51. Rész: Mandarin!

Sziasztok! Kiderül mi történt a liftben, és ezt a részt is valami izgalmassal zárom... Megismerkedünk pár új szereplővel, akik még színesebbé teszik a történetet! Jó olvasást, komizzatok! *Bia*

"A következő pillanatban hatalmas nyikorgást hallottunk, aztán minden elsötétült..."

Egy aprót esett a lift, és a nyikorgás annak volt a következménye. Szerencsre azonban nem zuhantunk, vagy ilyesmi. A sötétség pedig egyszerűen a lámpák fényének kialvása volt. Viszont mindezek ellenére, mi Cintyvel azért kellően megrémültünk.
- Úristen! - sikoltottam fel, mikor eltűnt a fény. Tomi nagy nehezen odatalált hozzám, majd szorosan átölelt. Viktor is megkereste a barátnőjét (már ha jól vettem ki a hangokból).
Egyikőnk sem mert megszólalni, nem is tudom miért. Én talán azért, mivel eléggé féltem. Most őszintén... ki ne félne egy sötét liftben, ahonnan "csak" órák kérdése, hogy kimentsenek...
Kezdett előjönni a klausztrofóbiám, és a pánikroham határán voltam. Alig bírtam türtőztetni magam, legszívesebben egyszerre üvöltöttem és sírtam volna, de nyugton kellett maradnom. Nagyon féltem, de legyőztem a paranoiát (bár nem tudom, hogyan sikerült).
Pár percnyi némaság és sötétség után végre újra lett fény, a villanyok felkapcsolódtak, és a lift megtelt megkönnyebbülő sóhajokkal.
- Végre... - suttogtam. A lift újra elindult, és már lent is voltunk a földszinten. Az ajtók kitárultak, és mi kiléphettünk a felvonóból. Rengeteg türelmetlen ember várta, hogy végre bejuthassanak a liftbe, bár szerintem nem is sejtik, hogy mi mit éltünk át. Persze az, hogy egy lift beragad eléggé mindennapos eset, ennek ellenére nekem ez volt az első ilyen élményem. Bár élménynek nem nevezném.
Mindenki betódult a liftbe, mi pedig siettünk ki. Az utcára fantasztikus érzés volt kilépni, jól esett a friss levegő.
- Mindenki egyben van? - nézett végig rajtunk Viktor. Cinty bólintott, én is megerőltettem magam és mosolyt varázsoltam az arcomra, Tomit viszont továbbra is szétvetette az ideg. - Hé! - fordult hozzá Viktor. - Elég lesz. Nyugi - tette a kezét a vállára. - Anyu sem ezt várná tőled. Nyugodj meg.
- Igazad van. Ennek így semmi értelme - rázta a fejét. - De azért Kriszhez elmegyünk? - csillant fel a szeme.
- Persze! Hisz már süti a nekünk szánt édességeket! - indult el, mi meg utána. Krisztián üzlete nem messze volt a szállásunktól, gyorsan odaértünk.
- Sziasztok! - üdvözölt minket. - Gyertek, erre! - nyitotta ki előttünk a csodás ízek kapuját.
Mikor beléptünk, az asztalon csak egy tál volt, rajta csokis muffinokkal. Arra rögtön rávetettük magunkat, az egész tiszta csoki volt, isteni volt az íze.

- Ez nagyon finom! - néztem Krisztiánra elismerően.
- Köszönöm, a recept... - kezdte, de a hangos ajtónyitódás félbeszakította.
- Megjöttem! - rontott be Tina. - Miről maradtam le? - sietett oda hozzánk, majd nyomott a barátja arcára egy lágy puszit, aztán már ette is az édességet.
- Semmiről. Ez az első adag - legyintett Cinthia.
- Drágám, ez valami eszméletlen! - hüledezett Tina.
- Köszönöm! Tudod a recept... - kezdte ismét, de ezúttal se tudta befejezni, mivel egy srác lépett be az ajtón. Én még soha nem láttam őt, de a többiek nem idegenként kezelték. Ha jól láttam, akkor Cinty számára is furcsa volt a szituáció, rajtunk kívül mindenki jól ismerte a fiút. Magyarul beszéltek hozzá, és Dávidként köszöntötték. Mikor jól megnézhettem az arcát, végre leesett, hogy ki ő. A vonásai, sőt, az egész arca megegyezett Krisztiánéval. Ikertesók!
- Lányok, ő itt Dávid! - mutatta be nekünk Krisztián. - Talán a kapcsolatunkat nem kell ecsetelnem - vigyorgott.
- Jézusom! - döbbent le Cinty. - Hogy lehet az, hogy eddig nem találkoztunk?
- A munkámnak élek, elég elfoglalt vagyok. És mikor nem dolgozom, akkor a tesóm sütijeit falom - kapott fel egy muffint a srác.
- Mi a munkád? - érdeklődtem.
- Táncos - válaszolt Krisztián, a tesója helyett.
- Ne már! - nevettem.
- De de! Párizs legjobb táncosával van dolgotok! - veregette meg a "bro" vállát Krisz.
- Milyen Párizs? Hol élsz, ember? - hurrogta le haverosan Dávid. - Előtted áll Franciaország legászabb táncosa!
- Ne! Megnyerted? Sikerült? - kérdezte izgatottan a fivére.
- Megnyertük! - javította ki.
- Ááá! - ugrott a nyakába Krisztián. Persze ez a "nyakba ugrás" nem olyan lányos, sipítozós volt, hanem pasis. - Annyira büszke vagyok rád! - engedte el a testvérét.
- Köszönöm! Lau majdnem elájult, mikor megtudtuk az eredményt - mesélte.
- Képzelem! Várjunk csak... ő hol van? - kérdezte Krisz.
- Már úton. Mindjárt ideér - nézte az óráját.
- Hogyhogy nem együtt jöttetek?
- Fotózáson volt. Valami divatcég kérte fel, a téli kollekcióhoz - magyarázta. - De ez valami szédítő! - mutatta fel a muffint.
- A recept... - próbálkozott újra, de most sem tudta elmesélni a recept titkát, mivel egy lány érkezett meg. Gyönyörű volt, vörös haja csak úgy csillogott. Hatalmas, világosbarna szemeivel csodálkozva pillantott felénk, gondolom nem ilyen sok emberre számított. Dávid odasietett hozzá, és gyors csókkal köszöntötte.
- Mindenki, ő itt Laura. Laura, ők itt mindenki! - poénkodott.
- Na majd én - lépett a lány mellé Krisz. - Tomit és Viktort már ismered, ők itt Vivi és Cinty, a barátnőik.
- Sziasztok! - köszönt kedvesen Laura.
- Tinával is találkoztál már, ha jól emlékszem - gondolkozott.
- Talán egyszer - bólintott.
- Ő pedig itt Laura, aki a táncban és az életben is Dávid partnere. Pár hete megnyerték a franciaországi bajnokságot! - jelentette be ünnepélyesen (bár Dávid mondta már).
- Ú, és nézd! - kapta elő a telefonját Lau. - Itt a kép, ami a magazinban lesz! - mutatta a barátjának.
- Lenyűgöző vagy! - dicsérte.
- Mutasd! - kérte el Krisztián, aminek az lett a vége, hogy a telefont körbe adtuk, így mindenki megnézhette. A kép tényleg csodás volt, Laura sálba volt bugyolálva, és szerintem a sapkát reklámozhatta. Bár inkább látszott a lány arca, mint bármelyik ruhadarab.

Kis összeismerkedés után jöhetett a következő adag süti, ami mézeskalács volt, lila díszítéssel. Nagyon finom volt, de alig akartam beleharapni, mert olyan szépek voltak rajta a motívumok, hogy sajnáltam. Viszont végül csak megkóstoltam, és jól is tettem.

Ezek után Krisztián elővett egy dobozt, amiben a muffinok gyümölcsdarabokkal voltak tele. A sütemények tetejét fehér cukormáz díszítette, ami meg volt szórva kis színes cukordarabkákkal.

Az utolsó adagot Krisz épp akkor vette ki a sütőből. Eperkrémmel és apró rózsákkal díszített muffinokat tett le elénk, amik még gőzölögtek, és ezért folyt a beléjük töltött vanília. Mmmm... nagyon finom volt.

Miközben ezeket ettük, végignéztem a társaságunkon. Négy lány, négy srác, négy boldog pár. Geri után sokáig azt hittem, hogy nem éri meg szerelmesnek lenni. Talán tévedtem. Ahogy szemügyre vettem a körülöttem lévő embereket, melegség töltött el. Mindenki vidám volt, sokat nevettünk, és érzeni lehetett a szeretetet. Néha Cintyre pillantottam, aki szerintem hasonlóan érezhetett, mint én. Őt is törték már össze, és nem mindig volt könnyű újra lábra állnia. Most Viktorral nagyon jól megvannak, és őszintén remélem, hogy ez így is marad. Én pedig nagyon szeretem Tomit, bár lehet, hogy még nem tudtam teljesen továbblépni Gerin. De ez nem számít, soha többé nem fogok vele találkozni, ideje elfelejteni.
Miután felfaltuk a sütiket, indulni kellett. Tomiéknak próbájuk volt, ahogy Tinának is. Dávid és Laura valami bulira voltak hivatalosak, Krisznek pedig elő kellett keresnie egy receptet a föld alól is. Nekünk Vivivel nem volt különösebb programunk, de ha mindenkinek dolga volt, mi sem maradtunk.
A szállásunkon pihentünk, ami filmnézésből és rajzolásból állt. 10 felé lementünk a klubba, hogy megnézzünk Viktorékat. Mikor odaértünk már javában tartott a buli, mindenki táncolt. Cinty követte a közönség példáját, én viszont a bárnál foglaltam helyet. Tomi néha lopva felém pillantott, és megbizonyosodott róla, hogy épp nem margaritát kortyolgatok.
- Mandarin! - állt meg mögöttem valaki. Engem csak egy valaki hív(ott) így... Leblokkoltam, az agyam hirtelen megállt, nem voltam képes megmozdulni. A hasam felkavarodott, részben a férfias illattól (még mindig ugyanazt a parfümöt használja), részben pedig a mély hangtól, amit annyira hiányoltam. Egyszerre éreztem magam boldognak, szomorúnak, dühösnek és idegesnek. Erőt vettem magamon, és megfordultam a bárszéken. 4 évet öregedett, de még mindig szívdöglesztő. Az arcát látva könny szökött a szemembe, amit sikerült észrevétlenül letörölnöm.
- G... G... - próbáltam kipréselni magamból az ominózus nevet.

