65. Rész: Választani kell!

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak most hozom ezt a részt, de nem volt időm írni a táborban! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*

"Én is hasonlóan tettem, bár nagyon nehezen tudtam elaludni."

Reggel, mikor felébredtem még csak 8 óra volt. A plafont bámulva gondolkoztam az elmúlt nap történésein. A haragom szinte teljesen eltűnt, helyébe a csalódottság és a szomorúság lépett. Annyira rosszul esett, hogy Viktor nem bízott bennem eléggé ahhoz, hogy ezt elmondja. És fáj, hogy ennyire hülye voltam... hogy nem vettem észre? A sok apró jelből más már rég kitalálta volna, én viszont még most is alig hiszem el. Sok volt ez nekem egy napra... jaj, istenem! Mi lesz ebből? Vivi is teljesen ki van akadva, én se viszonyulok jól a dolgokhoz, félek, hogy nem lesz jó vége a dolgoknak! Ma már huszonkilencedike van, két nap múlva hazamegyünk, és talán ez a dolog örökre megmérgezi a kapcsolatunkat!
Kimenetem a nappaliba, ahol épp Vivi rajzolt.
- Jó sokat aludtál! - köszöntött.
- Annyira azért nem, még csak nyolc óra! - számolgattam.
- Nyolc? Valamit nagyon elnéztél, már negyed egy van! - világosított fel.
- Most hülyítesz? - siettem vissza a szobámba, hogy újra megnézzem az éjjeli szekrényen lévő vekkert. - Ez nyolcat mutat! - erősködtem.
- Talán azért, mert megállt! - mutatott a másodperc mutatóra, ami nem mozdult.
- Ezt nem hiszem el! Tényleg negyed egy van? Viktor nagyon mérges lesz! - rohantam kétségbeesetten a hálómba, hogy gyorsan magamra kapjak valami öltözetet. Sminkelni se volt időm, sőt, a hajamat se fésültem meg. Sárga shortban és lila pólóban indultam el, mivel ezek voltak az első kezembe akadó dolgok.
Viktor lakásáig rohantam, de így is fél egyre értem oda. Vadul dobogó szívvel, ugrándozó pulzussal és őrült levegőkapkodással kopogtam be.
- Szia - nyitotta ki az ajtót a barátom, de aztán furcsán végignézett rajtam. - Gyönyörű vagy smink nélkül - mosolygott, majd kedvesen kisimított az arcomból egy kósza tincset. - Haragszol még?
Nem említette meg a késésemet...
- Az a mondanivalódtól függ - vágtam rá.
- Gyere be - invitált be.
Leültünk a kanapéra és Viktor hozott innivalót.
- Tehát - sóhajtott. - Azt már tudod, hogy apué a Gucci... De azt nem, hogy mit akart velünk megbeszélni tegnap.
- Erről akarsz beszélni? - kérdeztem.
- Igen. Tudod, apa augusztus harmadikán nászútra megy... már 50 éves, végigdolgozta az egész életét... most van egy felesége, akitől nem akar elszakadni... augusztus harmadikán hivatalosan is nyugdíjba megy... ez annyit jelent, hogy a legidősebb fiának át kell vennie az üzletet... de Tomi egyáltalán nem ért a divathoz... engem 11 éves korom óta Gucci ruhák öveznek, mindig ott dolgoztam...
- Át kell venned az üzletet? - néztem rá hitetlenül.
- Igen, át - bólintott szomorúan.
És ott, akkor úgy éreztem, hogy az életem elvesztette az értelmét! Ha nem jön velem Budapestre, úgy, ahogy megígérte, nem tudom mit fogok kezdeni magammal! Képes lettem volna megbocsátani azt, hogy elhallgatta az apja üzletét, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét állítottam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan azt a sok baromságot, amiket a veszekedések közben mondtam, hisz akkor csak a harag beszélt belőlem. Viszont azt akarom, hogy boldog legyen, ezért valahogy túl fogom élni.
- De apu választás elé állít, tehát döntenem kell közted és a családom között, ami teljességgel lehetetlen - hajtotta le a fejét.
- Mindketten tudjuk, hogy nem engem kell választanod! - temettem az arcom a kezembe, és hagytam, hogy a könnycseppek végig follyanak a karomon.
- Ne sírj! - ölelt át. - Még nem döntöttem el!
- Akkor én két napig ölbe tett kézzel várjam, hogy válassz? - bújtam ki a karjaiból. - Mindkettőnknek könnyebb, ha most kimondod! Viszont nem fogom hagyni, hogy eldobd magadtól az örökséget!
- Nem akarlak egyedül hagyni! Viszont Tinát se... - szenvedett.
- És Tomi? Ő hazamegy? - néztem rá.
- Odamegy, ahova én - tárta szét a karját.
- Vivi... - jutott eszembe.
- Annyira szeretlek - nézett mélyen, nagyon mélyen a szemembe.
