51. Rész: Mandarin!

Sziasztok! Kiderül mi történt a liftben, és ezt a részt is valami izgalmassal zárom... Megismerkedünk pár új szereplővel, akik még színesebbé teszik a történetet! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*

"A következő pillanatban hatalmas nyikorgást hallottunk, aztán minden elsötétült..."

Egy aprót esett a lift, és a nyikorgás annak volt a következménye. Szerencsre azonban nem zuhantunk, vagy ilyesmi. A sötétség pedig egyszerűen a lámpák fényének kialvása volt. Viszont mindezek ellenére, mi Cintyvel azért kellően megrémültünk.
- Úristen! - sikoltottam fel, mikor eltűnt a fény. Tomi nagy nehezen odatalált hozzám, majd szorosan átölelt. Viktor is megkereste a barátnőjét (már ha jól vettem ki a hangokból).
Egyikőnk sem mert megszólalni, nem is tudom miért. Én talán azért, mivel eléggé féltem. Most őszintén... ki ne félne egy sötét liftben, ahonnan "csak" órák kérdése, hogy kimentsenek...
Kezdett előjönni a klausztrofóbiám, és a pánikroham határán voltam. Alig bírtam türtőztetni magam, legszívesebben egyszerre üvöltöttem és sírtam volna, de nyugton kellett maradnom. Nagyon féltem, de legyőztem a paranoiát (bár nem tudom, hogyan sikerült).
Pár percnyi némaság és sötétség után végre újra lett fény, a villanyok felkapcsolódtak, és a lift megtelt megkönnyebbülő sóhajokkal.
- Végre... - suttogtam. A lift újra elindult, és már lent is voltunk a földszinten. Az ajtók kitárultak, és mi kiléphettünk a felvonóból. Rengeteg türelmetlen ember várta, hogy végre bejuthassanak a liftbe, bár szerintem nem is sejtik, hogy mi mit éltünk át. Persze az, hogy egy lift beragad eléggé mindennapos eset, ennek ellenére nekem ez volt az első ilyen élményem. Bár élménynek nem nevezném.
Mindenki betódult a liftbe, mi pedig siettünk ki. Az utcára fantasztikus érzés volt kilépni, jól esett a friss levegő.
- Mindenki egyben van? - nézett végig rajtunk Viktor. Cinty bólintott, én is megerőltettem magam és mosolyt varázsoltam az arcomra, Tomit viszont továbbra is szétvetette az ideg. - Hé! - fordult hozzá Viktor. - Elég lesz. Nyugi - tette a kezét a vállára. - Anyu sem ezt várná tőled. Nyugodj meg.
- Igazad van. Ennek így semmi értelme - rázta a fejét. - De azért Kriszhez elmegyünk? - csillant fel a szeme.
- Persze! Hisz már süti a nekünk szánt édességeket! - indult el, mi meg utána. Krisztián üzlete nem messze volt a szállásunktól, gyorsan odaértünk.
- Sziasztok! - üdvözölt minket. - Gyertek, erre! - nyitotta ki előttünk a csodás ízek kapuját.
Mikor beléptünk, az asztalon csak egy tál volt, rajta csokis muffinokkal. Arra rögtön rávetettük magunkat, az egész tiszta csoki volt, isteni volt az íze.