50. Rész: A liftben

Sziasztok! Most egy rövid résszel jövök, az ötvenedikkel... El sem hiszem, hogy már itt tartok, mintha tegnap lett volna, hogy megírtam az első részt! Nagyon gyorsan megy az idő... Minden esetre itt az új rész, jó olvasását, és komizzatok! *Bia*

"Cinthia nem tudom mikor feküdt le, de szerintem nem sokkal utánam."

Reggel 9 körül ébredtem (kialudtam magam), és rögtön átmentem Cinthiához. Ő még aludt, úgyhogy kiültem a teraszra a gépemmel. Eléggé unatkoztam, ezért fogtam magam és átnéztem a lementett képeimet. Nagyjából az összes vagy Cintyvel készült, vagy ő fotózta, esetleg én készítettem a képet róla. Nyaralások, bulik, iskolai rendezvények, random délutánok... és hirtelen A kép. Ami hónapokig volt a hátterem a telómon, a gépemen, a profilképem facebookon, skypeon, viberen... mindenhol! A fotón két ember látható, egy srác és egy lány. A lánynak rövid, hullámos szőke haja van, amibe beletett egy masnit. A fiú fekete haja tökéletesen fazonra van vágva, és trendi pulcsit visel. A lányon hosszú ujjú, csíkos felső van, amit már rég kinőtt. A kép 4 éve készült, a rakparton. Istenem... A lány én vagyok, a fiú pedig Geri.

Ne már! Én nem akarok erre emlékezni! Nem! 4 éve azon vagyok, hogy azt a pár hónapot kitöröljem az emlékezetemből! Jó volt, minden percét élveztem, kivéve mikor a szüleimmel veszekedtem, de a vége... ahogy elbánt velem... nem is akarok visszagondolni. Tudom, hogy az a múlt, és nem kell azon rágódnom, de akkor is! A szavát adta, hogy ott lesz! Megígérte! Helyette leköltözött a Balatonra, vagy franc tudja hova. Se egy sms, vagy egy telefon, fogta magát és otthagyott.
Lecsuktam a gépem tetejét, mivel nem bírtam tovább nézni a képet. Közben Cinty is megérkezett a teraszra, és letelepedett mellém. Persze rögtön észrevette, hogy valami bajom van, azonnal rá is kérdezett.
- Mi történt? - nézett rám rémülten.
- Találtam egy képet... - sóhajtottam.
- Hol? A gépeden? - faggatott.
- Igen. Ha annyit mondok, hogy rakpart... - kezdtem, de persze ő már ennyiből kitalálta.
- A Geris?
- Igen. Annyira fáj - vallottam be.
- Tudom. De már nem számít. Hány éve volt? - gondolkozott. - Négy! Nagyon rég volt, az az állat nem érdemli meg, hogy rágondolj. Felejtsd el, túl rég óta rágódsz ezen!
- Tudom! Csak szeretném tudni, hogy mi történt. Mert ha tudnám, akkor tovább tudnék lépni! Így, hogy azt se tudom, én csesztem-e el, vagy esetleg valami más történt... így nem tudok mit kezdeni magammal - tártam szét a karom.
- Te már rég továbbléptél, csak nem akarod elfogadni - rázta a fejét.
- Lehet. Már semmiben nem vagyok biztos - vontam meg a vállam.
- Vivi! - nézett a szemembe. - Ez a beszélgetés már milliószor lezajlott köztünk!
- Jó, tudom! De nem tudom mit tegyek! Szopjam ki a kisujjamból, hogy mi történt?
- Te is tudod, hogy már sosem fog kiderülni - emlékeztetett a keserű tényre.
- Igazad van - sóhajtottam. - De engem... - kezdtem, de a hangos dörömbölés félbe szakított. A mi ajtónkon "kopogott" valaki, nem túl kulturált módon. Visszamentünk a lakásba, és kinyitottuk az ajtót. A Vész fiúk érkeztek meg hozzánk, és elég dühösnek tűntek.
- Már vagy fél órája itt állunk! Miért nem engedtetek be? - háborgott Tomi.
- Kinn voltunk a teraszon - szálltam szembe vele.
- És? Attól még ki lehetne... - tombolt, bár a mondatot nem tudta befejezni, mivel a nyugodtabb Viktor közbevágott.
- Tomi, nyugodj le! Ők nem csináltak semmit! - mutatott ránk.
- Jó, igazad van - kerekedett felül a stresszen a rapper.
- Mi történt? - kérdezte rögtön Cinty.
- Ezt úton Krisztián felé beszéljük meg! - ragadta meg Viktor a barátnője karját, Tomi az enyémet, úgyhogy konkrétan elvonszoltak a liftig. Mikor beszálltunk, már tényleg kíváncsiak voltunk a történtekre, és szerencsére Viktor el is mesélte.
- Elmentünk apuhoz, hogy elmondjuk neki mi történt anyuval. Hogy hogyan reagált? Pont nem érdekelte. Épp az augusztusi nászutat tervezte, nem nagyon foglalkozott a volt feleségével.
- És mivel mi elvártunk volna valami együttérzést, ez kissé rosszul esett. De most komolyan, ő az apánk! Mi az, hogy nem érdekli? Amikor az egész az ő hibája! Arggh! - őrjöngött Tomi.
A következő pillanatban a lift megállt, de nem nyílt ki...
- Ne már! Beragadtunk? - rágta a szája szélét Cinthia.
- Ez nem igaz! - túrtam a hajamba.
- Nyílj ki! - ütött egy nagyot az ajtóba Tomi, ami azonban ettől nem nyílt ki.
- Hol lehetünk? - néztem fölfelé. Bár a választ ott nem találtam meg.
- Valahol a 2. és a 3. szint között, ha jól emlékszem... - felelte Cinty.
- Igen, beragadtunk! - beszélt a kis mikrofonba franciául Viktor. Neki volt a legtöbb esze, megnyomta az "alarm" gombot. - Itt vagyunk, a 2. és a 3. emelet között, négyen. - vázolta fel a helyzetet. A hang a túlsó végen azt mondta, hogy ne aggódjunk, mindjárt kint leszünk. - A mindjárt náluk általában a fél órát jelenti, szóval itt leszünk még egy darabig. - ült le a földre.
- Te honnan vagy ilyen tájékozott? - érdeklődött a barátnője.
- Régen, mikor kisebbek voltunk, és még nem volt pénzünk normális lakásra, társasházban laktunk, ahol lift is volt. Az eléggé rozoga volt, hetente megállt, és így sikerült megszoknunk - mesélte.
- Akkor Tomi miért van ennyire kibukva? - mutattam a morgó srácra.
- Ő már alapból ideges, és ez csak felerősíti - legyintett a tesója.
- De akkor most itt fogunk ülni, amíg ki nem juttatnak? - telepedett le a padlóra Cinty is.
- Nagyjából - vont vállat Viktor.
A következő pillanatban hatalmas nyikorgást hallottunk, aztán minden elsötétült...

49. Rész: A levelek

Sziasztok! Itt a 49. rész, amiben sok minden kiderül Viktorról és Tomiról! Jó olvasást, és komizzatok! *Bia*

"Szerintem Vivi még órákig rajzolgatott."

Vivi szemszöge:

Ránéztem az órára.
- 9 óra? Mi? Egész éjjel fenn voltam? - tettem le a rajzom. - Te jó ég!
Igen, néha előfordul, hogy annyira belefeledkezem a kedvenc elfoglaltságomba, hogy észre se veszem az idő múlását. A következő pillanatban Cinthia jött ki a szobájából, és csodálkozva nézett rám.
- Nehogy azt mondd, hogy semmit nem aludtál! - ült le mellém.
- De... - rágtam a szám szélét.
- Te nem vagy jól... Az esküvő után még te is fáradt voltál! Mi történt? - érdeklődött.
- Kiment az álom a szememből - vontam meg a vállam.
- Inkább nem mondok semmit. Viszont most tedd el a cuccod, mennünk kell Tomiékhoz! - sürgetett.
- Beszéltél velük?
- Igen, Viktorral pár perce. Azt mondta, hogy megjöttek a levelek, és hogy szeretnék ha látnánk - indult vissza a szobájába, hogy felöltözzön. Én is hasonlóképp tettem, így hát 10 perc múlva már útra készek voltunk. Lementünk az utcára, és szépen lassan sétálgattunk egészen Viktorék lakásáig. Bekopogtunk, Tina beengedett minket, és 5-en foglaltunk helyet a kanapén.
- Az ok amiért idehívtunk titeket... - kezdte Tomi miután csókkal köszöntött.
- A leveleknek volt egy második fele is. Az enyémen Cintynek... - folytatta Viktor.
- Ezen Krisztiánnak - mutatta fel a sajátját Tina.
- Itt pedig Vivinek - nézett rám Tomi.
- Most ezt nem értem. Anyukátok tudott rólunk? - értetlenkedett Cinthia.
- Majdnem minden nap beszéltünk vele - adott magyarázatot Viktor.
- De akkor is... miért írt nekünk? - kérdeztem. A két srác sokat sejtően összenézett, és végül Tomi válaszolt.
- Gondolom úgy vette ki a szavainkból, hogy ezek komoly kapcsolatok. És... hát... nem tévedett - vigyorgott. Jaj, de édes, megeszem (persze csak képletesen értem...)!
- Add ide! - csapott le a levélre Cinthia. Viktor odaadta neki, és ő elkezdte olvasni.

