70. Rész: Pakolás

Sziasztok! Nagyon közeledünk a végéhez, most már tényleg csak pár rész van hátra... Azért még ne keseredjünk el, rengeteg dolog fog még történni, van min izgulni! Jó olvasást! *Bia*

"A sorok szépen lassan kezdték befedni a lapot..."

Mikor elkészültem a szöveggel, a lapot összehajtottam és egy rózsaszín borítékba helyeztem, mellé pedig a CD-t tettem. Szerettem volna visszajuttatni hozzá, én nem bírtam volna meghallgatni. Aztán ráírtam a borítékra nagy betűkkel, hogy Viktor. Úgy terveztem, hogy az utolsó nap odaadom neki, indulás előtt.
- Mit csinálsz? - kapta ki a kezemből Vivi a borítékot. Nagyon elmerenghettem, ha azt sem vettem észre, hogy bejött a szobámba. Elővette az irományomat és elkezdte olvasni. Egészen meghatódott rajta. - Ez gyönyörű!
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Oda is adod neki? - kérdezte.
- Igen, mindenképp! - szögeztem le.
- Jól teszed - helyeselt. - Elkezdesz pakolni?
- Persze! - pattantam fel, elővettem a bőröndöm (az egyiket az ötből), feltettem az ágyra, miközben Vivi távozott.
A ruhákkal kezdtem, tehát kinyitottam a szekrényemet és egyesével kirámoltam belőle a holmikat. Ezzel csak egy gond volt, az, hogy minden egyes darabról eszembe jutott valami, egy emlék. Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet, amíg az összes felső és nadrág bekerült a kofferbe.

"Ez volt rajtam, mikor először jártunk Krisztiánnál!"
"Ezt akkor vettem, mikor csajos napot tartottunk!"
"Viktor erre mondta, hogy megy a szememhez!"
"Ezt a Calais-i útra vettem fel!"
"Vivi ezt kérte kölcsön, és ez volt rajta, mikor Geri megjelent!"
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok törtek rám pakolás közben, ezzel együtt pedig egyre jobban hatalmába kerített a tudat, hogy hazamegyünk! Én még szívesen maradtam volna legalább egy hónapot, de akár egy évet is! A város gyönyörű, kedvesek az emberek, szép a nyelv... Istenem!
Rávetettem magam az ágyra, az arcomat beletemettem a párnába és sírtam. Minden egyszerre tört rám, a szakítás, a hazaút, Matthieu... ez egy kicsit sok volt egyszerre!
- Te is? - lépett a szobámba szipogva a barátnőm.
- Nem akarok hazamenni! - ültem fel. - Nem akarom itt hagyni Párizst! Nem akarom!
- Tudom, mert én se! Ez olyan szörnyű! - fújta ki az orrát.
- Na jó, mit szólna Niki ha így látna? Erősnek kell lennünk! - vettem egy mély levegőt és még én is meglepődtem a szavaimon.
- Igazad van - sóhajtott.
- Folytassuk! - álltam fel vérző szívvel, amit halvány mosollyal próbáltam leplezni.
A következő bőrönd megtelt filmekkel, a harmadik pedig azokkal a dolgokkal amiket itt vásároltam/kaptam. Szépen lassan kezdett kiürülni az összes fiók, a polcok és szekrények. A fürdőszobai is kellékek is elhagyták rendeltetési helyüket, a hotelszoba kezdte visszanyerni eredeti kinézetét.
Nagyon sok idő elment a rámolással, mivel 5-5 bőröndöt nem olyan könnyű feltölteni. Késő délután a kedvenc helyünkön vacsoráztunk, aztán egy lelkizős séta után a szálláson készültünk el az utolsó esténkre. Vivi számára természetes volt, hogy a a klubba megyünk, győzködnöm se kellett.
Az utcán baktatva arra gondoltam, hogy most szippanthatom be utoljára Párizs esti illatát. Bár biztos vagyok benne, hogy vissza fogok még térni ebbe a városba később, de az mégiscsak más lesz. Most itt van Vivi, az Eiffel-Pop, Krisztián, Tina... talán nem ilyen kikapcsolódásra számítottunk, de valami eszméletlenül sikerült!
Beléptünk a klubba, ahol a banda már készen állt. Ahogy beléptünk el is kezdték. Viktor a mikrofon elé lépett, Tomi beült a dobok mögé, látszott rajta, hogy nagyon ideges.
- Jó estét mindenkinek! A mai este nagyon különleges, és azt is szeretném megosztani veletek, hogy miért. Bizonyára emlékeztek Cintyára és Vivire, a két magyar lányra akik többször is feltűntek ezen a színpadon, néha külön-külön, néha együtt. Képzeljétek, holnap hazautaznak a szülővárosukba, és azt hiszem, hogy a magam és a bátyám nevében is beszélek, ha azt mondom: szomorúsággal tölt el a távozásuk. Szóljon tehát nekik a következő dal, és az utána következő két részlet! Jó szórakozást! - fejezte be a beszédét. Nekem már ekkor könnyes volt a szemem, de mikor felcsendült a szám, a dallama a szívembe mart. One Direction - Summer love...
Viktor ezúttal nem mutogatott, csak a hangját használta. Látszott rajta, hogy nagyon küzd a dallal, részben azért mert tulajdonképpen ezzel búcsúzott el tőlem, részben pedig azért, mert (tapasztalatból tudom) ha az ember sír, úgy nehéz kiénekelni a hangokat. Igen, Viktor sírt, és ha egy filmben lettünk volna, ez talán elég is lett volna a béküléshez. De sajnos ez a való élet, a könnyei nem változtattak a tényeken. Maximum az én könnyeimet szaporította és nagyot hasított vele a szívembe.