- Annyira azért mégsem, hogy otthagyd a Gucci-t! - húztam a számat. - Ezt nem is várom el, a család fontosabb. De akkor ne próbálj meg levenni a lábamról! Ne mondd, hogy olyan nagyon szeretsz, mivel annyira azért mégsem! Ha nem tudsz dönteni, az annyit jelent, hogy nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy eldobd a családi örökséget! Talán ez nem is gond, hisz neked itt a helyed, nekem pedig Magyarországon.
- Mi lenne, ha a te helyed is itt lenne? - kérdezte félve.
- Ha te nem hagyod el a családod, akkor én sem fogom! Már felvettek a kiszemelt egyetemre is, nekem ott a helyem! - szögeztem le.
- Akkor mi legyen? - dőlt hátra fáradtan.
- Szeretném, ha eldöntenéd! Szeretném, ha kimondanád, hogy mi a fontosabb! Én nem fogok választani helyetted - ráztam a fejem. - Estig találd ki... kérlek! - simítottam meg a karját, talán utoljára. Már épp visszahúztam volna a kezem, mikor Viktor elkapta és az arcához emelte. Kezemmel végigsimított a saját arcán, miközben lehunyta a szemét. Kedvem lett volna belehalni ebbe az érintésbe, hisz talán soha többé nem fogom így megérinteni. Ezt ő is tudta, épp ezért csinálta.
- A klubban megbeszéljük - suttogta.
- Tízkor?
- Tizenegykor - helyesbített.
- Szia - álltam volna fel, de visszahúzott.
- Szia - hajolt közel, azzal a szándékkal, hogy megcsókol. Ezt én nem akartam, mivel biztos, hogy akkor nem tudtam volna elengedni. Elhajoltam tőle, felálltam és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam, de még egy pillanatra visszanéztem. Mintha Viktor szemében egy könnycsepp csillant volna... Nem, az lehetetlen! Erőt vettem magamon és kiléptem a házból, de alig bírtam megállni, hogy ott helyben el ne bőgjem magam.
Meg kellett találnom a legközelebbi olyan helyet, ahol ismerek valakit. Ez ebben az esetben Krisztián cukrászdája volt, pár lépésnyire Viktor lakásától. Berontottam, lerogytam a földre és sírtam. Nekitámasztottam a hátam a falnak, felhúztam a térdeimet és rájuk tettem a fejem.
- Cinthia! - ismert fel valaki. - Cinthia, mi a baj? - sietett oda hozzám Tina.
- El fogom veszíteni! Nem engem fog választani! Fáj! - szipogtam.
- Úgy sajnálom! - simogatta a hajam.
- Nem kell! Végig tudtam, hogy ez lesz! Tudtam, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik! Tudtam, hogy nem kéne beleszeretnem! Tudtam! - sírtam tovább.
- Nem tehetsz róla, hogy beleszerettél, sokat voltatok együtt!
- De én tudtam az első itt töltött estén, hogy ez lesz! Tisztán emlékszem a gondolataimra! "Mi ütött belém? Hisz ő is csak olyan, mint a többi. Ráadásul, egy hónap múlva elmegyek! És ő csak szeptemberben jön vissza Magyarországra! Ez az egész halálra van ítélve! Meg amúgy is! Ő is csak egy pasi a tömegből!" - idéztem fel a gondolataimat. - De aztán meggyőzött... meggyőzött a szavaival, és meggyőzött a szemével... a sötétbarna szemével...
- Tessék Tina, itt van az első adag! - lépett be a helységbe Krisztián, de aztán észrevett engem. - Mi történt? - kérdezte ijedten, majd letette a kezében tartott tálat és ő is odajött hozzám.
- Viktor elmondta - sóhajtott Tina.
- Tudok segíteni? - nézett rám Krisz.
- Sokkal jobban érezném magam a sütijeidtől - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Semmi akadály! Épp valami újjal próbálkozom, tessék! - nyújtotta át az imént letett tálat. - Piskóta, benne tejcsoki.
Nagyon jól nézett ki az edény tartalma, rögtön be is nyomtam párat.

- Mmm... nagyon finom - mutattam fel a hüvelykujjam.
- Köszönöm. Hozok még - ment vissza hátra.
- Szerintem én visszamegyek a szállásra - álltam fel, miközben letöröltem a könnyeimet.
- Biztos? Ne menjek veled? - pattant fel Tina.
- Nem kell, köszi. Mondd meg Krisztiánnak is, hogy köszönöm - indultam ki az ajtón.
A szálláshoz érve kezdett olyan érzésem lenni, mintha figyelnének, de aztán betudtam üldözési mániának.
A hotelszoba ajtaján találtam egy cetlit, ezzel a felirattal:
"Elegem van mindenkiből, Tomi egész nap hívogat! Elmentem futni, csak azzal tudom lenyugtatni magam! Puszi, Vivi"
Ezek szerint egyedül kell lennem a gondolataimmal...
Kinyitottam az ajtót aztán a kanapén helyezkedtem el. Folyamatosan járt az agyam, a hosszú gondolatmenetemet kopogás szakította meg. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Nem láttam a belépő illetőt, csak a heves csókját éreztem a számon...