Cinthia szemszöge:

Kedves Cinthia!
Már rengeteget hallottam rólad a fiamtól, és szerettem volna találkozni is veled egy napon. Sajnos erre most már nem lesz lehetőségünk, éppen ezért szeretnék írni neked pár sort. Először is köszönöm, hogy ott vagy a fiamnak, remélem tudod, hogy nagyon szeret, hallanod kéne, ahogy áradozik rólad!
Van pár dolog, amit szerintem nem tudsz róla. Például, hogy miért csináltatta a tetoválását. 16 éves korában apukája majdnem elintézte, hogy ne játszhassanak a klubban, ahol szoktak. Ez ellen tiltakozott a hangjeggyel. Az a tetkó nagyon sokat jelent neki, bármilyen egyszerűnek és jelentéktelennek tűnik.
Usher iránti szenvedélyének okát sem hiszem, hogy megosztotta veled. Azt hiszem 11 éves volt, mikor megnézte a Randiguru-t. A filmben megtalálható Usher száma, a Yeah (bár gondolom ezt nem kell neked magyaráznom), amit utána rögtön meg is hallgatott a neten. Éppen hallgatta a számot, mikor apukája újra betoppant (erről feltételezem, hogy tudsz), és követelte a fiait. Miután nagy nehezen rávettem, hogy menjen el, Viktor azután is azt a dalt hallgatta. Nagyon megrázta őket, hogy az apjuk elment, és mikor visszatért, na az még jobban. Azt hiszem, hogy Usher az, aki őt ezen átlendítette. Én nem tudtam segíteni aznap nekik, túlságosan fájtak a volt férjemtől kapott szavak. Rajta azon az estén a zene segített.
És még egy dolog a sírásról. Biztosan mondta neked, hogy szerinte az a gyengeség jele, és ő ezért nem sír. Ez részben igaz, viszont ehhez még hozzá kell tenni, hogy ő csak akkor sírna, ha valami olyasmi történne vele, ami belülről felemészti, amivel nem tud mit kezdeni. Kétszer láttam őt sírni, mikor megszületett, és mikor Matthieu elment.
Colette-ről csak annyit, hogy miatta ne aggódj. De komolyan, semmi okod nincs rá! Viktor rég lezárta azt a fejezetet, a lány nem jelent számára semmit.
Szerettem volna ezeket elmondani, és örülök, hogy ezeket tőlem tudod. Viktor ezeket azért nem osztotta meg veled, mert ezek fájó emlékek számára, és tudod, hogy azokról nem szeret beszélni! Egy nap biztos, hogy mindet elmondta volna, viszont én akkor most megelőztem.
Minden jót kívánok neked, kérlek vigyázz a fiamra!
Szeretettel,
Michelle
Ui.: Viktor még egy lány miatta se ütött le senkit...

- Jézusom... - ámultam a levélen, aztán Vivire pillantottam, de úgy láttam, hogy ő még olvas.

Vivi szemszöge:

Kedves Vivi!
Tomi sokat mesélt rólad, és nagyon szívesen megismertelek volna. Ez már nem fog összejönni, éppen ezért szerettem volna írni neked. Azok alapján, amiket hallottam rólad, nagyon szeretheted Tomit, és ennek nagyon örülök. Ő is hasonlóan érez!
Arra következtetek, hogy te nem szeretnél tőlem egy hosszú, nyálas irományt kapni, azt majd kap a barátnőd. Neked csak pár sort szántam, nem szeretnélek untatni.
Tomi nagyon felnőttes, ő is biztosan mondta már, hogy neki kimaradt a gyerekkor. Azt hiszi hülye vagyok és nem tudom, hogy ő minden éjjel hallotta, ahogyan sírtam. Persze, hogy tudtam, azért vagyok az, aki vagyok, hogy tudjam. Viszont abban is biztos voltam, hogy bármit teszek, nem tudom megállítani. Talán a sors döntött így, neki ilyennek kell lennie, így kell boldogulnia. Ő éppen ettől lett olyan, amilyen.
Katáról is szeretnék veled beszélni, tudom, hogy tudsz róla. Ő sokat jelentett Tominak, nagyon szerette. De náluk "az élet megy tovább" stratégia lép életbe ilyen eseteknél. Igaz, szerette Katát, de el is engedte. Már téged szeret, és ezzel remélem tisztában vagy!
Minden jót, és mindent köszönök, amit eddig tettél és amit ezután fogsz!
Szeretettel,
Michelle

Elmosolyodtam, és újra átolvastam a levelet. Ezután visszaadtam Tominak, és mivel már Cinthia is végzett, volt pár kérdésünk.
- Nektek mit írt? - néztem a tesókra.
- Sok mindent. A cigizésről, apuról, a zenéról, rólatok, a tesóinkról... ilyesmikről - sorolta Tina.
- Érdekes, hogy anyukátok anélkül, hogy találkozott volna velünk, pontosan tudta, hogy mit írjon, mit akarunk olvasni - gondolkozott a barátnőm.
- Jó emberismerő - bólogatott Viktor.
- És pszichológiát tanult - tette hozzá Tomi.
Még jó ideig erről beszéltünk, de aztán elköszöntünk tőlük, és vásárolni indultunk. Előtte persze hazaugrottunk egy kis pénzért, de utána már mentünk is.
- Ide menjünk be! - mutattam egy üzletre. Hatalmas Chanel felirat lógott felette, de Cinty húzta a száját.

- Ezzel megcsaljuk a Gucci-t! - ellenkezett.
- Hagyjál már! Ez Chanel! Ha jössz, veled, ha nem jössz, nélküled! - fenyegettem, így hát kénytelen volt bejönni.
Az üzlet fantasztikus volt, több emeletes, teletömve mindenféle termékkel. Volt ruha, cipő, kozmetikum, ékszerek... minden ami kell! Gyorsan összekapkodtam pár (10) ruhát, és megcéloztam a próbafülkét, miközben Cinty a cipőknél bogarászott.
- Ez kell! - néztem magam a tükörben. - Cinthia! - kiáltottam neki. A lány odajött, és elámult a rajtam lévő selyem szoknyán.
- Hű! Nagyon Vivis!

- Gondolod? Akkor megvegyem? - érdeklődtem.
- Szerintem mindenképp. És milyen ez a cipő? - mutatott a lábára.

- Nagyon szép! Csak nem ezzel a farmerrel... - néztem a nadrágját.
- Jó, tudom. Nem tehetek róla, hogy most éppen ez van rajtam - mutattam a szerelésemre.
- Nem gond, csak mondtam - legyintettem.
- De akkor megvegyem? - kérdezte.
- Persze! És én ezt? - fordultam körbe a szoknyában.
- Mindenképp! Akkor irány a pénztár! - indult el, de utána kiáltottam.
- Azért talán ezt leveszem! - ragadtam meg a szoknyát, ami (még) az áruházé volt.
- Igen, az nem ártana... - jött vissza, miközben óvatosan fejbe kólintotta önmagát, amiért neki ez elkerülte a figyelmét.
A többi ruhadarab sajnos nem lett jó (bár ha az árakat nézzük, akkor inkább nem sajnos), és Cinty is csak egy cipőt választott. Így csak egy kisebb vagyont hagytunk ott... nem baj, megérte.
- Csak, hogy tudd! Ezt a szoknyát majd időnként elcsórom! - figyelmeztetett a barátnőm, mikor kiléptünk az üzletből.
- Már megszoktam... Nézd! - mutattam hirtelen jobbra. - Itt van mellette a Dior! Muszáj bemennünk! - ragadtam meg a karját, és bevonszoltam az üzletbe.
Úgy tűnt, hogy az a nap Cintynek cipős volt, nekem pedig szoknyás. Ugyanis ő egy pöttyös cipőt, és pedig egy fodros szoknyát választottam.

Természetesen ezeket is megvettük, de aztán visszaindultunk a hotelba. Odafelé útba ejtettük az Eiffel-tornyot, mert szerettem volna még egyszer megcsodálni Párizs szimbólumát. Cinty pedig nem ellenkezett, hisz miért tette volna?
Éppen elmentünk mellette, mikor rám jött Tomi mániája, a fotózás. Megkértem Cintyt, hogy mutassa fel a két zacskóját (a Chanelt és a Diort), miközben a háttér a torony. Mivel a lány nem szeretett volna rajta lenni a képen (csajos probléma), csak a szatyrokat kaptam le.

- Szerintem jó! - néztem a fotót. - Szerinted? - toltam Cinthia orra alá.
- Jól néz ki! - dicsérte meg.
- Olyan idilli. Az Eiffel-torony, a vásárlás... ez volt a tervünk! - gondolkoztam.
- Ami csak részben valósult meg! - tette hozzá.
- Unatkoznánk Vészék nélkül.
- Vész-Kacsintgatósék nélkül! - javított ki.
- Na az nagyon rájuk illik! - értettem egyet.
Felmentünk a szállásra, és a szokásos elfoglaltságainkkal foglalatoskodtunk (tv, gép, rajz...). Nekem 9-kor leragadt a szemem, mivel előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Cinthia nem tudom mikor feküdt le, de szerintem nem sokkal utánam.

48. Rész: VeTo

Sziasztok! Ebben a részben kiderül, hogy pontosan mi is történt, bár szerintem már van tippetek! Ha a bejegyzés jobb oldalára pillantotok, láthattok egy kérdést, amire kíváncsian várom a válaszokat! Jó olvasást, és komizzatok! *Bia*

"Viszont abban biztosak voltunk Vivivel, hogy valami nagy dolog történhetett..."