http://www.youtube.com/watch?v=Jz4Mt37zekg

Yeah, oh, oh
Can't believe you're packing your bags
Trying so hard not to cry
Had the best time and now it's the worst time
But we have to say goodbye

Don't promise that you're gonna write
Don't promise that you'll call
Just promise that you won't forget we had it all

'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love

Wish that we could be alone now
If we could find some place to hide
Make the last time just like the first time
Push a button and rewind

Don't say the word that's on your lips
Don't look at me that way
Just promise you'll remember when the sky is grey

'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love

So please don't make this any harder
We can't take this any farther
And I know there's nothing that I wanna change, change

'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love
You always will be my summer love
You always will be my summer love

A számnak vége lett, de az estnek és a meglepetéseknek még korántsem. Mivel a terv eredetileg is az volt, hogy ez most Tomiról és Viviről fog szólni, tehát jöhetett Tomi, miközben Viktor letörölte a könnyeit.
Csakhogy Tomi nem jött, feszült arccal ült a doboknál, és nagyon úgy tűnt, hogy vár valamire. Már Vivi is érezte, hogy most ő következik, gyilkos pillantást vetett a barátja felé, és csak várta, hogy mi lesz.
A következő pillanatban megérkezett a várva várt dolog, illetve a várva várt dallam (bár az electro-nak nincs dallama...), felcsendült a My name is Skrillex... kissé átdolgozva! Mivel a megszokott My name is Skrillex helyett... úristen, ezt el se hiszem, Tomi egy zseni! A hangszórókból őrületes hangerővel üvöltött a dal háttérzenéje (vagy inkább zaja), és a szöveg a következő volt: My name is VeTo!!
Vivire pillantottam, aki a szájához kapott és a meglepettségtől nem tudta mit csináljon. Lenyűgözte Tomi húzása, és akkor még nem tudta a következőt. Merthogy Viktor azt mondta, hogy egy dal és két fél. Ez eddig csak egy volt meg egy fél volt (a Skrillex számot pár másodperc után lekeverték), jöhetett a következő... Chris Brown - Look at me now című dalának a rap része kezdődött el, Busta Rhymes szólója. Tomi kikászálódott a hangszere mögül, a tesója mellé lépett, és amolyan "kisujjból-kirázós" stílusban rappelt. Természetesen tudtam, hogy ez mit jelent Vivinek, mesélt arról mikor ezt a legidősebb Vész testvér előadta neki. A barátnőm arcán végigfolytak a könnyek, de persze nem a szomorúságtól, hanem a meghatottságtól (ami nála elég ritka, le a kalappal Tomi előtt).
A rapnek is vége lett, Tomi letette a mikrofont és lesétált a színpadról, egyenesen Vivi felé tartott. Megállt a lány előtt és a következőket mondta:
- Igazad volt. Az electro-nak tényleg van mondanivalója! - mosolygott.
- A rapnek is - csókolta meg Vivi a barátját.
- Legalább ők örülnek - hallottam Viktor hangját mögülem. Megfordultam és egy nagyon szomorú tekintettel találtam szembe magam.
- Legalább - ismételtem.
- Figyelj... - kezdte.
- Ne mondj semmit! - tettem a mutatóujjam a szájára. - Ennek így kell lennie! Nem azért, mert nem tudtad eldönteni, hanem mert nem dobhatod el a családi örökséget egy lány miatt. Talán apukádnak igaza volt... a munka fontos, egy lány viszont nem - emlékeztem vissza Matthieu szavaira. Ezeket még az első találkozásunkkor mondta.
- Ne mondd ezt! - rázta a fejét. - Te fontosabb vagy mint a munka, ezt jól tudod!
- Talán így van, talán nem. Egy biztos: most a munka fog győzedelmeskedni - tártam szét a karom.
- Sosem felejtelek el - ígérte.
- Azért próbáld meg - ajánlottam.
- Búcsúcsók?
- Legyen - bólintottam, majd megcsókolt. Erőtlenül, sután. De ez így volt tökéletes. - Szia!
- Szia... - nézett utánam, miközben Vivivel az oldalamon kiindultam a diszkóból.
Vivi nagyon rendes volt, nem mondta, hogy mennyire élvezte a mai estét és, hogy Tomi mennyire aranyos. Tolerálta, hogy én alig álltam a lábamon a nagy tehertől ami a szívemet nyomja.
Csak Michelle levele kavargott a fejemben miközben lemostam a sminkemet: ...ő csak akkor sírna, ha valami olyasmi történne vele, ami belülről felemészti, amivel nem tud mit kezdeni...
Hát, akkor ennyi volt, vége. Holnap utazunk, itt hagyjuk Párizst...