- Ez nagyon finom! - néztem Krisztiánra elismerően.
- Köszönöm, a recept... - kezdte, de a hangos ajtónyitódás félbeszakította.
- Megjöttem! - rontott be Tina. - Miről maradtam le? - sietett oda hozzánk, majd nyomott a barátja arcára egy lágy puszit, aztán már ette is az édességet.
- Semmiről. Ez az első adag - legyintett Cinthia.
- Drágám, ez valami eszméletlen! - hüledezett Tina.
- Köszönöm! Tudod a recept... - kezdte ismét, de ezúttal se tudta befejezni, mivel egy srác lépett be az ajtón. Én még soha nem láttam őt, de a többiek nem idegenként kezelték. Ha jól láttam, akkor Cinty számára is furcsa volt a szituáció, rajtunk kívül mindenki jól ismerte a fiút. Magyarul beszéltek hozzá, és Dávidként köszöntötték. Mikor jól megnézhettem az arcát, végre leesett, hogy ki ő. A vonásai, sőt, az egész arca megegyezett Krisztiánéval. Ikertesók!
- Lányok, ő itt Dávid! - mutatta be nekünk Krisztián. - Talán a kapcsolatunkat nem kell ecsetelnem - vigyorgott.
- Jézusom! - döbbent le Cinty. - Hogy lehet az, hogy eddig nem találkoztunk?
- A munkámnak élek, elég elfoglalt vagyok. És mikor nem dolgozom, akkor a tesóm sütijeit falom - kapott fel egy muffint a srác.
- Mi a munkád? - érdeklődtem.
- Táncos - válaszolt Krisztián, a tesója helyett.
- Ne már! - nevettem.
- De de! Párizs legjobb táncosával van dolgotok! - veregette meg a "bro" vállát Krisz.
- Milyen Párizs? Hol élsz, ember? - hurrogta le haverosan Dávid. - Előtted áll Franciaország legászabb táncosa!
- Ne! Megnyerted? Sikerült? - kérdezte izgatottan a fivére.
- Megnyertük! - javította ki.
- Ááá! - ugrott a nyakába Krisztián. Persze ez a "nyakba ugrás" nem olyan lányos, sipítozós volt, hanem pasis. - Annyira büszke vagyok rád! - engedte el a testvérét.
- Köszönöm! Lau majdnem elájult, mikor megtudtuk az eredményt - mesélte.
- Képzelem! Várjunk csak... ő hol van? - kérdezte Krisz.
- Már úton. Mindjárt ideér - nézte az óráját.
- Hogyhogy nem együtt jöttetek?
- Fotózáson volt. Valami divatcég kérte fel, a téli kollekcióhoz - magyarázta. - De ez valami szédítő! - mutatta fel a muffint.
- A recept... - próbálkozott újra, de most sem tudta elmesélni a recept titkát, mivel egy lány érkezett meg. Gyönyörű volt, vörös haja csak úgy csillogott. Hatalmas, világosbarna szemeivel csodálkozva pillantott felénk, gondolom nem ilyen sok emberre számított. Dávid odasietett hozzá, és gyors csókkal köszöntötte.
- Mindenki, ő itt Laura. Laura, ők itt mindenki! - poénkodott.
- Na majd én - lépett a lány mellé Krisz. - Tomit és Viktort már ismered, ők itt Vivi és Cinty, a barátnőik.
- Sziasztok! - köszönt kedvesen Laura.
- Tinával is találkoztál már, ha jól emlékszem - gondolkozott.
- Talán egyszer - bólintott.
- Ő pedig itt Laura, aki a táncban és az életben is Dávid partnere. Pár hete megnyerték a franciaországi bajnokságot! - jelentette be ünnepélyesen (bár Dávid mondta már).
- Ú, és nézd! - kapta elő a telefonját Lau. - Itt a kép, ami a magazinban lesz! - mutatta a barátjának.
- Lenyűgöző vagy! - dicsérte.
- Mutasd! - kérte el Krisztián, aminek az lett a vége, hogy a telefont körbe adtuk, így mindenki megnézhette. A kép tényleg csodás volt, Laura sálba volt bugyolálva, és szerintem a sapkát reklámozhatta. Bár inkább látszott a lány arca, mint bármelyik ruhadarab.

Kis összeismerkedés után jöhetett a következő adag süti, ami mézeskalács volt, lila díszítéssel. Nagyon finom volt, de alig akartam beleharapni, mert olyan szépek voltak rajta a motívumok, hogy sajnáltam. Viszont végül csak megkóstoltam, és jól is tettem.

Ezek után Krisztián elővett egy dobozt, amiben a muffinok gyümölcsdarabokkal voltak tele. A sütemények tetejét fehér cukormáz díszítette, ami meg volt szórva kis színes cukordarabkákkal.

Az utolsó adagot Krisz épp akkor vette ki a sütőből. Eperkrémmel és apró rózsákkal díszített muffinokat tett le elénk, amik még gőzölögtek, és ezért folyt a beléjük töltött vanília. Mmmm... nagyon finom volt.

Miközben ezeket ettük, végignéztem a társaságunkon. Négy lány, négy srác, négy boldog pár. Geri után sokáig azt hittem, hogy nem éri meg szerelmesnek lenni. Talán tévedtem. Ahogy szemügyre vettem a körülöttem lévő embereket, melegség töltött el. Mindenki vidám volt, sokat nevettünk, és érzeni lehetett a szeretetet. Néha Cintyre pillantottam, aki szerintem hasonlóan érezhetett, mint én. Őt is törték már össze, és nem mindig volt könnyű újra lábra állnia. Most Viktorral nagyon jól megvannak, és őszintén remélem, hogy ez így is marad. Én pedig nagyon szeretem Tomit, bár lehet, hogy még nem tudtam teljesen továbblépni Gerin. De ez nem számít, soha többé nem fogok vele találkozni, ideje elfelejteni.
Miután felfaltuk a sütiket, indulni kellett. Tomiéknak próbájuk volt, ahogy Tinának is. Dávid és Laura valami bulira voltak hivatalosak, Krisznek pedig elő kellett keresnie egy receptet a föld alól is. Nekünk Vivivel nem volt különösebb programunk, de ha mindenkinek dolga volt, mi sem maradtunk.
A szállásunkon pihentünk, ami filmnézésből és rajzolásból állt. 10 felé lementünk a klubba, hogy megnézzünk Viktorékat. Mikor odaértünk már javában tartott a buli, mindenki táncolt. Cinty követte a közönség példáját, én viszont a bárnál foglaltam helyet. Tomi néha lopva felém pillantott, és megbizonyosodott róla, hogy épp nem margaritát kortyolgatok.
- Mandarin! - állt meg mögöttem valaki. Engem csak egy valaki hív(ott) így... Leblokkoltam, az agyam hirtelen megállt, nem voltam képes megmozdulni. A hasam felkavarodott, részben a férfias illattól (még mindig ugyanazt a parfümöt használja), részben pedig a mély hangtól, amit annyira hiányoltam. Egyszerre éreztem magam boldognak, szomorúnak, dühösnek és idegesnek. Erőt vettem magamon, és megfordultam a bárszéken. 4 évet öregedett, de még mindig szívdöglesztő. Az arcát látva könny szökött a szemembe, amit sikerült észrevétlenül letörölnöm.
- G... G... - próbáltam kipréselni magamból az ominózus nevet.