- Mi történt? - kérdeztem pár percnyi hallgatás után. A tesók felnéztek ránk, végre észrevették, hogy ott vagyunk. Persze nem hibáztatom őket, amiért nem tűntünk fel nekik, ahogy elnézem, van elég bajuk.
- Anyu... - kezdte Tina, de nem bírta befejezni.
- Megölte... - folytatta Tomi.
- Magát! - sóhajtott Viktor.
- Micsoda? Miért? Hogyan? Mikor? - tettük fel a kérdéseket Vivivel.
- Egy Eiffel-toronynál lévő, nagyszabású esküvőt általában mutatnak a tv-ben... - szorította ökölbe a kezét Tomi.
- A Fókusz-ban volt róla egy riport, és anyu minden nap megnézi azt a műsort - sírt Tina.
- Tudtuk, hogy ez lesz, ha megtudja! És mégsem tettünk semmi! - rázta a fejét Viktor.
- Ti nem tehettek róla! - guggoltam le Viktor elé. - Hogyan történt?
- Begyógyszerezte magát - válaszolt Tomi.
- De miért? - ült le a barátja mellé Vivi.
- Anyu a mai napig szereti aput, akármilyen... hát... nehéz eset. Gondolom meglátta a fiatal lányt, és belehasadt a szíve - keresett magyarázatot Tomi.
- És csak így, se szó, se beszéd elment? Nem is akart elköszönni tőletek? - csodálkoztam.
- A szomszéd talált rá, és rögtön hívta a mentőket. Már nem tudtak segíteni rajta, de találtak mellette 3 levelet. Rajta cím, telefonszám, és a mi neveink. A rendőrség hívott fel minket fél órája, hogy elmondja mi történt, és azt is megígérte, hogy a leveleket eljuttatja hozzánk - magyarázta Viktor. - Holnapra fog ideérni.
- És mi lesz a vagyonával? A házzal, meg ilyenekkel? - kérdezte Vivi. Persze, ezek a dolgok most cseppet sem fontosak, de legalább eltereljük a figyelmüket a fájdalmas tényről. Meg ki tudják beszéli magukból a dolgokat.
- A ház két éve Tomi nevén van, pont emiatt. Tehát az az ő háza. Különösebb vagyona pedig nincs anyunak, maximum az ékszerei. De az jó lesz nekem - erőltetett mosolyt az arcára Tina.
- Apukátok tudja már? - érdeklődtem.
- Nem hiszem. De ha tudná, akkor sem érdekelné - fintorgott Tomi.
- Ne mondj ilyet... Biztos érdekelné - nézett rá Tina.
- Kicsi, naiv Tina - karolta át Tomi. - Aput egyetlen dolog érdekli, mégpedig önmaga!
- Igen, ezt tőle örökölted - mondta Tominak Viktor.
- Haha, nagyon vicces! - reagált a rapper. A következő pillanatban már ezen röhögtek. Mi van? Az előbb még sírtak... Jézusom!
- Mi van veletek? - léptem hátrébb, hogy jobban szemügyre vegyem őket.
- Hogy érted? - kérdezte Viktor.
- Fél perce még teljesen ki voltatok akadva, itt üvöltöztetek - nézett rájuk furán Vivi.
- Az évek során annyi minden történt velünk, hogy megtanultunk gyorsan hangulatot váltani. Ha bármi szomorú történik, kibukunk, de ez 5 percig tart - mosolygott Tomi.
- Utána nálunk az "élet megy tovább" stratégia lép életbe - folytatta Tina.
- Ez nem azt jelenti, hogy nekünk anyu nem jelent semmi, de attól, hogy órákig sírunk... illetve ők sírnak - mutatott Viktor a tesóira -, attól nem oldódik meg semmi.
- És te miért nem sírsz? - kíváncsiskodtam.
- Nem tudok - vonta meg a vállát.
- De komolyan... csak van valami ok! - győzködtem.
- Az a gyengeség jele... - vonta meg a vállát.
- Vétó! - morgott rá Tomi. - Szerinted én gyenge vagyok? Gyere ki a hóra, bro! - fenyegette.
- Ez az! Megvan! Tökéletes! - kiáltott fel Vivi, mire mindannyian kérdőn néztünk rá. - Hát nem értitek? Vétó! Angolul veto! Veto! Ve, mint Vész, és To, mind Tomi! Vész Tomi! VeTo! Ezt mindenki megjegyzi! - magyarázta erősen gesztikulálva, de mi még így se értettük. Viszont Tomi igen, úgyhogy átölelte a barátnőjét, és megcsókolta.
- Ti értitek? - néztem a két Vészre.
- Én talán igen - gondolkozott Viktor.
- Én nem. Mi folyik itt? - pöckölte meg Tomit Tina.
- Vivi kitalálta nekem a tökéletes művésznevet! - felelte. És akkor végre mindannyiunknak leesett.
- Még az első randinkon megígértem, hogy találok neki jót. És sikerült! - vigyorgott a barátnőm.
- Hé! Cinty! Ne aludj el! - rázott meg gyengén a vállamnál fogva Viktor, mikor egy pislogásom kicsit hosszúra sikerült. - Fáradt vagy?
- Nagyon... - vallottam be.
- Gyere, hazaviszlek! - állt fel.
- Nem kell. Vivi! - nyújtottam a kezem, a lány pedig belekapaszkodott. - Hazatalálunk.
Elköszöntünk a tesóktól, de én még utoljára visszanéztem az ajtóból, mert eszembe jutott valami.
- Viktor! Te nem is voltál tanú!
- Apu az utolsó pillanatban kitalálta, hogy ő nem akarja, hogy valaki mögötte álljon, ő kettesben akar lenni a oltárnál a feleségével. Ezért én csak a ceremónia után írtam alá a papírt. Tudod, mikor kezet fogtatok. Azért nem voltam ott - adott választ.
- Ó, értem! Sziasztok! - léptem ki a házból, és becsuktam magam után az ajtót.
- Ezek se normálisak... - nevetett Vivi, mikor elindultunk.
- Kifogtuk Párizs legbonyolultabb családját! - helyeseltem.
- De a legszerethetőbbet is! - mutatta fel a mutatóujját.
- Most komolyan... a sok kacsintgatás, a Vész-féle problémamegoldás, "az élet megy tovább" stratégia... úristen! - mosolyogtam.
Felértünk a hotelszobánkba, és mivel Vivi az utóbbi időben sokat rajzolgatott, megmutatta az új műveit.
- Tessék, remélem jól sikerült. Titeket akar ábrázolni - nyomott a kezembe egy lapot, miközben a kanapén ültünk.

- Viktort és engem? - néztem a rajzot.
- Igen. Jó lett?
- Nagyon dzsá! - ismertem el.
- Ne legyél már Ádám! - kért. - Ő mondja mindig ezt! - hát igen. Vivi tesója, Ádám 14 éves, és az ő szókincse elég gyér. Nála valami vagy dzsá (ez a jót akarja jelenteni), vagy zsír. Érett gimnazista...
- Jó, jó. De ez akkor is milyen poén már! Dzsá! - nevettem.
- Hagyd már ezt a dzsát, milyen a rajzom?
- Nagyon szép lett, de tényleg - dicsértem meg normálisan.
- Köszönöm. És ez? - mutatott egy másikat.

- De édes! - ámultam a cicát ábrázoló rajzon. Nagyon aranyos volt!
- Tényleg tetszik?
- Persze! Na, mi van még? - kértem a többit.
- Hát, a többi félkész. Tudod, hogy csak a készeket szeretem mutogatni...
- Oké. Akkor én alszom - indultam a szobámba, mivel már alig éltem. Nagyon fáradt voltam, két perc alatt bealudtam. Szerintem Vivi még órákig rajzolgatott.

47. Rész: Az esküvő

Sziasztok! Ebben a részben végre megtudhatjátok, pontosan mik is történtek az esküvőn! Próbáltam ebbe a részbe minden tudásomat belerakni, van benne vicces rész, szomorú, izgalmas, vagy éppen romantikus. Lilla, remélem neked elég csavaros ez a rész, és Kata, remélem megérte várni az esküvőre! Jó olvasást, és komizzatok! *Bia*

"Mikor ez is megvolt, végre indulhattunk!"

Lesiettünk a hotel elé (a recepciós megkérdezte, hogy hova megyünk ilyen csinosan, ezért elmondtuk neki, hogy esküvőre), és hívtunk egy taxit. Az autó gyorsan megérkezett, úgyhogy be is pattantunk, viszont nekünk Vivivel akkor esett le, hogy fogalmunk sincs hol lesz az esemény. Tina viszont tudta, és meg is mondta a sofőrnek. Ööö... Eiffel-torony?
- Micsoda? - néztem rá döbbenten.
- Viktor mondta, hogy pont ezt a reakciót várja tőled... - vigyorgott. - Direkt nem mondták meg. Ti meg nem kérdeztétek! - vonta meg a vállát.
- Azta! Én ott még nem is jártam! - gondolkozott Vivi. Tényleg! Ott csak én voltam kettőnk közül, méghozzá egy randin...
20 perc alatt értünk az épülethez, és mikor kiszálltunk az autóból, megpillantottuk a szabadtéri ceremónia helyét. Az Eiffel-torony környéke tele volt emberekkel, lehettek vagy 500-an. Két sátor volt felállítva a hosszú rózsaszín szőnyeg két oldalán, az egyik a vőlegénynek, a másik a menyasszonynak. A szőnyeg elvezetett az oltárig, ahol a pap türelmesen várta a kezdést. A két oldal pedig tele volt pakolva szépen sorba rendezett székekkel, amik elég kényelmesnek tűntek, fehérek voltak, hatalmas rózsaszín szalagokkal átkötve. Az összhatás fantasztikus volt, minden illett mindenhez, még a pap cipője is ment a sátor cövekéhez. Ami kicsit meglepett, hogy minden székre volt kötve egy darab rózsaszín lufi, aminek a funkcióját nem igazán értettem, de gondolom csak kiderül. Viszont a lufi, a szőnyeg, a székek, és nagyjából minden elvesztette az értelmét, mikor megpillantottam Viktort. A toronytól messze állt, a (most) parkolóként szolgáló elkerített részen, Tomival az oldalán. Mindketten szmokingban voltak, fehér ingben, és rózsaszín csíkos nyakkendőben... úristen, valami eszméletlenül néztek ki!

Ha valakit sokáig bámulsz, az észreveszi, és ez most sem volt másképp, Viktor felém fordult, és elmosolyodott. Aztán megbökte a tesója vállát, és felénk biccentett. Tomi nagy nehezen megtalált minket a szemével (mondjuk Viktornak már erőteljesen kellett mutogatnia felénk, de mindegy...), és persze rögtön Vivire nézett, aki, ha jól láttam kissé elvörösödött. A srácok megindultak felénk, és mi is feléjük. Viktor megállt előttem, és mélyen a szemembe nézett. Csak állt, nem csinált semmit, mozdulatlanul várt. Elvesztem a szemeiben, legszívesebben megcsókoltam volna, de kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. 5 percnyi némaság után végre megszólalt.
- Emlékszem, mikor először láttalak ebben a ruhában... Tudod mit akartam csinálni? - kérdezte, még mindig mozdulatlanul.
- Mit?
- Ezt... - húzott hirtelen magához, és megcsókolt. Gyorsan, hevesen, erőszakosan. Forgott velem a világ, alig tudtam megállni a lábamon, de végül csak sikerült. Viktor elhajolt tőlem, és úgy folytatta. - Késtetek!
- Na! - bokszoltam bele a vállába nevetve.
- Gyere, mindjárt kezdődik - húzott gyengén a karomnál fogva, így hát követtem.
Mikor elsétáltunk az egyik sátor mellett, valaki éppen kijött, ezért be tudtam lesni. Megláttam a menyasszonyt, ahogy a fotósnak pózolt... és még attól féltünk, hogy szebbek leszünk mint ő... A ruhája szenzációs volt, alig bírtam levenni róla a szemem, ha a barátom nem húz el, szerintem ott ragadtam volna!

