lepődtem meg.
- Tina kitette a bandából.
- Tényleg? - könnyebbültem meg.
- Igen. Tegnap miután elmentél elmeséltem Tinának, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ha már az ő szerelmi élete romokban, legalább a miénkbe ne zavarjon bele semmi. Így hát kirúgta. - vigyorgott.
- Mondd meg neki, hogy köszönöm.
- Megmondom. - mondta Viktor, majd megcsókolt. Viviék is elköszöntek.
- Akkor este! - néztünk vissza a hotel ajtajából.