Ja, és akkor a páratlan szépségéről még nem is beszéltem... te jó ég! Vész papának tényleg jó ízlése van!
Leültünk az utolsó sorok egyikébe (már csak ott volt hely), Tomiék pedig mellettünk foglaltak helyet (ha jól láttam, az ő köszöntésük is szenvedélyes volt...). Viktor apja már ott állt az oltárnál, nagyjából hasonló öltözékben, mint a fiai. Tina is helyet foglalt mellettünk, bár kissé szomorúnak tűnt... egészen a következő percig.
- Elkéstem? - mosolygott egy srác, aki most lépett Tina mellé. A lány felnézett rá, és nagyon megörült neki.
- Krisztián! Hát eljöttél? - ugrott a nyakába.
- Viccelsz? Ki nem hagytam volna!
- Mi van a nagy megrendeléssel? - érdeklődött Tina.
- Nem csak én dolgozom abban a cukrászdában - legyintett a sütis.
- Annyira örülök neked! - vigyorgott a lány. Viszont le kellett ülniük, és csöndben kellett maradniuk, ugyanis felcsendült a zene, és a sátor alól kilépett a menyasszony...
A zene nagyon lágy volt, illett az eseményhez. Az ara rálépett a szőnyegre, és lassan lépkedett rajta. Akire tudott, rámosolygott, és igazán kedvesnek tűnt. A haját fújta a szél, a fotós egyfolytában fotózta, de a vőlegény csak állt, és várt rá. Azt furcsálltam, hogy a lány oldalán nem állt ott az apja, mint ahogy az megszokott.
- Hol az apja? - suttogtam Viktornak.
- Biztos gáz lett volna, szerintem az apja fiatalabb mint a vőlegény... - válaszolt lazán. Felnevettem volna, ha épp nem egy meghitt szertartás kellős közepén lettünk volna. De így inkább csak hallattam egy halk kuncogást.
Közben a lány odaért az oltárhoz, és a pap belekezdett a nem rövid beszédbe. Már majdnem kezdtem unni, mikor elértünk a fogadalmakhoz, jöhetett az izgalmas rész... de sajnos ez nem a Jóbarátok, itt senki nem mondott "Emily" helyett "Rachel"-t, pedig az azért vicces lett volna. A francia tudásomnak köszönhetően ki tudtam silabizálni, hogy az ara neve Justine. Mást nagyon nem értettem, a papnak furcsa akcentusa volt, meg eléggé krákogott... ja, és messze is ültünk. Elhangzottak a "Oui, je le veux!"- ok, és csattant a házastársi csók. Majdnem meghatódtam... majdnem! Igazából semmi bajom nincs az esküvőkkel, de nem nagyon tudok meghatódni egy olyan ember esküvőjén, aki porig alázott.
Ezután a pap megkért minket, hogy az ülőhelyünkre erősített lufikat oldozzuk el, és engedjük a levegőbe. De ezt csak onnan tudtam, hogy a közelemben mindenki ezt kezdte csinálni, egyébként nem tudtam volna, mit tegyek, hiszen a tisztelendő urat nem értettem. Lassan az összes luftballon a levegőben kavargott, és nagyon jól mutattak az Eiffel-torony előtt.

A ceremónia véget ért, mindenki mozgolódni kezdett (én is felálltam), miközben a fotós elemében volt, egyfolytában kattintgatott, készített egy halom képet. Oldalra pillantottam, de Viktor nem volt mellettem. Kissé megijedtem, hiszen így nem tud megvédeni, ha esetleg...
- Mézes kisasszony, ugye? - lépett mellém... a Vész apuka! - Tegeződhetünk?
- Persze - erőltettem mosolyt az arcomra. Ha másért nem, akkor Viktorért kedves leszek.
- Szeretném a legutóbbi nézeteltérésünket tisztázni. Nem voltam önmagam, hiszen a fiam iránti szeretetem elvakított. Remélem meg tudsz nekem bocsátani! - kért elnézést. Most erre mit mondhattam volna? Nem vagyok a haragtartás híve (anyukám kivétel), és amúgy is: nagyon udvarias volt, nem akartam bunkó lenni.
- Felejtsük el! És kérlek szólíts Cinthiának - ajánlottam fel. Mézes kisasszony? Ez milyen hülyén hangzik már!
- Rendben, Cinthia. Én Matthieu vagyok - nyújtotta a kezét. Jó erősen megszorítottam, jelezve, hogy méltó vagyok a fiához. Apropó a fia. Viktor a kézfogásunk közben érkezett, és szerintem elégedett volt, hogy újrakezdtük a dolgokat. Persze ez nem jelenti azt, hogy mostantól puszipajtások leszünk, de nem utáljuk egymást feltűnően.
A lagzi is az Eiffel-toronynál zajlott, közvetlenül alatta. Ott volt a svédasztal, a torta, és az ideiglenes színpad, ahova a fiúk már felcuccoltak a ceremónia előtt.
- Bárcsak lejátszanának pár Skrillex számot... - lépett mellém ábrándozva Vivi.
- Egy esküvőn? - néztem rá furán. - Például melyiket?
- Mondjuk milyen jól hangzana az, hogy "My name is wedding, my name is wedding..." - dalolta (bár nem tudom, hogy dupstep-et hogyan lehet énekelni), mire felnevettem.
A srácok elhelyezkedtek a színpadon, és Matthieu a mikrofon elé lépett.
- Köszöntök mindenkit! Nagyon örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek! Képzeljék, pár éve, a fiaim összeálltak, és alkottak valami fantasztikusat! - kezdte franciául. Mi? Utálja a zenekart! - A mögöttem látható bandát hozták össze, és ha már Párizsban vagyunk, az Eiffel-Pop nevet adták neki. Hölgyeim és uraim, a mikrofonnál Viktor, a dobok mögött pedig Tamás! Nagy tapsot nekik! - lépett le a színpadról, és a helyére Viktor került.
- Köszönjük, köszönjük! Tudják, pár éve Tomi a következőket mondta nekem: "Figyelj, tesó! Egész jól dobolok, te tudsz gitározni... ebből összehozhatnánk valamit!". És ez a pár szó volt a kezdet. Pár hét alatt kialakult minden. Tomi dobol és rappel, én gitározom és énekelek. Viszont ez korántsem volt elég, ezért még beszerveztünk pár embert, akikkel azóta nagyon jóban lettünk - nézett végig a zenekar számomra idegen tagjain. - Ahogy a nevünk is mutatja, popot játszunk, és a célunk, hogy egy feledhetetlen estét nyújtsunk Önöknek! Köszönöm! - biccentett, mire a közönség tapsviharban tört ki.
Tomi egy nagyot ütött a dobokra, mire az első szám elindult. Justin Timberlake - Suit & Tie. Intro és rap nélkül, csak úgy, énekkel. Nekem címezve. Hogy honnan tudom? Hát... ha a szemkontaktus, és a szokásos mutogatás (ami bár most kevésbé volt feltűnő, de én azért észrevettem) nem lett volna elég, akkor egy-egy kifejezetten rám illő sornál megjelent az arcán az a jellegzetes mosoly, amit annyira szeretek.

http://www.youtube.com/watch?v=IsUsVbTj2AY

I can't wait 'til I get you on the floor, good-looking
Going hot, so hot, just like an oven
And I'll burn myself, I just had to touch it
But it's so fire and it's all mine
Hey baby, we don't mind all the watching
Cause if they study close, real close
They might learn something
She ain't nothing but a little doozie when she does it
She's so fire, tonight

And as long as I got my suit and tie
I'ma leave it all on the floor tonight
And you got fixed up to the nines
Let me show you a few things
All pressed up in black and white
And you're dressed in that dress I like
Love is swinging in the air tonight
Let me show you a few things
Let me show you a few things
Show you a few things about love
Now we're in the swing of love
Let me show you a few things
Show you a few things about love
Hey

Stop, let me get a good look at it
Oh, so thick, now I know why they call it a fatty
And aww, shit's so sick, got a hit and picked up a habit
But that's alright, cause you're all mine
Awww, go on and show 'em who you call Daddy
I guess they're just mad cause girl, they wish they had it
Oh, my killer, my thriller, yeah, you're a classic
And you're all mine, tonight

And as long as I got my suit and tie
I'ma leave it all on the floor tonight
And you got fixed up to the nines
Let me show you a few things
All pressed up in black and white
And you're dressed in that dress I like
Love is swinging in the air tonight
Let me show you a few things
Let me show you a few things
Show you a few things about love
Now we're in the swing of love
Let me show you a few things
Show you a few things about love
Hey

And as long as I got my suit and tie
I'ma leave it all on the floor tonight
And you got fixed up to the nines
Let me show you a few things
All pressed up in black and white
And you're dressed in that dress I like
Love is swinging in the air tonight
Let me show you a few things
Let me show you a few things
Show you a few things about love love love
Let me show you a few things
Show you a few things about love, hey
Oh...

És itt véget is ért a szám. Ezután még jött pár hasonló stílusú dal, de elég sokat nem ismertem. Mondjuk megértem Tomiékat, amiért nem akartak egy esküvőn kiállni Pitbull-al.
5-kor felvágták a tortát, ami csodálatosan nézett ki, viszont szerintem nem jutott mindenkinek. Nekem pont igen, mivel Viktor hozott nekem egy szeletet (ekkor már nem zenéltek, csak a hangszóróból szólt valami), azt hiszem, hogy csokis lehetett. Minden esetre nagyon jól nézett ki (még a felvágás előtt).

- Volt valami közöd ahhoz, hogy apukád ma elnézést kért? - fordultam Viktorhoz, két falat torta között.
- Nekem? Hova gondolsz? - tettetett.
- Persze, látom... - bólintottam mosolyogva. Viktor elment megbeszélni valamit Tomival, úgyhogy egyedül maradtam.
A következő pillantban megpillantottam valakit a tömegben. Megdörzsöltem a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, őt látom. Hát, sajnos nem tévedtem. Ott állt, teljes életnagyságban, fekete koktélruhában, oldalán a kísérőjével, akinek le volt tapasztva az orra... Hogy kerülnek ezek ide?

Colette odalépett a feleséghez, és bemutatta neki a párját... Jean-t! Azt hittem, örökre megszabadultam tőle! A friss házas nagyon örült a lány és barátja érkezésének, rögtön odahívta a férjét, és bemutatta neki őket. Persze Matthieu nem ismerte Colette-et, viszont ha jól láttam, Jean-nal már találkozott. Nem voltak tisztán kivehetők a mozdulatok, elég messze álltak tőlem, és néha az arcukat is eltakarta pár ember.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mit keresnek itt... Hirtelen Colette elindult arra, amerre az előbb Viktor, Jean pedig felém. Ezt nem hiszem el!
- Gyönyörű vagy! - lépett elém a fiú (persze franciául beszélt).
- Nem volt elég az az ütés amit tegnap kaptál? Állj már le! - löktem el, és megindultam Viktorék felé. Mikor megpillantottam őket megálltam, mert éppen olyan helyen voltam, hogy hallhassam amit mondanak, de ők ne vegyenek észre engem.
- Colette, hagyj már békén! Mit szeretnél? Az egész életemet tönkre tenni? Mi jó származik neked abból? - tolta le magáról (de komolyan... magáról!) a lányt.
- Nem emlékszel milyen jók voltunk? A Szajna mellett, az erdőben, a próbákon... biztosan emlékszel! - győzködte Colette.
- Egy dologra emlékszem, de arra kristály tisztán! Mikor megláttalak azzal a másik sráccal! Erre az egyre emlékszem! De ez már nem számít, továbblépetem, neked is ezt kellene tenned! - mutatott a lányra. - Elég volt már! És amúgy is, hogy kerülsz ide?
- Justine régi barátnőm, Jean pedig ismeri apukádat - magyarázta meg.
- Mi? Jean? Jean is itt van? Hol van Cinty? - fordult el a lánytól, és rémülten kezdett keresni. Persze pont ellenkező irányba ment, mint ahol én álltam, ezért utána siettem, de valaki elkapta a karom.
- Hagyd - nézett rám lesajnálóan a kéz tulajdonosa, ami elkapta a karom. Colette.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem.
- Szerintem hagyd békén - adott "tanácsot".
- Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek - ráztam le a karját az enyémről, de a következő pillanatban megláttam Tomit, ahogy épp Jean-t rángatja.
- Mit csináltál vele? Hol van? - ragadta meg a gallérjánál fogva a megszeppent srácot, aki nagy nehezen elmutogatta, hogy merre talál engem. Tomi odafordult, ahova a gyenge kéz mutatott, és megpillantott engem. Elengedte a srácot, és odasietett hozzám.
- Nem esett bajod? Jól vagy? - nézett végig rajtam.
- Jól vagyok... én inkább Colette miatta aggódnék - vallottam be, mikor láttam, hogy a lány ismét a barátomat kutatja a szemével.
- Miatta nem kell. Bár Viktor őt nem fogja leütni, de azért megmondja neki a magáét, ha bepróbálkozik. Most épp apukáját keresi, hogy megkérje, diszkréten tessékelje ki a párt. Nekem jutott a piszkos munka - mutatott Jean-ra. Nem sokkal ezután megérkezett két őr, karon fogták a "rendbontókat", és kikísérték őket a rendezvényről. Aztán Viktor is megérkezett hozzánk, majd Vivi, aki csak most látta meg Jean-ékat, és mivel őrök oldalán látta őket, érdekelte a dolog. Nagyjából elmeséltük neki a sztorit, de aztán én két dologra voltam kíváncsi, és mindkettőre Viktor tudott választ adni. Az egyik, hogy honnan ismerte az apjuk Jean-t, a másik pedig, hogy hogyan tudta rávenni az apját, hogy rúgja ki Colette-éket.
- Apu pár éve bejött az üzletbe, és ott találkozott Jean-al. És ő az, aki soha, semmit nem felejt el, szóval emlékezett a srácra - válaszolt az első kérdésemre. - Meggyőzni pedig nem volt nehéz. Elmondtam, hogy Colette a volt barátnőm, akit nem igazán kedvelek. Ennyi elég is volt neki. Ja, és még apró célzásként elárultam, hogy Jean nagyjából egyidős az újdonsült feleségével. Erre azonnal ráharapott, már hívta is az őröket - mosolygott.
- Ügyes! - dicsértem meg, miközben Tina és Krisz is megtalált minket.
- Láttam őket! Mi történt? - kérdezte rögtön Tina. Fáradtan felsóhajtottam, ezért Tomi ismertette a történetet.
- Úristen... - döbbent le Tina. Viszont Krisztián szerintem semmit sem értett az egészből, de így is megpróbált nagyon együttérző lenni.
Innentől kezdve persze ez lett a nap sztorija, mindannyian erről beszéltünk. Még Viktor apja is odajött, és megkérdezte, hogy pontosan mi történt. Viktor (kissé elferdítve az igazságot) elmondta neki a történteket. Matthieu nem nagyon tudott mit mondani a fia hazugságaira, ezért inkább visszament a feleségéhez.
Mikor kezdett sötétedni, Vivivel ketten álltunk a torony mellett. Kezdtem fázni, és ha jól láttam, akkor Vivinek sem volt kifejezetten melege. Elegünk volt a napból, egész nap magassarkúban mászkáltunk, hideg volt, a fiúk nem voltak mellettünk, Jean, Colette... hosszú nap volt.
- Fázol? - lépett hozzám Viktor, aki a bambulásom alatt érkezhetett.
- Egy kicsit - vallottam be.
- Tessék - tette rám a zakóját, amit egy csókkal köszöntem meg. Vivi is megkapta a maga öltönyét, viszont ennek ellenére is haza akartunk már menni.
- Nem megyünk? Annyira elfáradtam! - nyafogott Vivi.
- Menjetek haza Tinával meg Krisszel, ha jól láttam ők is elég fáradtak. Mi még szerintem maradunk egy kicsit - vonta meg a vállát Viktor. - De mondjuk 10 felé átjöhettek hozzánk, addigra otthon leszünk! - ölelt át búcsúzásképp. Tomiék is elköszöntek, így hát Vivivel elindultunk, hogy megkeressük Tináékat. Gyorsan megtaláltuk őket, mivel a tömeg már nem volt olyan nagy, elég sokat hazamentek.
- Hívtatok taxit? - kérdeztem tőlük.
- Igen, talán már itt is van - nézett körbe Krisztián, és meg is indult az éppen megérkező kocsi irányába. Mielőtt beszálltam volna, utoljára visszanéztem az Eiffel-toronyra. Ki volt világítva, természetesen úgy, hogy mindenhez passzoljon. Rózsaszín volt!

Végül csak beszálltam a kocsiba, és végre elindulhattunk. Először engem is Vivit tett ki a taxi, elköszöntünk Tináéktól, bementünk a hotelba, és meg sem álltunk a nappaliban lévő kanapéig. Kimerülten rogytunk le rá, és erőtlenül nyögtünk fel.
- Meghal a lábam! - rúgtam le az említett testrészről a cipőt... nagyon fájt!
- Széthasad a fejem! - túrt a hajába Vivi. Nagyjából 10 percen keresztül soroltuk a fájdalmainkat, de miután megnyugodtunk, inkább átöltöztünk. Otthoni, kényelmes ruhában sokkal jobban éreztük magunkat, mint a csinos estélyikben. Mindig is imádtam szépen felöltözni, és ha bárhova megyek, szeretek a legjobban kinézni, de azért otthon mégis csak az a legjobb, ha kényelmesen lehetsz!
Aztán a komfortos ruhától is megszabadulva lezuhanyoztam, hogy egy kicsit felfrissüljek. Nagyon jól esett a forró víz, legszívesebben órákig folyattam volna magamra, de ha az embernek lakótársa van, akkor erre általában nincs lehetősége (főleg ha a lakótárs Vivi, aki képes hangosan dörömbölni a fürdőszoba ajtón, és még be is jön, ha esetleg nem zárom be. Ami nem baj, kivéve, ha lefröcsköl hideg vízzel, és kiutasít a fürdőből. Kedves...). Miután a barátnőm is lefürdött, indulhattunk Viktorékhoz, mivel már háromnegyed 10 volt. Lassan sétálgattunk az utcákon, komótosan, nyugodtan. Elég fáradtak voltunk, még ha akartunk volna, akkor se tudtunk volna sietni.
Mikor végre elértünk a 22-es lakáshoz, bekopogtunk. Senki nem nyitott ajtót, így hát lenyomtuk a kilincset, és bementünk. Egy óriási családi vita kellős közepébe nyitottunk ajtót.
Tina a kanapén ülve zokogott, a két fiú pedig állva veszekedtek. Tomi szeme tele volt könnyel, és vörös fejjel magyarázott Viktornak, aki szintén nagyon ideges volt, viszont ezt próbálta leplezni, hogy legalább egy valaki nyugodt maradjon közölük.
- Akkor is hazamegyek! Semmi nem érdekel, én hazautazom! - szögezte le Tomi.
- Attól, hogy hazamész, semmi nem oldódik meg! Rajta már nem tudsz segíteni! - próbálta megállítani Viktor.
- Nem érdekel, ott akarok lenni vele! - kötötte az ebet a karóhoz a rapper.
- Ő már nem fogja tudni, hogy ott vagy vele! Ő már nem érez semmit! - csuklott el Viktor hangja.
- Nem tudsz megállítani! Hazamegyek!
- Nem mész!
- De igen!
- Nem!
- De igen! - veszekedtek. Rossz volt hallgatni, annyira benne voltak, hogy azt se tudták, hogy ott vagyunk.
- Fejezzétek már be! - üvöltötte Tina, miközben letörölte a könnyeit és felállt. - Ő sem ezt várná tőlünk! Hogy vagytok képesek így veszekedni? Testvérek vagytok, az isten szerelmére! Hagyjátok már abba! Elég! - szidta őket, de aztán hangnemet váltott, és nyugodtan szólt Tomihoz. - Viktornak igaza van. Semmit nem érünk vele, ha hazautazunk... - ült vissza, és újra zokogni kezdett, még keservesebben. Tomi is leült mellé, a könyökét a térdére támasztotta, a fejét pedig a tenyerébe temette, és úgy sírt, hangtalanul. Viktor is helyet foglalt, de ő csak maga elé bámulva tördelte az ujjait, ő nem sírt. Viszont abban biztosak voltunk Vivivel, hogy valami nagy dolog történhetett...

46. Rész: Készülődés

Sziasztok! Ez még nem az esküvő, ebben a részben a lányok még csak készülődnek a nagy eseményre! De a következő már a ceremóniáról szól! Jó olvasást! *Bia*

"Elvoltunk."

Reggel korán kellett kelni, hiszen azt beszéltük meg a lányokkal, hogy 9-kor találkozunk a fodrásznál.
Vivivel késtünk 5 percet (persze miattam), de Tina is velünk egy időben érkezett meg a szalon elé. Beléptünk, és kicsit meg is hátráltunk, mert a tömeg baromi nagy volt. De mivel Tina protekciós, gyorsan sorra kerültünk. Viszont mikor Vivi is helyet foglalt az egyik hajmosó előtti széken, kissé meglepődtem.
- Te mit csinálsz? - néztem rá.
- Így döntöttem - vonta meg a vállát. - Szép akarok lenni.
- És milyen lesz a hajad?
- Meglátod... - mosolygott sejtelmesen.
Miután mindhárman helyet foglaltunk, kezdődhetett a mosás, aztán pedig a formázás és a szárítás.
El voltam foglalva azzal, hogy megértessem a fodrásszal, mit akarok, ezért nem is tudtam a lányokra figyelni. Talán jobb is volt, hiszen így csak a végeredményt láttam. Ami eszméletlen lett, szóval minden tiszteletem a fodrászoké. Igaz, hogy nagyjából egy órán keresztül szenvedtek velünk, de tényleg gyönyörű dolgokat alkottak, úgyhogy nincs okunk panaszra.
Az én hajamban az extra a sok csillogó csatt volt, ami igazából tartás céljából volt odabiggyesztve.

Tina haja észbontóan sikerült, kapott valami fényesítőt is, meg az a masni, és a fonatok... hű!

A másik oldalamra pillantottam, hogy szemügyre vegyem Vivi haját. Mikor megpillantottam a göndör fürtjeit, majdnem dobtam egy hátast... de komolyan! Irtó jól állt neki, a fodrász nagyon jól megcsinálta.

- Lányok, nagyon jól nézünk ki! - nézett végig rajtunk Tina, mikor felkeltünk a székekből.
- Mennyibe fog ez kerülni? - kérdeztem riadtan, mivel az árakat nem is vettem figyelembe.
- Mondjuk azt, hogy ez az én ajándékom - legyintett Tina.
- Komolyan? - kérdeztük egyszerre Vivivel.
- Persze - mosolygott a lány.
- Nagyon köszönjük! - néztünk rá hálásan.
- Nincs mit. De most már induljunk, mert sosem érünk oda az esküvőre. Nekem pedig még haza kell ugranom a ruhámért. Gyertek! - indult ki, mi pedig követtük.
Gyorsan lépkedtük a zsúfolt utcán, egészen a Vész-Kacsingatós testvérek lakásásig. Tina megkért, hogy kint várjuk meg, fél perc alatt megvan. Mikor már tíz perce vártunk, rátapasztottuk a a fülünket a bejárati ajtóra, hátha hallunk valamit. Szerencsénkre az ajtó nem volt túl hangszigetelt, mindent tisztán lehetett érteni.
- Lehet, hogy nem tudom végigcsinálni. Ezzel mégiscsak megcsaljuk anyut... - csuklott el Tina hangja, mire Vivivel rémülten néztünk össze.
- Én jobban aggódom, hogy mi lesz ha anyu erről tudomást szerez - hallatszott Tomi hangja.
- Nekem a menyasszonnyal kapcsolatban vannak kételyeim! - bökte ki a saját problémáját Viktor.
Mi, Vivivel bele se gondoltunk, hogy számukra ez milyen nehéz. Hiszen az apjuk újranősül, ők pedig gyönyörűen kiöltözve várják az eseményt, miközben az anyjuk nem tud az egészről semmit. És ha ez még nem lenne elég, az ara egy 22 éves lány, nagyjából velünk egyidős, ami elég betegen hangzik...
- Rendben. Mehet a Vész-féle problémamegoldás? Én Viktorét, Viktor Tináét, Tina az enyémet - mondta Tomi, mi pedig érdeklődve figyeltünk. - Kezdem. Viktor, nem kell a menyasszony miatt aggódnod, biztosan normális, ha apu őt választotta. Igen, kissé érdekes, hogy nálam csak 2 évvel idősebb, de ez van. Apa döntése - győzködte Viktort. Furcsa volt hallgatni, hogy Tomi így vélekedik az apjáról, mikor nem is kedveli.
- Talán igazad van - adta meg magát Viktor. - Tina. Anyut ezzel nem csaljuk meg, hiszen ő mindig is az édesanyánk marad, azzal, hogy elmegyünk az esküvőre, még nem szeretjük őt kevésbé.
- Ez igaz... - könnyebbült meg a lány is. - Figyelj, Tomi. Anyu biztosan nem fogja megtudni, hiszen csak mi adhatnánk át neki az információt, de mi nem fogjuk. Apuval nem beszélnek, szóval ő nem gond.
- Ez így van! - helyeselt végül Tomi is. Úgy tűnik, hogy ők hárman kifejlesztettek egy sajátos problémamegoldó rendszert, amiben egymás bajait orvosolják. Ügyesek.
- Na jó, a lányok már régóta várnak rám, sietek! - indult ki Tina, és szerencsére nekünk még volt időnk arrébb állni az ajtótól, hogy ne derüljön ki, hogy hallgatóztunk. Főleg, mivel a lány még megállt az ajtóban, és visszafordult. - Jó lesz ez, srácok! - biztatta utoljára a fiúkat, aztán már kinn is volt, a ruhájával a kezében (egy zsacskóban volt, nem láttuk) - Ne haragudjatok, itt vagyok! - kért tőlünk bocsánatot.
- Semmi gond. De most már induljunk, mert tényleg nem fogunk odaérni! - sürgettem a lányokat.
Pár perc alatt odaértünk a mi szállásunkra, és akkor következett a ruhafelvétel. Nagyon óvatosan kellett csinálnunk, mivel vigyáznunk kellett a frissen hajlakkozott hajunkra. Vivi a szobájában, Tina a nappaliban, és én is a szobámban rángattam fel magamra a ruhát. Miközben megnéztem magam a tükörben, előtörtek a nagyon messzinek tűnő emlékek... mikor először belenéztem azokba a barna szemekbe... Lazy song... Je peux vous aider?... mintha ezer éve lett volna, pedig csak 3 hete volt...
- Én megvagyok! Ti? - kiáltotta Tina, ezzel félbeszakítva a nosztalgiámat.
- Én is! - kiabáltam.
- Mehet! - üvöltötte Vivi. Azt beszéltük meg, hogy ha mindenkin rajta van a ruha, akkor egyszerre mutatjuk meg egymásnak (lányos dolog), ezért Vivi és én kiléptünk a nappaliba.
- Azta! Vivi! Ez a ruha szédületes! - dicsérte Tina Vivit. Utána felém fordult, és folytatta. - Cinty! Ismerős ez a ruha... mintha láttam volna már valahol... csak nem egy dobozban, egy szülinapon...? - poénkodott. - Viszont így rajtad még nem láttam, de meg kell mondjam, hogy lenyűgöző!
- Hát te sem panaszkodhatsz! - néztem döbbenten a ruháját. - Début?
- Igen - vigyorgott.
- Bezzeg mikor mi jártunk ott, akkor ez nem volt kitéve! - háborodott fel Vivi.
- Ezt eltettem magamnak...

- Jól tetted, nagyon jól áll! - dicsértem a káprázatos ruhát Tinán. - Krisztiánnak nagyon fog tetszeni - kacsintottam. Nem csak ők tudnak!
- Krisz nem jön el... - sóhajtotta.
- Miért? - kérdezte Vivi.
- Nem ér rá... valami sürgős rendelés, valami nagy cégtől - vonta meg a vállát csalódottan.
- Sajnálom! - simítottam meg a karját.
- Á, nem érdekes! Én is folyton el vagyok foglalva, a minimum, hogy ezt elnézem neki! - legyintett kissé vidámabban. Most már két családi vonást is fel véltem fedezni a tesóknál. A kacsintgatás, meg a gyors hangulat változás. Egyik percben még rosszul vannak, aztán a következőben már felhőtlenül boldogok. Mint mikor eloszlatták egymás kétségeit. Teljesen el voltak keseredve, és csak pár mondat kellett, hogy újra visszanyerjék az életkedvüket... érdekes.
- Jöhet a smink? - váltott témát (ügyesen) Vivi.
- Aha! Mindenki magának, vagy mindenki másnak? Ki hogy szeretné? - néztem a lányokra.
- Én bevallom katonásan, nem tudok sminkelni - rázta a fejét Tina. - Nagyon béna vagyok!
- Kettőnk közül Vivi a jobb, szerintem - gondolkoztam.
- Akkor mi lenne, ha én megcsinálnám a tiétekét, Cinty, te meg az enyémet? - ajánlotta fel Vivi.
- Az úgy pont jó! - értett egyet Tina, és én is rábólintottam.
Megkezdődött a sminkelés, abban mindhárman egyetértettünk, hogy nem kell valami nagyon erős, két kilónyi mázat felkenni magunkra, elég csak valami szolid. Ezzel egész gyorsan megvoltunk, mivel Vivi nagyon ügyes. Én egy kicsit elidőztem a barátnőm sminkével, de valahogy csak sikerült.
- Jézusom, már 11 óra! Lányok, gyertek! - kiáltotta Vivi a nappaliból, mert én még a cipőmet kerestem, Tina pedig a sminkét tanulmányozta a fürdőszoba tükörben (nagyon tetszett neki Vivi alkotása).
- Éljen! Megtaláltam! Jövök már! - siettem ki a szobámból, a topánkával a kezemben.
- Ne menjetek el nélkülem! Várjatok! Jövök! - sipította Tina, gyorsan kijött a fürdőből, felkapta a cipőjét... azta, de gyönyörű színe van!
- Ú, de jól néz ki ez a cipő! Nagyon szép színe van! - dicsértem a lábbelit, a sietség ellenére.

- Köszönöm! De menjünk, mert nem érünk oda! - indult ki Tina, miközben felkapta a cipőjét. Ezt én is megtettem, úgyhogy már csak a kis táskákat kellett felkapni (valahova tenni kell telefont és pénzt!). Mikor ez is megvolt, végre indulhattunk!

45. Rész: Francia rajzszett

Sziasztok! Itt a következő rész, remélem tetszeni fog! Komizzatok! ;) *Bia*

"Utána viszont hazamentünk, és aludtunk egy jó kiadósat."

Július 21-én 10-kor ébredtem. Kimentem a nappaliba, ahol Vivi nézett filmet. Várjunk csak... mi van?
- Te mit csinálsz? - néztem rá teljesen ledöbbenve. Ott ült a kanapén, és feszülten figyelte az Armageddont. Mi történik itt? Eljött a világvége? Mármint nem a filmben, mert ott valóban eljött... na mindegy.
- Filmet néz! - jött elő a konyhából Tina. Várjunk csak, mi ez? Valami párhuzamos univerzum? Mit csinál itt Tina?
- Szia, te nem itt lakó! - köszöntöttem. - Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt?
- Ne haragudj, zavarok? Csak gondoltam készítek reggelit - magyarázkodott.
- Nem, nem azzal van a baj. Mi történt Vivivel? - mutattam a lányra, aki szerintem lázas lehetett, ha filmnézésre szánta el magát.
- Ja, hogy ő! Nem volt nehéz rávenni! - legyintett, én pedig meg sem tudtam szólalni. Nekem 12 év alatt nem sikerült, Tinának hogy sikerülhetett?
- Mégis... mégis hogy? - préseltem ki magamból a szavakat.
- Tegnap a közelben sétálgattam, és láttam egy kreatív boltot. Tudod, mindenféle vásznakkal meg ilyesmikkel - kezdte Tina. - Volt ott egy irtó király rajzszett, mindenféle spéci cuccokkal. Reggel átjöttem, hogy elmondjam Vivinek, de ő azt mondta, hogy ő is látta és tetszik neki, viszont nagyon drága. Ekkor támadt egy ötletem, hisz megbeszéltük, hogy a filmnézést még bepótoljuk! Alkut kötöttem Vivivel, hogy ha végignézi az Armageddont, akkor megveszem neki a szettet. Gondolkodás nélkül belement - kacsintott Tina. Ez valami családi vonás...
- Bezzeg mikor én évekig nyaggattalak mindenféle ajánlatokkal, azok nem kellettek! - néztem Vivire, aki úgy válaszolt, hogy le sem vette a tekintetét a tv-ről.
- De az egy francia rajzszett! Űberzsír!
- Én ezt akkor sem értem... mindegy. Tina - indultam meg a konyhába -, mi lesz a kaja?
- Nem vagyok valami szakácsmester... Müzli? - mutatta fel a Corn Flakes-es dobozt. És éppen ő az, aki a cukrászművész Krisztiánnal jár. Érdekes...
- Jó lesz, köszönöm. Van tej? - nyitottam ki a hűtőt.
- Ööö... tényleg, tejet is kellett volna vennem! A franc... - nevetett magán.
- Nem mondod komolyan, hogy vettél müzlit, de tejet nem? - röhögtem ki.
- Jól van na! Azt hittem van nektek! - védte magát.
- Honnan lenne? - tártam szét a karom.
- Mit tudom én... minden háztartásban van tej!
- Hát itt nincs. De mindegy, leugrom a boltba, te addig vigyázz Vivire! Még a végén megnéz még egy filmet! - indultam ki a lakásból, és meg sem álltam a sarki boltig.
Ott összekapkodtam pár dolgot (azért tejen kívül más is hiányzott a háztartásunkból) és beálltam a pénztárhoz, ahol elég nagy sor állt.
Már csak egy ember állt előttem, mikor megütötte a fülemet az eladó hangja... ez nem lehet igaz! Ekkora pechem nem lehet! Az előttem álló nő távozott a kasszától, és rajtam volt a sor. Gondoltam erőt veszek magamon, és a szemébe nézek. Feltettem a kosaramat a pultra, és ránéztem. Az eladó felemelte a fejét és mikor megpillantotta az arcom, majdnem kapott egy infarktust.
- Bonjour! - köszöntem, remélve, hogy nem rendez jelenetet.
- Cinthia! Mit csinálsz itt? - kérdezte. Franciául. Ő. Jean.
- Párizs kicsi! Ide jöttem tejet venni. Essünk túl rajta, gyorsan! - sürgettem a fizetést.
- Örülök, hogy látlak! - mosolygott rám, miután felébredt a kezdeti sokkból, és kivette az első terméket a kosaramból.
- Én viszont nem - néztem rá lesajnálóan.
- Most miért vagy ilyen? Hiszen kedveltél...
- Álmaidban talán. A fal színét jobban kedvelem mint téged!
- Na, na! Most miért vagy ilyen? - kérdezte.
- Szerintem ezt magadtól is tudod - nyújtottam át az időközben kiszabott fizetendő összeget. Jean elvette, és miután távozni készültem, előhívta hátulról az egyik kollégáját, és utánam sietett. Kilépett a boltból, és igyekezett lépést tartani velem, miközben folyamatosan magyarázott. Éreztem, hogy balhé lesz, ezért inkább nem a szállásom felé mentem, hanem másfelé. Főleg mivel nem akartam, hogy tudja hol szálltam meg.
- Be kell vallanod, hogy jók voltunk együtt! Be kell vallanod, hogy megkedveltél! - sietett a nyomomban.
- Jók lettünk volna, ha nem lett volna barátnőd, és megkedveltelek volna, ha nem szerettem volna Viktor - válaszoltam neki, anélkül, hogy ránéztem volna.
- Nem véletlenül találkoztunk ma! Ezt te is tudod! Együtt kell lennünk, ez nem kétséges! - győzködött.
- Minek kapálózol? Ott van neked Colette, aki pont hozzád illik, gondolom kedvetekre csaljátok egymást! - fordultam be egy számomra fontos utcába. Persze Jean azt se tudta hol vagyunk, vakon követett.
- Csak szeretném, ha beismernéd, hogy bejöttem neked!
- Arra várhatsz! - álltam meg és fordultam felé, mivel megérkeztünk a 22-es ajtóhoz. - Nem is jelentettem számodra semmit, akkor most mit akarsz tőlem?
- Tudod te azt jól... téged akarlak... - suttogta.
- Tudod ki akar engem, de igazán, szerelemből? Például Ő! - mutattam az ajtón éppen kilépő Viktorra. Időközben írtam neki a zsebemben egy sms-t (az évek során kifejlesztettem a képességet, hogy bármilyen üzenetet be tudok írni a telefonomba, miközben az a zsebemben van), hogy jöjjön ki.
- Mit mutogatsz? - mosolygott rám, de mikor megpillantotta a velem szemben álló, kiéhezett Jean-t, rögtön lefagyott az arcáról a mosoly. Gyorsan nyelvet váltott, és úgy folytatta. - Te mit akarsz itt? - nézett rá.
- Összefutottunk a sarki boltban, aztán idáig követett - ismertettem a felállást Jean helyett.
- Bántott? - kérdezte tőlem.
- Csak a jelenlétével meg a szavaival, semmi extra - legyintettem.
- Persze más is történt volna, ha te nem jelensz meg... - motyogta magának Jean, de pechére mindenki hallotta.
- Istenem... - sóhajtott Viktor. - Úgy terveztem, hogy téged nem ütlek ki, de nem marad más választásom - rázta a fejét.
- Mi? - kérdezte Jean, és válaszképp kapott egy jobb horgot. Ez így rendben is lenne, hiszen Viktor ütött már le miattam srácot, csakhogy a tasli tőlem származott.
- *******, az orrom! - dülöngélt az ütéstől Jean, miközben az orrából ömlő vért próbálta felfogni.
- Te ilyet is tudsz? - döbbent le Viktor.
- Hát, ezek szerint... - vontam meg a vállam.
- Na tűnj innen, különben kapsz még egyet! - morgott rá a még mindig szédült fiúra Viktor. Jean nagy nehezen megtalálta, hogy merre van az előre, és sietősen elhagyta az utcát.
- Biztos jól vagy? - kérdezte Viktor mikor leültünk a kanapéra.
- Persze.
- Hogy futhattatok össze a sarki boltban?
- Ő volt az eladó. Gondolom csak ott talált munkát - tippeltem. Mielőtt Viktor reagálhatott volna, megcsörrent a telefonom, úgyhogy felvettem.
- Hol vagy? - szegezte nekem a kérdést Vivi.
- Viktornál... - válaszoltam. Tényleg, a nagy Jean-őrületben el is felejtettem, hogy azzal mentem el a lányoktól, hogy csak leugrom a boltba!
- Ja, kösz! Jó, hogy szólsz, én meg itt szétidegeskedem magam! - szidott.
- Ne haragudj, de összefutottam Jean-al... - kezdtem a magyarázatot, de a név hallatán Vivi rögtön félbeszakított.
- Ha egy ujjal is hozzád ért, leütöm! - mondta harciasan.
- Figyelj, pár perc és ott vagyok, majd akkor megbeszéljük! Szia! - tettem le.
- Elmész? - nézett rám szomorúan Viktor.
- Ne haragudj... de holnap csinálhatunk valamit! Illetve... Jézusom, holnap van az esküvő!
- Mi ezzel a baj? - kérdezte.
- Semmi, szeretem az esküvőket. De apukád nem igazán kedvel...
- Ő a menyasszonnyal lesz elfoglalva - legyintett.
- Te láttad már?
- Nem, de biztosan szép. A jó ízlésemet apukámtól örököltem - kacsintott. Milyen jól hangzana... Vész Kacsingatós Viktor... találó lenne.
- És tényleg csak 20 éves?
- Nem, azt hiszem 22 - gondolkozott.
- Úristen... na de most már tényleg mennem kell, Vivi kiizgulja a szívét a helyéről - pattantam fel, és egy gyors csók után már indultam is.
Pár perc alatt visszaértem a szállásra, ahol Vivit egyedül találtam. Ahogy beléptem az ajtón, rögtön letámadott.
- Mi történt? Hol találkoztatok? Bántott? Miért voltál Viktornál? Mi történt? - faggatott.
- Vivi nyugodj meg! Ő volt az eladó a boltban, aztán követett, de én Viktorhoz mentem, gondolván, hogy balhé lesz. Viktor le akarta ütni, de helyette én tettem meg. Aztán elment. Ennyi - meséltem tömören.
- Huh, akkor jó! - könnyebbült meg.
- De hol van Tina? - érdeklődtem.
- Lement megvenni a szettet - mosolygott.
- Végignézted? Tetszett?
- Nem volt rossz, meglehet nézni.
- Jaj de jó! - vigyorogtam.
- De ez nem azt jelenti, hogy mostantól bármilyen filmet megnézek veled! - figyelmeztetett, mielőtt nagyon megörülnék.
- Jó, jó. Vágom - bólintottam. Tina lépett be a szobába, Vivi ajándékával. Egy nagy lapos doboz volt, benne sok kicsivel, amikben mindenféle rajzeszközök voltak. Vivi rögtön elvette tőle és bevitte a szobájába, de azért a zsírkrétákat még megmutatta. Olyanja eddig nem volt.

Közben Tinának is elregéltem a Jean-ügyet, aki eléggé kiakadt a dolgon, és megígértette velem, hogy soha többé nem megyek abba az üzletbe.
- Lányok - kezdte Vivi mikor leültünk a kanapéra -, hogy lesz a holnap? A készülődés, meg ilyenek.
- Én azt beszéltem a fiúkkal, hogy mi külön készülődünk, és majd ott találkozunk velük. Az megfelel? - kérdezte Tina.
- Persze, az jó. De akkor is... hogy fogunk elkészülni? Haj, meg ilyesmi? - kapcsolódtam be.
- Na jó, figyeljetek. Délben kezdődik, úgyhogy 11-re jó odaérni. Akkor mondjuk elmehetnénk a fodrászhoz, ahol legutóbb is voltunk, 9-re. Utána még lenne időnk sminkelni, meg belebújni a ruhánkba. Ha nem gond, akkor azokat megcsinálhatnánk itt, mert gondolom, hogy a fiúk nálunk lesznek - ismertette a tervét Tina. - Ez így jó?
- Tökéletes! - helyeseltem, és Vivi is bólogatott. Mondjuk azt nem tudom, hogy az ő hajával mi lesz, de oké.
A nap további részét mindhárman máshogy töltöttük, de egy lakásban. Én tv-ztem, meg zenét hallgattam, Vivi gépezett és felavatta az új szettét (rajzolt), Tina pedig hol velem filmezett, hol Vivi éppen készülő rajzát figyelte. Elvoltunk.